Ma 43 éve győzött az ABBA az Eurovíziós dalfesztiválon, és ettől kezdve ívelt fel a zenekar karrierje.

A svéd zenekar két férfi tagja, Björn és Benny már a hatvanas években jól ismert zenész és dalszerző volt a hazájában. Más-más bandában játszottak, aztán összebarátkoztak és a hetvenes évek elején már közösen dolgoztak. Társult hozzájuk két tehetséges énekesnő, Anni-Frid és Agnetha, és kialakult a négyesfogat, neveik kezdőbetűjéből pedig az ABBA szó.

A régóta a zeneiparban dolgozó Björn és Benny egyértelmű kiugrási lehetőséget látott az Eurovíziós fesztiválban, és már korábban is tudatosan készültek a részvételre. 1974-ben sikerült megnyerniük a helyi válogatót, aztán április 6-án övék lett az európai fődíj is: a Waterloo elindult világhódító útjára.

A tempós, remekül megírt szerzemény volt az első daluk, ami jó helyezéseket ért el a külföldi slágerlistákon, jegyezték Angliában, Nyugat-Németországban, az Egyesült Államokban is. De egy sláger még messze van a tartós sikertől: sokan reménykednek abban, hogy az Eurovíziós részvétel sztárt csinál belőlük, azért őszintén szólva elvétve akad olyan dal is, ami maradandóvá válik. Az meg szinte csodaszámba megy, ha egy ott feltűnt előadó tartósan a csúcson marad.

Az ABBA az üdítő kivétel, és nyilván az ő példájuk miatt van minden évben olyan tülekedés a néha lesajnált fesztiválon való részvételért. Bárki bármit mond arról, hogy ódivatú, kicsit sem újító dalok vannak többnyire a mezőnyben, hogy unalmas ez a nagy felhajtással körített showműsor, akkor is beszélünk róla. A zeneiparban megvan ennek a szerepe.

Az egy másik kérdés, hogy kell a tehetség a győzelem utáni talpon maradáshoz. 1974-ben talán még kérdés lehetett, az ABBA egyslágeres csoda-e, ma már viszont tudjuk, hogy nem az volt. Sőt, a zenetörténelem egyik legsikeresebb együttesévé váltak, és a Waterloo nem az egyetlen vagy a kiugróan legnagyobb slágerük, hanem csak egy a sok közül. Mamma Mia, Dancing Queen, The Winner Takes It All, és még lehetne folytani a sort- ma is jól ismert, emlékezetes dalok, amikből még musical és film is íródott. 

Furcsa, hogy az ABBA mint zenekar csak egy évtizeden át létezett, 1982 után nem készítettek új lemezt, nem turnéztak. De amíg dolgoztak, a csúcson voltak, s hogy Svédországból indulva lettek ekkora sztárok, az mindenképpen megsüvegelendő. Munka, tehetség, ügyes menedzsment- sok minden kellett ehhez. Nem tudom, hogy a mostani fesztiválon indulhat-e ilyen karrier, de gyanítom, Pápai Jocinak alaposan fel kell kötnie a gatyáját, ha a nyomdokukba akar érni...

39 éve az Oscar-gálán az Annie Hall kapta a legjobb film díját a Csillagok háborúja helyett.

1978. április 3-án adták át az értékes szobrokat az előző év legjobb filmjeinek. A Csillagok háborúja igen sok technikai díjat és a legjobb filmzene díját is begyűjtötte, az Annie Hall-ért a főszereplő Diane Keatont és a forgatókönyvíró-rendező Woody Allent is díjazták.

Aztán jött a legjobb film díja. És nem is az a lényeg, most utólag ki mit gondol erről a két klasszikus alkotásról. Számomra az az elgondolkodtató, mennyire versenyeztethető egymással szemben két ilyen darab? A Csillagok háborúja mozikasszát robbantó akciódús sci-fi, amire egész franchise épült, és ma is mindenki odafigyel a sorozat újabb filmjeiről szóló hírekre. Az Annie Hall pedig egy nagyon finom humorú, nagyon intelligens kamaradarab.

Nagyszerű film ez mind a kettő, ha valaki egyiket vagy másikat nem látta, érdemes bepótolnia. Én is úgy tartom nagyra őket, hogy teljesem más miatt gondolom legendának az egyiket és a másikat. Mint sokmindeninek, Luke Skywalker története meghatározta gyerekkoromat, ebbe az univerzumba nőttem bele. Aztán nyilván a felnőttkor felé közeledve az Annie Hall volt rám nagyobb hatással, és ma is gyakrabban idézgetem, hogy "de kár, hogy nem megy minden ilyen flottul".

Egy Oscar-díj kiosztásakor még azért senki nem lehet biztos benne, melyik díjazott vagy hoppon maradt alkotásból lesz klasszikus. Az sem mindig fordul elő, hogy két olyan film is ott lesz a legjobb öt között, amire évtizedek múltán is sokan emlékeznek. Azért ha végignézzük az Oscar-nyertesek listáját, láthatjuk, a szavazók elég gyakran ki tudták szúrni, melyik film lesz maradandó. 

Milyen kár, hogy forgatás előtt ezt sokkal nehezebb megítélni! Vajon az Annie Hall és a Csillagok háborúja készítése előtt a producerek mennyire lehettek biztosak a dolgukban? No meg a rendezők? 

Óriási érzés lehet, amikor aztán visszaigazolja a készítők elképzelését a nézők és a kritika véleménye is- hát ezért lehet érdemes belevágni, végigküzdeni egy alkotási folyamatot. Irigylem azokat, akiknek a kitartása, tehetsége is megvan hozzá! S megérdemlik érte az Oscart, no meg a sikert, a pénzt, a nőket és a csillogást...

Tényleg nem is figyelünk arra, mit osztanak meg mások: lájkolunk ész nélkül.

Egy srác ügyes trollkodással mutatta meg, a kattintás mögött mennyire nincs semmi. Feldobott egy képet, amin ő volt egy csajjal, közölve az örömteli hírt, hogy végre eljegyezték egymást. Naná, hogy özönlöttek a lájkok!

Aztán kiélvezve a sikert, jött a második, harmadik, negyedik eljegyzéses kép, és még mindig kapta a lájkokat- némileg csökkenő számban, de akkor is.

Végül az utolsó képpel tette fel a koronát az "alkotására": ezúttal egy másik sráccal ölelkezett. Ki tudja miért, ez volt a legkevésbé népszerű... Szóval mégiscsak észleljük, ki mit tesz fel, csak épp át se gondoljuk, mit lájkolunk.

Azért a mai fiatalok is tudnak jó példát mutatni a nagyvilágnak.

Azt hiszem, elég tipikus lett a fiatalabb generációk szidása: felületesek, unottak, teljesíthetetlen vágyaik vannak, betegesen féltik az érzékenységüket és ehhez hasonló bélyegeket sütnek rájuk sorban. Pedig, mint ahogy mindig is a történelemben, van, amikor pont a fiatalok állnak elő jó ötletekkel.

Egy floridai főiskola diákja, Denis Estimon volt a kiötlője a "We Dine Together" azaz Együtt ebédelünk programnak. Ő és barátai azt vállalták, hogy ha azt látják, valaki egyedül majszolja az ebédjét, akkor megszólítják, leülnek mellé, mert lehet, hogy nem ő választotta a magányt, hanem valamiért nincsenek barátai. 

Denis maga Haitiról származik, és pontosan tudja, milyen érzés amikor teljesen idegenként csöppen bele egy közösségbe. Gyakran hosszú idő telik el, amíg valaki új barátokra talál, befogadják. A We Dine Together pofonegyszerű kezdeményezés, mégis nagyszerű: nem csak azoknak esik jól pár baráti szó, akikre addig senki nem figyelt, de a program aktivistái is gazdagodnak, megérzik, hogy időnként nagyon kevés kell ahhoz hogy segítsenek, valakinek jobb napot csináljanak.

Szóval akár mi is tanulhatunk ezektől a srácoktól, akik mégsem annyira felületesek, mint gondolnánk: ahelyett, hogy csak online közösségekben lógnának, nagyon is valódiakat kovácsolnak. Ha van, amit egyébként akár idehaza is meg lehetne honosítani, akkor ez az- hasznos, mindenki nyer vele és semmibe sem kerül.

Ma 58 esztendős az ünnepelt francia rendező.

Az utóbbi pár évtized francia filméletét meghatározta Luc Besson, aki rendezőként olyan alkotásokat jegyez, mint A nagy kékség, a Nikita, a Leon a profi vagy Az ötödik elem. De producerként és íróként még termékenyebb, elég a Taxi vagy A szállító sorozatokat említeni.

A tenger szerelmesének számító Besson szülei búvároktatók voltak, maga is gondolkodott rajta, hogy tengerbiológus lesz. Aztán az élet másfelé sodorta, de a nyolcvanas években egy egész generáció nagy, közös filményének számító A nagy kékség is búvárfilm. (És már ebben is szerepelt egyik kedvenc színésze, Jean Reno, akinek talán a Leon a leghíresebb szerepe.)

Az viszont sokat elmond magáról a rendezőről, hogy az elvileg valós búvár rekordekről mintázott film története mennyire elrugaszkodott a tényleges történésekről. A francia Mayol és olasz riválisa közül valójában Mayol volt az idősebb, és a film által sugallt tragikus véggel szemben mind a ketten szép kort értek meg.

Persze nem ez az első eset a filmtörténetben, amikor az alkotók kreatívan nyúltak a valósághoz, a dráma kedvéért. Ez még éppenséggel nem tragikus, de az már sokkal furább, hogy Besson az amerikai nézők kedvéért az ott bemutott búvárfilm végét teljesen átformálta, happy enddel zárta le a sztorit, és Eric Serra fantasztikus filmzenéjét lecserélte Bill Conti szerzeményeire. A piac nagy úr! De a számítás nem jött be, mert az Európában kultfilmként kezelt A nagy kékség a tengerentúlon megbukott.

Ettől még tehetséges filmes, sok komoly sikerrel a háta mögött. Csak épp az, ahogy hajlandó különös kompromisszumokra a siker érdekében, sokat elárul a felfogásáról. Mondjuk a filmkészítés túl drága mulatság is ahhoz, hogy az ember ne törődjön a nézőkkel, de azért A nagy kékség sok rajongóját döbbenti meg, amikor meglátja, hogyan végződött kedves filmjük amerikai verziója, melyhez ugyanúgy nevét adta Besson...