Laura Ingalls sorozatának két egymást követő kötete egészen ellentétes időszakokról mesél.
A Kicsi ház történetek folytatásában Laura már egészen nagy lány, s családja a Szilva-patakot elhagyni kényszerül, hogy apja Dakotában, vasútépítésen vállalhasson munkát. Az Ezüst-tó partján című kötet azt az időszakot öleli fel, amikor a kis család békésebb jólétben él, köszönhetően a vasút nyújtotta biztonságnak.
Az akkor még vadnyugatnak számító vidékre a vasút hozta el az új életformát. Megkapó olvasni, hogy csodálkozik rá az újdonságokra fogékony kislány a technika vívmányaira, arra, hogyan formálódik a vidék.
A vasútépítés kapcsán pedig nem tudok nem arra gondolni, nincs nagy időbeli eltérés a Winnetou-történetek és a Kicsi ház-sorozat között, és mégis mennyire más a hangulat! Előbbiben is építik a vasutat, de aztán az egész átmegy egy indiános, gengszteres kalandregénybe. Ennek is megvan a helye, de hogy milyen volt az átlag telepes élete, azt inkább Laura Ingalls Wilder könyveiből ismerhetjük meg. A vadnyugat számukra nem a rikoltozó indiánokkal való hadakozásról szól, hanem arról, hogyan vetik meg a lábukat a prérin.
Az Ingalls-család úgy döntött, a sok vándorlás után végleg letelepszik ezen a frissen meghódított vidéken. A hosszú tél onnan indul, hogy a családfő bejelenti igényét egy földdarabra- érzékletes a leírása annak, hogy tülekedtek a területekért a nyugatra özönlő emberek. Felépül egy viskó, s elkezdődhet a normális élet az új város, De Smet közelében.
A természet, mint oly sokszor már, ezúttal is közbeszól, egy rettentően hosszú és kegyetlen tél formájában. Miután az alig pár házból álló várost hónapokra elvágja a külvilágtól a vasúti pályát beborító hó, kemény időszak kezdődik. A napokon át tartó viharok alatt a házban vacogó emberek szép lassan minden tartalékukat felélik, s amikor már se szén, se élelem nem kapható sehol, a helyzet kezd nagyon aggasztóra fordulni.
Nem tudom megmondani, pontosan milyen volt a valóságban az a bizonyos kemény tél, de a szerző leírása elég érzékletes. Együtt szurkolunk annak, hogy De Smet lakói átvészeljék ezt az időszakot, ami olyan éles kontrasztban áll az előző könyv telének hangulatával. Megint csak arra kell utaljak, milyen hiteles tanúja a telepesek életének Laura Ingalls Wilder, hiszen nem hallgatja el a nyomorúságos időszakok kilátástalanságát sem.
Ám bármi jött, ezek az emberek nem adták fel, s igyekeztek kilábalni minden rájuk mért nehézségből. Éltette őket a remény, hogy egyszer majd minden jobbra fordul és De Smet valódi, boldog otthonukká válik.
Laura Ingalls Wilder: Az Ezüst-tó partján, A hosszú tél (Pioneer Publishing)
