Bárhová feltehető az öntapadós szalag, ami illeszkedik a LEGO elemekhez.

A Nimuno által kitalált szalag új, kreatív lehetőségeket nyit a játék szerelmeseinek számára. Közösségi finanszírozásban szedték rá össze a pénzt, és hamarosan szállítani is fogják a meglepően olcsó szalagokat: két tekercs csak 11 dollárba kerül.

A szalagok darabolhatóak, hajlíthatóak, így íves felületekre is fel lehet rakni- próbaképpen például cipőkre is tettek belőle. A méretek pedig olyanok, hogy pont illeszkedik a kockákhoz. (Mondjuk az egy másik kérdés, hogy azok nem rugalmasak, így nagy ívben vezetett szalagra nem lesz könnyű építeni.)

Mindenesetre megint nő a mozgástere a LEGO-rajongóknak, akikből egyébként is igen sok van a világban...

A törökök nagyon szerethetik a macskákat: Sarper Duman egyenesen zenél is cicáinak.

Sokáig kevesen tudtak róla, hogy több tízezer bálnát lőttek ki az egykori Szovjetunió fennállása idején.

A japánok, norvégok, izlandiak sokat vitatott bálnavadászatairól gyakrabban hallani, még néhány száz elejtése is komoly negatív visszhangot vált ki. Arról viszont alig lehetett hallani, mi zajlott 1945 és 1986 között a szovjet bálnavadászatban. 1986-tól tilos a kereskedelmi célú bálnavadászat, és a szovjetek állítása szerint addig 2,710 állatot lőttek ki a déli féltekén- a valóság ennek a többszöröse volt.

A különös az, hogy az orvvádaszatnak is van valami elég kézzelfogható célja: lehet értékesíteni a cápauszonyt, az elefántagyart. A bálnák esetében Japánban, Izlandon van valami halovány kerestet a húsra. De a Szovjetunióban senkinek nem kellett a bálnahús.

Hogy miért vadásztak akkor rájuk? Mert valahol, valaki az ötéves tervekbe beleírta a keretszámokat, és ha a halászatban dolgozók nem érték el a tervet, akkor rosszul jártak, viszont ha többet is elejtettek, jutalmat kaptak. A bálnákból maximum az olajra volt szükség, a tetemeket utána egyszerűen visszadobták a tengerbe. Mondhatni pusztán a megfelelő mennyiségű ölés kedvéért öltek. 

Az Antarktisz környékén a szovjetek több bálnát lőttek ki annak idején, mint a világ összes többi országa összesen. A számokat összesítve az derült ki, hogy 1948 és 1973 között 48,477 púpos bálnát ejtettek el, amivel súlyosan veszélyeztették az egész populációt. A szovjetek tehát ebben is, mint oly sok más területen, enyhén szólva nem mondták el a teljes igazságot. S ki tudja, mi mindent nem tudunk még azoknak az évtizedeknek a környezetromboló tevékenységéről..

Az elhagyott kutyák örökbefogadását népszerűsítik sztárokkal, és emellett egyre több helyen törvényileg is segítik.

Az állatkereskedelem óriási üzlet, de egyre többször lehet hallani annak árnyoldalairól. A divatos kutyákat szinte iparszerűen szaporítják, miközben sok megunt, kitett kutyus vár gazdára. Van, ahol már rendeletet hoztak rá, hogy a kereskedések csak gazdátlan kutyákat árulhatnak, így vágják vissza a szaporítók piacát.

A hírességek pedig örökbefogadóként jó példával járnak elöl. A pitbullokra sok helyen fogják rá, hogy elvetemült, agresszív kutyák, pedig természetesen messze a túlnyomó többségük jó természetű, kezelhető kutya. A Star Trek sorozat Picard kapitányaként és az X-Men filmekből ismert Patrick Stewart egy Ginger nevű pitbullt fogadott be, s a jelek szerint inkább az a veszély fenyegeti, hogy a kutya agyonszereti.

Nem ironikus, hogy a nőnap után egy nappal ünnepelhet a híres-hírhedt játék?

Szerintem a Barbie babákat mindenki ismeri: az is, aki imádta gyerekként (vagy akár most is) ezeket, és az is, aki gyűlöli a babát illetve azt, amit képvisel. A lehetetlenül vékony modellalkatú babából eladtak már pár száz milliót, és ez a szám azt mutatja, a Mattel valamire nagyon ráérzett.

Ruth Handler volt a babák megámoldója, aki férjébe közösen alapította a Mattelt. Ő figyelt fel arra, hogy kislánya nem a gyerekbabákat szerette, hanem inkább felnőttes babákkal szeretett volna játszani. Barbie elődje egy német Lilli nevű baba volt, amit inkább felnőtt férfiaknak szántak mókás ajándékként, de ehhez képest inkább a gyerekek imádták. Ebből alkotta meg a Mattel a maga Barbie nevű verzióját, ami nevét Ruth Handler kislánya után kapta. A babákat 1959. március 9-én mutatták be New Yorkban a játékvásáron. 

A gyártó más téren is úttörő volt: az ötvenes évek közepén ők voltak az elsők, akik kifejezetten a gyerekeknek szóló reklámokat készíttettek. A Mickey Mouse Club tévéműsor támogatóiként nagyon széles közönséget értek el- s mondani sem kell, ha a gyerek a tévében látott valami csodás új játékot, akkor jellemzően sikeresen meggyőzte a szülőket is. (Csak egy mellékszál, kik is bukkantak fel anno a Mickey Mouse Clubban gyerekszereplőként: Britney Spears, Christina Aguilera, Justin Timberlake, Ryan Gosling...)

Hamarosan férfi is kellett Barbie mellé, ő lett Ken, aki nevét a főnökasszony kisfia után kapta. S bővült a Barbie-világ különféle sportos, dolgozó Barbie-babákkal, kiegészítőkkel, házakkal. Mondani sem kell, ami népszerű, arról vitáznak is. Vannak, akik szerint Barbie a kislányok számára pozitív példát mutat, hiszen van pilóta, orvos, tudós vagy sportcsillag Barbie, azaz azt sugallja, ők is bármilyen célt kitűzhetnek maguk elé.

Mások szerint a mindig újabb és újabb, megvásárolható cuccokkal anyagiasság teszi a kicsiket a Barbie világ. És persze teljesen hamis világképet mutat a lehetetlenül vékony alkattal, a rózsaszín házzal, a mindig csodás szőke hajú, Ken oldalán sportkocsival furikázó csajjal.

A válasz -szerintem- valahol ott rejlik, hogy a baba, legyen akármilyen, csak egy baba. Aki magára hagyja a gyerekeket a drága játékaival, örül neki hogy pénzen megvásárolható dolgokkal tesz a kedvükre, ahelyett, hogy maga foglalkozzon velük, az a világ legjobb játékaival sem jut messzire. Barbie ide vagy oda, el lehet mesélni minden kicsinek, mi a jó, mi a rossz, hogy működik a világ- s akkor nem egy karcsú játékbaba befolyásolja a felfogásukat, hanem a szülők.