57 éves lesz ma Steve Guttenberg. Az amerikai színész szekere a nyolcvanas években nagyon jól futott, de szerintem mifelénk nagyobb legenda volt, mint a tengerentúlon.

Legemlékezetesebb szerepe a Rendőrakadémia Carey Mahoney újonca, majd a folytatásokban már mint őrmester bukkant fel. Azt kell mondjam, a nyolcvanas évek vígjátékai között az első és a második rész is korrekt darabnak számít, de ettől még nem kellene, hogy sokan emlékezzenek Guttenberg arcára kis hazánkban.

Az egészről a korszak rögvalósága tehet. Az én korosztályom még jól emlékezhet rá, hogy akkortájt a baráti körben azoknak számítottak sztárnak, akiknek családja be tudott szerezni egy videomagnót. A tévében nézhető másfél csatorna, a hétfői műsorszünettel korántsem elégítette ki a menő amerikai filmekről álmodó fiatalokat, akik lelkesen jártak egymáshoz videózni. 

A külföldről behozott kópiákat kisipari módszerekkel, amatőr hangalámondással szinkronizálták, ebben a verzióban jártak körbe. Valószínűleg rengetegen vannak, akik ma is emlékeznek a legnépszerűbb filmekre: Kommandó, Terminátor, Conan (igen, Schwarzenegger magyarországi imádata innen datálódik), és persze ott volt a Rendőrakadémia is. A minőség persze olyan volt, amilyen, de mit számított ez- 4K felbontás nélkül is sokszor néztük végig ugyanazokat a filmeket, hiszen a választék erősen korlátozott volt.

Mahoney, azaz Steve Guttenberg így lett ismerős sok-sok magyar háztartásban. Aztán azóta már sok más filmben is láthattuk, jellemzően könnyedebb alkotásokban számítanak rá. Szerepelt a Selyemgubó-filmekben, a Három férfi és egy bébiben majd annak a folytatásában, a Rövidzárlatban is. Aztán lassacskán jöttek a kisebb költségvetésű filmek, a nevével már nem nagyon lehet manapság kasszát robbantani. 

Furcsa belegondolni, hogy a Rendőrakadémia óta már több, mint három évtized eltelt, az egykori alapcsapatból már David Graf és Bubba Smith sem él, az első epizód jócsaja, Kim Cattrall is 59 éves... Ha valaha folytatódik a Rendőrakadémia, valószínűleg újra beszállna az utolsó epizódokat már kihagyó Steve Guttenberg is- egy színész mindig sikerre és reflektorfényre vágyik, és egy reboot esetleg lökhetne a karrierjén. 

Persze az ő korában inkább már a Rendőrakadémia parancsnokát alakíthatná. Mondjuk ez is hálás szerep lehetne, hiszen Lassardra is sokan emlékszünk az első epizódokból. Esetleg a nyugdíjból hívják vissza a rendőrségre, mert szükség van rá a testületben. Számunkra pedig újdonság lenne, hogy ezt a folytatást első alkalommal már nem hangalámondással néznénk agyonmásolt videokazettákról.

Komolyan méltóak a kiemelt figyelmünkre az újabb és újabb szuperhősös filmek? Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg bennem, amikor napokon át kiemelt hírek közt láttam több oldalon az új Fantaszikus négyes-film bukásáról szóló elemzéseket. Beleolvastam, mert érdekelt, mi olyan izgalmas azon, hogy leforgott egy szórakoztatónak és nyereségtermelőnek szánt film, ami ehhez képest nem váltotta be a reményeket?

Sokkal bölcsebb nem lettem: béna forgatókönyv, ügyetlen rendező, és máris szinte minden megvan a borítékolható buktához. Most már mind ki vagyunk képezve a tekintetben, hogy miért nem menő szuperhősök a Fantasztikus négyes tagjai, és hogy miért lett ciki Josh Trank. 

De könyörgöm, ez csak egy tipikus akciómozi, amiben a jó szuperhősök lenyomják a világuralomra törő gonoszt! Szét lehet elemezni ezeket a filmeket, de azért csodákat kár várni tőlük... Mostanában évente leforgatnak vagy féltucatnyit ezekből, amiket sokan megnéznek, de kissé túlzónak érzem, hogy ekkora teret kapnak a médiában. 

Félreértés ne essék, nekem semmi bajom nincs ezekkel a filmekkel. Nem akarok filmsznobnak tűnni, én is sok szórakoztató filmet nézek és szeretek. Belefér egy James Bond-mozi, vagy egy ezerszer ismételt Bud Spencer-Terence Hill bunyóoperett is az életembe, de furán érezném magam, ha utóbbiak közül a gyengébben sikerültek mélyelemzését olvashatnám mindenfelé. 

A Fantasztikus négyes esetében például egy olyan történet megvalósításának elcseszését vesézik ki, amiben egy Mr. Fantastic nevű figura és csapata nyomja le a Fátum doktor nevű főgonoszt. Ez azért csak annyi, amennyi...

Emlékszem, általános iskolás voltam, és kézről kézre jártak az így-úgy szerzett képregényfüzetek. Nekem éppenséggel egy német Fantasztikus Négyes példányom volt, de lehetett volna kínai nyelvű is, nem értettük volna jobban azt se. A lényeg az, hogy magunknak próbáltuk a képekből kitalálni a sztorit, és persze átneveztük a szereplőket is saját eszünk szerint: nálunk Mr. Fantastic Nyúlóember lett, aztán ott volt a Kőember, meg a Tűzember. A csaj képességeit nem értettük, nem foglalkoztunk vele. A csávók acélos izmú figurák voltak, a nőknél pedig a mellbőség is egyfajta szuperképességnek számított- a számunkra legalábbis biztosan...

Szívesen gondolok vissza azokra az évekre, és ma is akármikor belelapoznék egy szuperhősös képregénye. De hadd ne érezzem már drámainak, amikor egy kizárólag a megtérülést szem előtt tartó filmstúdió projektje megbukik a jól fizetett filmipari szakmunkásai balféksége miatt. Nincs itt semmi látnivaló: néha jobban csattannak Bud és Terence pofonjai, néha meg nem.

Még a korrektebb alkotásokat is elsősorban üzleti szempontból értékelik a stúdiók- kutyák nem érdekli a művészi érték, ha a film elhasal a pénztárnál. Ha az egyik szuperhős-csapat pedig nem érdekes, lehet még válogatni a maradék pár tucatból... A nézőnek szinte mindegy, bármelyikre jegyet vált, ha jó a marketing. 

Ennek az iparágnak a része a sajtó is, tudom én. Az se baj, ha cikkek születnek ebben a témában is. Csak azt nem szeretném, ha végül a filmelemzések túlnyomó része szakmunkások tömegfilmjeiről szólna. Pár szerkesztőség még tartja magát, megjelennek hébe-hóba írások másféle filmekről is, de attól tartok, eltolódik a hangsúly. Kár lenne érte, ha a jövő filmesztétáinak képregényes szuperhősök karakterfejlődésével kellene foglalkozni kizárólag.

Már heten vesztették életüket idén a hagyományos spanyol bikafuttatásokon, de szemmel láthatóan a helyiek így is ragaszkodnak ehhez a "nemes" hagyományhoz.

Mindig óvatosan fogalmazok, ha valaki számára fontos kulturális örökség kerül szóba, de a bikaviadal konkrétan olyasmi, amit nagyon nem szeretek, és a bikafuttatásos őrülettel sem szimpatizálok különösebben. Ez utóbbinál legalább annyi benne van a dologban, hogy a részt vevő emberek is vállalnak némi kockázatot.

Viszont kissé már túl sokat is a jelek szerint. Valahogy természetesnek tűnt, hogy a balek turistákra leselkedik nagyobb veszély, akik egy jó szelfi kedvéért beugranak a felbőszült bikák elé, aztán durván megsérülnek. Ám az utóbbi hírek alapján a helyieket sem kímélik a bikák, az idei szezonban többségben voltak a spanyol áldozatok emlékeim szerint.

Érdekes felfogásuk van arrafelé az embereknek: ennek ellenére ragaszkodnak ehhez a fajta felhajtáshoz. Szerintem az emberi élet többet ér, viszont az is kétségtelen, én nem ebben nőttem fel. A spanyolok vélhetően megszokták, hogy minden évben van pár halott. Istenem ez a dolgok rendje, előbb-utóbb úgyis meghalnának, nem? 

Sok más helyen az állam szólna közbe ilyen esetben. Csodálkoztam, a kormányzat miért nem változtat a szabályokon, aztán találkoztam egy cikkel, ami szerint a bikafuttatásokhoz kapcsolódó események eurómillióban mérhető bevételt jelentenek a spanyol városok számára. És természetesen ennek egy része adóként folyik be a közös kasszába.

Így aztán végképp érthető, hogy nem fáj nekik pár halott. A temetést úgyis a család fizeti, a külföldi sajtóbeszámolók pedig csak azokat háborítják fel, akik eddig is elutasították a bikafuttatást. Aki akar egy jó szelfit a világ minden durva kalandján, az csak ötletet kap. Maximum megpróbál magára jobban vigyázni- vagy sikerül, vagy nem. Elsősorban neki fáj, ha megsérül...

Szóval a jelek szerint aki érintett, annak mindegy, hogy pár emberrel több hal-e meg a szokásosnál vagy sem. A bikákat pedig nem kérdezi senki, pedig talán nekik is lenne egy-két szavuk a kérdéshez. Ők a maguk részéről csak rohannak és öklelnek.

Augusztus 17-én ünnepelheti születésnapját Robert De Niro és Sean Penn is. Mind a ketten két Oscar-szoborral büszkélkedhetnek, de azért elég sokáig nem merülhetett fel komolyan egymás mellett a két színész neve.

De Niro már a hetvenes években sztár volt, első Oscarját a Keresztapa II-ért kapta, igaz, még csak mint legjobb mellékszereplő. Utána már legendás főszerepek sora jött: a Taxisofőr, A szarvasvadász (ezekért csak jelölést kapott), majd 1981-ben A dühöngő bika.

Abban az évben Sean Penn még igencsak pályája elején tartott, pár apró szereppel, illetve egy izgalmasabb alkotással a háta mögött. Ez utóbbi a Takarodó volt, amiben rajta kívül jelentős szerepet kapott az ifjú Tom Cruise is. A nyolcvanas években leginkább azért emlegették Sean Penn nevét, mert viharos kapcsolata Madonnával sok témát szolgáltatott a bulvársajtónak.

A kilencvenes években aztán mind a kettejüknek jutottak már minőségi szerepek- persze De Niro ekkorra már rég megkerülhetetlen ikon volt, de Sean Penn sem panaszkodhatott. 1996-ban jelölték először Oscarra a Ments meg, Uram!-ért. Negyedik jelölése után kapta meg a szobrot 2004-ben a Titokzatos folyó főszerepéért, majd 2009-ben jött a második, a Milk címszerepéért. 

És mire emlékezhetünk De Niro karrierjéből azokból az évekből? Csak egy kis pánik, aztán az Apádra ütök és folytatásai. Szomorú arra gondolni, hogy van egy generáció, ami egy ilyen színészóriást ezekből a filmekből ismeri elsősorban. Hirtelen az is meglepett, hogy De Niro már 72 éves, Sean Penn pedig az 55-öt tölti be... Rohan az idő! Sok jó filmet kívánok nekik is, magunknak is. Bár meg kell jegyezzem, attól tartok, a mai szuperhős-dömpingben egyre ritkábban készülnek olyan alkotások, mint a Taxisofőr, ahol rendező és színész egyaránt megmutathatta, mit tud.

Egyre népszerűbb két holland rapper slágere, a Drank & Drugs, amiről páran azt vizionálják, hogy olyan karriert futhat be, mint a koreai Psy hírhedt dala.

A szövege miatt Hollandiában sokat kritizált dal bulizásról, szexről, drogokról szól. Lil Kleine és Ronnie Flex, a két előadó állítólag meglehetősen szabados stílusban rappel- nem tudom, így van-e, én nem értem a nyelvüket.

És vannak, akik szerint pont emiatt lehetnek nemzetközi szinten sikeresek, hiszen a kutya nem értette a Gangnam Style-t se. A máshol furcsán hangzó szövegelés nem hogy elriasztotta volna a nemzetközi közönséget, épp hogy vevők voltak rá.

A koreai sztárt ráadásként egy jól beazonosítható klip támogatta meg: a YouTube-on milliók látták az ugrálását. A Drank & Drugs meglehetősen primitív klipje is olyan, amire biztosan sokan felkapják a fejüket: néhányan mindenféle tárgyakkal próbálnak erotikus mozdulatokat imitálni. Felbukkan a klipben közlekedési tábla, szemeteszsák, postaláda is, szóval sejthető a színvonal. Se nem látványos, se nem izgalmas, de mi is felfigyeltünk rá amint először láttuk.

A holland slágerlista élére is állt pár hétre a dal, amit már feldolgoztak, parodizáltak is odahaza, a YouTube-on pedig lassan 15 milliós nézettségnél tart. Ez ugyan messze van Psy-tól, viszont tudjuk jól, a mai internetes világban néha elég egyetlen szikra, pár megosztás, aztán jöhet a világhír- egy napos, egy hetes, akármennyi. Aztán ha így történne, majd jönnek a vicces amatőr feldolgozások. Az tuti, hogy a mozdulatokat igen könnyű utánozni, akár még mókásabb helyzetekben is.

De ha nem lesz ilyen utóélete a dalnak, akkor is bizonyítékául szolgál annak, hogy nem csak a dollármilliós költséggel forgatott szuperlátványos klipekkel lehet sikert aratni. Elég még egy roppant egyszerű ötlet is...