A híres angol komikus már az ötvenes évek közepén lányokkal vette magát körül a műsoraiban.

Manapság messze nem olyan egyértelmű a Benny Hill-show megítélése, mint népszerűsége csúcsán. Kétségtelen, hogy a néha kissé együgyű humorral operáló, de alapvetően szórakoztató műsorban a nők mindig inkább csak csinos kellékek voltak.

A nők tárgyiasítása miatt bőven kapott hideget-meleget Hill (ezzel persze nincs egyedül, a most elhunyt Hugh Hefnert például szintén ezért támadták), pedig szerintem el kellene fogadni, más idők és más elvek voltak akkor. A nézők szerették a komédiát és a csinos lányokat- és szerintem utóbbit még most is elég sokan.

Az egész okoskodás aztán okafogyottá válik, hiszen Hill már sok éve halott, a műsoraikat maximum csak nosztalgiázók nézik. A fiatalok rátapadnak a YouTube-sztárokra, noha ők semmivel sem különbek a régieknél, humoruk pláne nem jobb, de legalább nagyon betartják a politikai korrektség játékszabályait.

Vajon ami ma fiatalos, 30-40 év múlva ugyanúgy megmosolyogtató lesz? Nem tudom, de gyanítom abban azért még sokáig nem lesz változás, hogy a csinos csajokkal sok mindent el lehet adni. Maximum máshogy, korrektebben címkézik fel a lenge ruhás lányokat...

A színésznőről gyakran eszembe jut a My Fair Lady meg nem kapott főszerepének sztorija.

1935. október elsején született a csodálatos Julie Andrews, aki fiatalon színpadi színésznőként lett ismert. Már a múlt század ötvenes éveiben sztárja volt a Broadway egyik legsikeresebb musicaljének, a My Fair Lady-nek. Rex Harrison oldalán varázsolta el a nézőket éveken át a sok díjjal jutalmazott előadásban.

Amikor egy darab ennyire sikeres, mindig felmerül a megfilmesítés kérdése. A My Fair Lady is vászonra kívánkozott, a rendező a rutinos George Cukor lett, a férfi főszereplő maradt Rex Harrison, ám Eliza szerepére új színésznőt választottak. Noha a kritikusok szerint balfogás volt Julie Andrews lecserélése, a producer indoka is érthető volt: neki olyan híres sztár kellett, akivel az egész világon el lehetett adni a filmet. Audrey Hepburn pedig igazi híresség, nagyszerű színésznő volt, szemben az igazán csak a Broadway-n ismert Julie Andrews-zal.

Azért valamit értett a pénzcsináláshoz a producer, mert rengeteg pénzt kerestek a My Fair Lady-vel. Az Oscar-gálán is díjesővel jutalmazták, a legjobb rendező, férfi főszereplő díja is az övék lett- egyetlen fontos kategóriában maradt el a siker, a női főszereplők közt Audrey Hepburn ugyanis jelölést sem kapott. 

Ő ugyanis hiába játszott kiválóan, a dalokat nem énekelhette fel. Pontosabban szólva megpróbálkozott vele, de a forgatás közben szóltak neki, egyszerűen nem elég jó ehhez a hangja, valaki más énekére kell tátognia. Hepburn nagyon csalódott volt, de a nézőket nyilván nem zavarta ez. Azt kell mondjam, hallva a megmaradt felvételeket az ő hangjával, hogy indokolt volt a csere.

A Marni Nixon énekével készült verzió itt hallgatható meg, szerintem könnyen tetten érhető a különbség. Eközben Rex Harrison azzal kergette őrületbe a stábot, hogy nem volt hajlandó előre felvett énekre tátogni, azt mondta, erre ő képtelen, ezért a felvételeken élőben éneket- a hangstáb is megkapta a megérdemelt Oscar-díját a technikai bravúrnak számító munka után.

És hogy ki lett 1965-ben a legjobb színésznő? Julie Andrews, a Mary Poppins főszerepében!

Ez volt az első jelentősebb filmes munkája, és kiderült, a moziba járó közönség őt is gyorsan a szívébe fogadta, mint ahogy az akadémia is kárpótolta a My Fair Lady főszerepének elvesztéséért. Andrews a Golden Globe-gálán is díjazott lett a Mary Poppinsért, és ott köszönetet is mondott Jack L. Warnernek amiért hozzásegítette ehhez a sikerhez- Warner volt ugyanis a producere a My Fair Lady-nek, és ő választott mást helyette a főszerepre.

Utólag persze ez már csak sztori, és nyugodtan mondhatjuk, mindenki jól járt. Audrey Hepburn igazi legendává lett, Julie Andrews-nak is jutottak nagy szerepek, a producerek pedig degeszre keresték magukat a My Fair Lady-vel és a Mary Poppins-filmmel is. És mi, nézők sem panaszkodhatunk...

A világ leghülyébb összehasonlítása a Queen igazi énekesének és az őt alakító színésznek az összevetése.

Láttam, olvastam, hogy készül egy film a legendás rockzenekarról. Freddie Mercury olyan korszakos zenész, hogy sejthető volt, előbb-utóbb nem kerülheti el a megfilmesítést a munkássága. Végülis film készült már Jim Morrisonról, Ray Charles-ról, meg sok más hírességről, ez a film sem lóg ki a sorból.

A rajongók egészen biztos nézőbázist jelentenek, és a Queent sokan szeretik. Ráadásul meglehetősen jó díjmágnes is egy-egy hiteles alakítás, szóval a színészek sorban állnak a jó szerepekért. Ám mivel színészek, pont az a dolguk, hogy jól játsszák el a szerepeiket. Nagyon gáz lenne, ha egyből leesne róluk a figura. 

Azt az apróságot viszont ne feledjük, hogy ettől még Freddie Mercury volt az igazi, az eredeti, az utánozhatatlan. Nem csak énekesnek, előadónak volt kimagasló, dalszerzőként is nagyot alkotott. Az, hogy Rami Malek jól utánozza, szép dolog, de nehéz lelkesednem azért, valaki Freddie Mercury-t alakítja egy olyan felejthetetlen koncertjelenetben, amit egyébként élőben sok millió ember látott, és most is meg lehet nézni. Szóval sok pluszt nem ad hozzá az élményhez.

Lehet-e ettől még jó a film? Nyilván. A Doors-filmet is jónak mondták annak idején. De ha most nekem szegeznék a kérdést, Jim Morrisonra emlékszem-e inkább, vagy Val Kilmerre Morrisonként, egyszerű a válasz. 

Tudom, ez az egész infócsepegtetés már a film reklámkampányának a része, a készítők nem húsz év múlva akarnak legendát ünnepelni, hanem most akarnak kaszálni. Nekik alapvetően teljesen mindegy, ki mire fog emlékezni pár év múlva a Queen-filmből. Azért aki a jót szereti, jobban jár, ha inkább a lemezeket gyűjti be, és maximum kikapcsolódásként nézi meg a feldolgozást. 

Egy évtizede fotózza a hegység különböző pontjait Roberto Bertero, akinek fantasztikus képei felvillantják ennek a tájnak a lenyűgözőségét.

A Red Hot Chili Peppers tévés bemutatkozása kissé kaotikusra sikeredett.

Az a mi szerencsénk, hogy a mai "klasszikus" előadók, zenészek vagy színészek első (bal)lépéseinek dokumentumai igen gyakran bukkannak elő a tévés archívumokból. Megvan a romantikája annak, amikor a ma ötvenes-hatvanas éveiket taposó legendákat látjuk bohó ifjúnak.

Az RHCP frontembere, Anthony Kiedis például hihetetlenül kölyökképű ezen az 1984-es felvételen, az anyukát üdvözlő Flea pedig egyszerűen csak Flea, nagyon fiatalon is. Eléggé elengedték magukat a beszélgetés során, ki tudja, minek hatására lazultak bele ennyire... A zene lendületes, az előadás meg pláne, ahogy az huszonévesekhez illik. Ők sem tudták még, hol tartanak pár évtized múlva, és mi sem.

Mert a nosztalgia bizony rólunk is szól. Az a különös, amikor olyan régi fellépések tűnnek fel, aminek időszakában én már ismertem, kedveltem azt a bizonyos zenekart. 1984-ben még nem sokat tudhattam a Red Hot Chili Peppersről, de pár év múlva más más volt a helyzet. Aztán most itt vagyok, hozzájuk hasonlóan idősebben, bár némelyik zenészt elnézve, nem pont ugyanabban az ütemben öregszünk. Ettől talán még izgalmasabb, megkapóbb az egész...