Laura Ingalls sorozatának két egymást követő kötete egészen ellentétes időszakokról mesél.

A Kicsi ház történetek folytatásában Laura már egészen nagy lány, s családja a Szilva-patakot elhagyni kényszerül, hogy apja Dakotában, vasútépítésen vállalhasson munkát. Az Ezüst-tó partján című kötet azt az időszakot öleli fel, amikor a kis család békésebb jólétben él, köszönhetően a vasút nyújtotta biztonságnak.

Az akkor még vadnyugatnak számító vidékre a vasút hozta el az új életformát. Megkapó olvasni, hogy csodálkozik rá az újdonságokra fogékony kislány a technika vívmányaira, arra, hogyan formálódik a vidék. 

A vasútépítés kapcsán pedig nem tudok nem arra gondolni, nincs nagy időbeli eltérés a Winnetou-történetek és a Kicsi ház-sorozat között, és mégis mennyire más a hangulat! Előbbiben is építik a vasutat, de aztán az egész átmegy egy indiános, gengszteres kalandregénybe. Ennek is megvan a helye, de hogy milyen volt az átlag telepes élete, azt inkább Laura Ingalls Wilder könyveiből ismerhetjük meg. A vadnyugat számukra nem a rikoltozó indiánokkal való hadakozásról szól, hanem arról, hogyan vetik meg a lábukat a prérin.

Az Ingalls-család úgy döntött, a sok vándorlás után végleg letelepszik ezen a frissen meghódított vidéken. A hosszú tél onnan indul, hogy a családfő bejelenti igényét egy földdarabra- érzékletes a leírása annak, hogy tülekedtek a területekért a nyugatra özönlő emberek. Felépül egy viskó, s elkezdődhet a normális élet az új város, De Smet közelében.

A természet, mint oly sokszor már, ezúttal is közbeszól, egy rettentően hosszú és kegyetlen tél formájában. Miután az alig pár házból álló várost hónapokra elvágja a külvilágtól a vasúti pályát beborító hó, kemény időszak kezdődik. A napokon át tartó viharok alatt a házban vacogó emberek szép lassan minden tartalékukat felélik, s amikor már se szén, se élelem nem kapható sehol, a helyzet kezd nagyon aggasztóra fordulni. 

Nem tudom megmondani, pontosan milyen volt a valóságban az a bizonyos kemény tél, de a szerző leírása elég érzékletes. Együtt szurkolunk annak, hogy De Smet lakói átvészeljék ezt az időszakot, ami olyan éles kontrasztban áll az előző könyv telének hangulatával. Megint csak arra kell utaljak, milyen hiteles tanúja a telepesek életének Laura Ingalls Wilder, hiszen nem hallgatja el a nyomorúságos időszakok kilátástalanságát sem.

Ám bármi jött, ezek az emberek nem adták fel, s igyekeztek kilábalni minden rájuk mért nehézségből. Éltette őket a remény, hogy egyszer majd minden jobbra fordul és De Smet valódi, boldog otthonukká válik. 

Laura Ingalls Wilder: Az Ezüst-tó partján, A hosszú tél (Pioneer Publishing)

Liam Neeson karrieríve enyhén szólva sem mondható szokványosnak.

Ma ünnepli 65. születésnapját az immáron nyugdíjaskorú sztár. Észak-Írországban született, katolikusként nőtt fel egy protestánsok lakta környéken. Kiesett az egyetemről, utána volt targoncavezető, teherautósofőr, próbálkozott focival, ökölvívással, majd járt tanárképzőre is.

1976-ban csatlakozott Belfastban egy színtársulathoz, majd az Excalibur című filmben bukkant fel mellékszereplőként. A nyolcvanas évek közepétől játszott Hollywoodban, többek között Mel Gibson és Anthony Hopkins partnere volt a Bounty-ban, majd Jeremy Irons és Robert De Niro oldalán A misszióban. 

A nagy áttörés 1993-ban jött el, amikor a címszereplőt játszhatta el a Schindler listájában. A nagy sikert aratott Holocaust-drámáért Oscar-díjra is jelölték. Innentől kezdve jöttek a főszerepek, sok műfajban kipróbálta magát: felbukkant a Star Wars előzménytrilógiájában, Batman filmben, az Igazából szerelem egyik szereplőjeként.

A 2008-as Elrabolva óta pedig igazi akciósztárként tekintenek rá. A komoly bevételt hozó film főszereplőjeként igazán drámai módon számol le a gonosztevőkkel, s azóta a már a hatvanas éveit taposó Neeson sok hasonló figurát formált meg. Azért persze becsúszott még egy Spielberg és egy Scorsese film is, csak hogy ne legyen unalmas az életrajzírók dolga.

Meglátjuk, hogy a hetvenes éveiben is jól áll-e neki mind a drámai, mind az akcióhős karakter, de azt hiszem, Liam Neesonról akár még ez is elképzelhető...

Katasztrófaturisták özönlenek a faluba, ahol egy fóka lerántott a vízbe egy kislányt.

Pár napja az egész világot bejárta a felvétel, amikor a gyanútlan gyerek üldögélt a tenger szélén, és akkor egy méretes oroszlánfóka váratlanul kiugrott, megragadta a ruhájánál fogva és a víz alá vitte.

Egyből utánuk ugrottak és ki is mentették a kislányt, aki egészen apró sérülésekkel megúszta. Így is kórházba kellett szállítani, hiszen a harapás elfertőződhetett volna. Közben a videót milliók nézték meg szörnyülködve, a szakértők pedig figyelmeztettek rá, a fóka ragadozó emlős, nem pedig valami élő játékszer, tehát óvatosnak kell lenni a közelükben.

A kanadai városkában ezek után meglepetten vették tudomásul, hogy tucatszámra jönnek az érdeklődők, jellemzően turisták, akik izgatottan nézik a kikötőben, felbukkan-e a vad fóka. Különös, hogy annak idején a cápás balesetek idején inkább kerülték a tengert az emberek, most meg kifejezetten azért jönnek, hogy lássák a gyerekre támadó állatot.

Szóval a fókából afféle híresség lett. És hiába vannak kinn táblák, hogy óvatosnak kell velük lenni, nem szabad a fókákat etetni, volt olyan este, hogy száz ember bámészkodott a parton, sőt, a gyereket a víz felé emelve akarták nekik megmutatni a fókát. Noha nyilvánvalóan látták a videót, a turisták mégis áthajolnak a korláton, hogy jobban lássák a felbukkanó fókákat. 

Pedig nem ártana észnél lenni: egy hím oroszlánfóka közel 300 kiló is lehet, és simán ki tudnak ugrani a vízből a partra. Az, hogy a dokumentált eset szerencsésen végződött, nem jelenti azt, hogy másnak nem eshet komolyabb baja. Így aztán a helyi hatóságok újabb táblákat tesznek, képekkel, idegen nyelven (még kínaiul is), hogy felhívják a figyelmet a veszélyre. De abban maximum csak reménykedni lehet, hogy ezeknek valóban lesz némi visszatartó ereje.

Laura Ingalls Wilder sorozatának negyedik kötete a pionírok életének újabb nehézségeit vázolja fel.

A Kicsi ház-könyvek olvasói akár együtt nőhetnek fel a főszereplővel, Laurával, s így előfordulhat, jobban megértik azokat a dolgokat, amikkel szembesülnie kell. Míg egészen kicsi lányként csak átélte, de nem értette a történéseket, folyamatosan felcseperedve mindaz ami zajlik a család körül, több lesz játékos fordulatnál.

Az előző történet vége már felvillantotta, hogy az Egyesült Államok nyugati oldalát meghódító telepesek egészen váratlan helyzetekbe kerültek. Akkor az Ingalls család egyik napról a másikra szedte a sátorfáját, amikor kiderült, indián területet foglaltak el önkényesen, s hátra kellett hagyniuk mindent. Újból jöhetett a hosszú zötykölődés az ekhós szekéren, ezúttal Minnesotáig, a Szilva-patak partjáig.

Bevallom, meglepett, hogy még éltek földbe vájt kunyhókban akkortájt. Képeket nézve a család rekonstruált házáról arra gondoltam, itt azért nehéz lehetett jómódról, szép jövőről álmodozni.

Hihetetlen, hogy mennyi bizakodással, kitartással, a két kezük munkájával akartak mégis megélni, gyarapodni. S az is sokat mondó, hogy az egykori pionírok számára a munka mellett az is fontos volt, hogy a gyerekek tanuljanak, iskolába járjanak, mert a tudás is értéknek számított. Tisztában voltak vele, hogy micsoda esély az a lányoknak, ha iskolapadba ülhetnek. 

A gyerekek számára pedig olyan új, teljesen szokatlan élményeket hozott ez az időszak, mint a találkozást a városias életmóddal- már amennyire városról beszélhetünk a mostani értelemben a pár tucat családnak otthont adó települések esetén. A könyv érzékletesen mutatja be azt a szorongást, amit a szabadsághoz, prérihez szokott Laura érez a számára nagy tömegnek tűnő idegen ember között.

És A Szilva-patak partján a család életének újabb megpróbáltatásait is elmeséli. Nem is tudom, hogy lehetett mindig, újból és újból talpra állni, bármi sújtotta őket? Hány ember, hány család volt, aki ilyen körülmények között, ennyi nehézség után sem adta fel, s felépítette azt a sikeres országot, amit ma ismerünk?

Bevallom, ezek után egyből nekiestem a következő kötetnek, mert nagyon szerettem volna tudni, hova veti ezek után a sors Lauráékat...

Laura Ingalls Wilder: A Szilva-patak partján (Pioneer Publishing)

Ma tölti be negyvenedik életévét Natalia Oreiro,  a Vad angyalból ismert színésznő.

Mit is lehetne  mondani az Uruguayban született sztárról? Tizenévesként több tucat reklámban született, aztán Argentinában ívelt fel színészi karrierje, a magyar nézők az ott készített szappanoperákból ismerik. De még  milyen jól ismerik! A Vad angyalt is, a Kachorrát is imádták a délutáni műsorsávot lelkesen néző nyugdíjasok. 

Ebben semmi különösebb minősítés nincs, én is nézek megkérdőjelezhető színvonalú dolgokat a tévében. Vagy emlegessük a sokak által kritizált valóságshow-kat, semmi érdemeset felmutatni nem képes médiaszereplőket? Tudja mindenki, miről beszélek. Inkább nézném én is a dél-amerikai limonádét ezek helyett. Habkönnyű szórakozás, s akadt bennük időnként pár szimpatikus szereplő, kedvelt színész vagy színésznő, a sztori meg sose túl bonyolult- mi más kell a boldogsághoz?

No mindegy, a lényeg, hogy az anno cserfes fiatal lányok szerepében lubickoló Natalia ma már másféle lehetőségek között válogat. A telenovellákban így is kedvelik, csak persze korához illő figurákat alakít. A rohanó időt pedig a képek tanúsága szerint plasztikai beavatkozással is lassítaná- nyilván nem feltétlenül sikerrel, bár ez elsősorban fotós kérdése. Persze még mindig vékony, jól tartja magát, de csodák azért nincsenek. Most, negyvenen túl már aligha számíthat arra, hogy más latin-amerikai származású színésznőkhöz hasonlóan berobban az USA film- vagy tévés piacán, marad a jól ismert hazai pálya.

De hát ez mit se számít, ha valaki manapság leül egy régi sorozatokat ismétlő csatorna elé, megcsodálhatja milyen volt két évtizede bájos fiatal lányként- bizony, a Vad angyal most is elcsíphető idehaza. És ki tudja, talán Nataliának tartogat még pár szép szerepet a karrierje, esetleg komolyabb filmben, idősebb karakterként, amik újabb sikereket hoznak. Ilyenből már akadt is neki, és csak azért, mert kinőtt a tiniszerepből, még egyáltalán nem kell leírni egy színésznőt.