Szaporodnak a mindent maguk mögött hagyók élménybeszámolói, blogjai: sok helyütt megjelennek a kalandvágyók sztorijai, sokan követik is oldalaikat.

Ám azt azért be kell vallanom, kicsit furcsa, amikor sokan úgy isszák a soraikat, mintha valami félelmetesen nagy bölcsességeket, a megvilágosult emberek tiszta igazságát írnák meg blogbejegyezéseikben. Vannak jó megfigyelő, élvezetes stílusban írogatók közöttük, de sokan egyszerűen csak olyanok, mint egy extrém nyaraló: némileg más módon jutnak el a célállomásra, de attól még csak 1-2 hetet töltenek egy adott helyen maximum, ami azért nem olyan rettentően sok. Befizetnek a kalandprogramokra, nem hagyják ki a kötelező látványosságokat- pont, mint egy rendes turista. Gondoljunk bele, ha egy ázsiai párocska biciklivel tekerne három hetet nálunk, aztán ugyanannyit Romániában, Horvátországban, Ausztriában, tökéletes képet alkothatna magában erről a pár országról?

Az idegenbe csöppenő emberek tudása az alaphelyzetből adódóan felületes. Nem sok időt töltenek ott, és nem a mindennapi emberek életét élik. Otthonról hozott pénzükből élnek, és bármivel állnak szemben, ott van mögöttük a nyugati követségek illetve a hátrahagyott aggódó családtagok által nyújtott védőháló. Hiába mondják, "barátokra tettek szert", ugyan melyikünk az, aki itthon egy pár napos ismeretség után ugyanolyan barátnak tartana valakit, mint egy olyan embert, akivel együtt nőtt fel, vagy együtt kínlódott éveken az egyetemen és így tovább? És ha beköltözik valaki hozzám tíz napra, pontosan megérti, hogy működik Magyarország, a magyar politika, a közigazgatás?

Az utazó mindig is kívülálló marad, bármennyire kedvesen fogadják. Azért lehetnek kedvesek, mert megfizet olyan dolgokat, amiért a környéken senki más nem ad pénzt, és azért is kedvesek vele, mert tudják, úgyis hamarosan indul tovább, és sose hallanak felőle. Egy nagy szegénységben élő helyi szemében ő csak egy dúsgazdag nyugati, aki megteheti azt, hogy egy éven át a világ egészen eldugott részeiben barangoljon, miközben csak nézelődik, fotózgat és megkóstolja a helyi ételeket. Azok az emberek ezt nem engedhetik meg maguknak, és ezért bármilyen udvariasan mosolyognak, megmarad a szakadék. Tulajdonképpen még az alapszituációt sem értik, mert el sem tudják képzelni.

Amikor leírják a világutazók, milyen megkapó a nyomorgó gyerekek boldogsága, akkor arról nem szólnak, vajon az egyszerű életnek örülő emberek elfogadnák-e a tabletjüket, telefonjukat, meg persze a repjegyeiket? Szerintem gond nélkül megtennék. A világutazónak esze ágában sincs lemondani a kalandos útitervről, hogy ő is megtapasztalja ezt a "boldogságot". Ha valóban annyira lelkesítené őket ez az egyszerű, boldog élet, akkor még itthon mindent eladnának, a pénzt jótékony célra fordítanák, és elmennének egy tanyára kosztért, kvártélyért dolgozni. Boldogok lennének, igazán? 

Költői kérdés. A korrekt utazó őszinte magával és az olvasóival szemben is. Elismeri, hogy helyzete kivételes adott közegben, messze felülmúlják a lehetőségei a helyiekét. Ettől még tehet érdekes megfigyeléseket, írogathat kifejezetten érdekesen, olvasmányosan, szórakoztatóan, tanulságosan. De a szélesebb látókört nem a helyiekkel való találkozásnak köszönhetik elsősorban, hanem az otthon összeszedett vagyonnak, ami lehetővé tette számukra az utazást.

Irigyelni természetesen lehet őket, én is ezt teszem. Nem a pénzért, valamennyit én is tudnék összehozni. A bátorságért, a vagányságért, a megélt kalandokért irigyelhetjük őket. Mert az kétségkívül merész dolog, hogy valaki megálmodik egy hosszú utat, felégeti mögött a hidakat, és olcsó buszokkal, stoppal, biciklivel hihetetlen helyekre jut el. De ez az élmény elsősorban az övé, és bármennyit ír róla, elsősorban az övé is marad. Bármit lát, bármit él át, ettől nem lesz egy csapásra bölcs guru. Ne is a mélyenszántó gondolataik miatt kövessük őket, hanem merítsünk egy kis inspirációt, bátorságot, és mi saját magunk is bátrabban kalandozzunk, és ne a jó kis biztonságos hétköznapjainkhoz ragaszkodjunk görcsösen. Bármennyire jó fotókat tesznek fel, mindaz, amit megélnek, ott helyben, nekik lesz emlék, nekünk csak érdekesség, átélni a helyzetüket képtelenség. Nekünk kell ott lenni, ha mi is hasonlót akarunk megtapasztalani.

Ha csak ennyit elérnek a modern kalandorok, már volt értelme elindulniuk és mesélniük róla, szóval azért én alapvetően hálás vagyok nekik. De a komoly kérdéseket nem nekik teszem fel, hanem magamnak, és tudom, a válaszokat is nekem kell rá megtalálni- akár itthon, a fotelemben ülve, akár valami eldugott falu lepukkant kocsmájában a világ túlfelén.