Ma van az 1870-es Marias mészárlás évfordulója.

Amikor népek, népcsoportok történelmi sérelmeiről beszélünk, kívülállóként nem nagyon élhetjük át az érintettek fájdalmát. Természetesen nekünk, magyaroknak is van ilyen bőven, de például hogy milyen tragédiák terhelik az amerikai őslakosok és az amerikaiak kapcsolatát.

1869-ben Malcolm Clarke, egy vagyonos montanai farmer azzal vádolt meg egy feketelábú törzshöz tartozó harcost, hogy lovakat lopott tőle. A saját kezébe vette a törvényt, és kegyetlenül megkorbácsoltatta. A sértett indián néhány rebellis társával együtt rátört Clarke-ra és fiára, és megölték őket. A montanai telepesek azonnali válaszcsapást követeltek. A kormányzat a Fort Ellis mellett állomásozó Eugene Baker őrnagyot bízta meg a feladattal.

A lovassággal és gyalogosokkal megerősített csapat a lázadók után indult. A roppant hideg januárban értek el a Marias folyó partjára, ahol indián falut találtak. A katonák beszámolói szerint Baker rendszeresen berúgott. A január 23. reggelére halasztott támadás előtti estét is végigitta. 

A katonák egyik felderítője, Joe Kipp a falu közelébe lopózott, és rájött, hogy ott teljesen békés feketelábúak élnek, akiknek semmi köze nincs a gyilkos bandához. Kipp szerint azok hírt kaptak a közeledő katonákról, és máshol ütöttek téli tábort. A felderítő Bakerhez rohant, és tájékoztatta őt a helyzetről, mire a parancsnok annyit válaszolt: nincs különbség, egyik indián olyan mint a másik, és mindenképpen támadni fognak. A katonáit arra utasította, hogy lőjék agyon Kippet, ha az megpróbálná figyelmeztetni a falu lakóit. 

A teljesen gyanútlan és védtelen indiánok közé rontó katonák lőttek mindenre, ami mozgott, volt, akire rágyújtották a kunyhóját, így többen benn égtek. A becslések szerint 37 férfit, 90 nőt és 50 gyereket öltek meg. A leégett házakban volt minden tartalék, amit a télre gyűjtöttek össze a falu lakói. 140 nőt és gyermeket foglyul ejtettek, de amikor rájöttek, hogy betegek, magukra hagyták őket a kegyetlen montanai télben, élelem és fedél nélkül.

Az annak idején Baker-mészárlásként emlegetett esemény híre nagy felháborodást keltett a keleti parton. A civilizáció nevében utasították el az ilyen túlkapásokat, ám Baker felettesei szerint semmi baj nem volt az akcióval, és a Montanában élők is kiálltak mellette. Egy helyi újságíró nyafogó, szentimentális vénlányhoz hasonlította azokat, akik felemelték a szavukat az értelmetlen vérontással szemben. Voltak tehát, akik számára teljesen elfogadható volt ártatlanok, nők, gyerekek gyilkolása példa statuálásaként.

Sem Baker, sem egyetlen embere nem kellett,  hogy bíróság előtt feleljen a tetteiért. Ám a közvélemény felháborodása mégis változásokhoz vezetett, Ulysses S. Grant elnök más alapokra helyzetre az őslakosokkal kapcsolatos ügyek intézését. De azért még igen hosszú idő vezetett el addig, hogy az amerikai társadalom szembenézzen a történelem ezen sötét foltjaival.

Egy ír szállodásnak elege lett az ingyenességet követelő bloggerekből, instagramosokból. 

Egy dublini hotel tulajdonosa érdekes levelet kapott. Egy magát profi instagramosnak mondó lány írta, akinek megtetszett a hotel, és közölte, a pasijával szívesen eltöltene ott öt napot- természetesen ingyen. Cserébe felajánlotta, hogy remek képeket és videókat készít, amiket megoszt, és ennek hatalmas reklámértéke lesz, hiszen több mint nyolcvanezer követője van. 

A szállodás nyílt levélben válaszolt, a bloggert meg nem nevezve. Megköszönte a lehetőséget, de elmagyarázta, neki viszont fizetnie kell az alkalmazottaknak. És azok aligha érik be annyival hogy szerepelhetnek a megosztott képeken és videókon. Szóval nemet mondott. 

A tulajdonost támogató emberek valahogy beazonosították az instagramos lányt, aki kapott hideget-meleget. Ő egy 17 perces videóban sírva magyarázkodott, hogy ő mennyit dolgozik ezzel és mindenki félreérti ezt az egészet. 

A közvélemény mindenesetre inkább a hotel oldalán áll. Divatos és menő az ún. influencer marketing, de mégis mennyire hiteles annak a véleménye, aki akkor ír jót, ha mindent ingyen kap? Milyen ár-értékről beszél az, aki nem fizet? Létezik olyan hogy sajtómeghívás, de azt fel szokták tüntetni. És akkor tudod, miről szól a történet. 

De sok közösségi médiás véleményformáló tesz az ilyen alapelvekre, bármit reklámoz egy kis apróért cserébe. Az ír hotel tulajdonosa minden bloggert kitiltott, a jövőben csak a vendégekre figyel, az ő színvonalas kiszolgálásukra koncentrál. Vélhetően lesznek akik követik a példáját, és aztán előbb-utóbb ezt a szürke zónát is gatyába kell rázni majd valahogy. 

A mai fiatalok már kiakadnak a kilencvenes évek legsikeresebb vígjátéksorozatán.

A Friends igazi legenda a tévés világban. A hat fős baráti társaság mindenféle párkapcsolati és egyéb kalandjai sztárrá tették a főszereplőket, és azóta is egy nemzedék hivatkozási pontja lett a sorozat.

Csak éppen az idő rohan, és Rachel, Monica, Phoebe, Ross, Chandler és Joey már nem számítanak mindennapos vendégnek a tévénézők otthonában. Alig telt el egy bő évtized a záróepizód óta, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy változik a tévés ipar. Új sztársorozatok születnek, felfutottak a streamszolgáltatók, mindenféle tartalom ömlik ránk a különféle forásokból. 

Ráadásul el sem tudjuk képzelni, mennyire megváltozott a felfogás. A #MeToo meg a hasonló kampányok jól jelzik, hogy bizonyos dolgokról már nem csak lehet, hanem lassan kötelező lesz beszélni, a Safe Space és a politikai korrektség világban még az ítélkezést is elítéljük, és patikamérlegen kell adagolni mindent, nehogy megsértődjön egyik-másik társadalmi csoport. Vagy ha ők nem, akkor valaki más, aki kötelességének érzi, hogy megsértődjön helyettük.

Most viszont, hogy a Netflix is műsorára tűzte a régi klasszikust, a Friends a fiatalok körében nem lett túl népszerű, sőt. A mai tizenévesek számára, akik megszokták az óvatoskodást, már a Jóbarátok is túl kemény: Ross melegvicei, Chandler homofóbiája vagy az, ahogy Joey tárgyiasítja a nőket elfogadhatatlanok a számukra. És persze a csapatban nincs se ázsiai, se afroamerikai származású szereplő, azaz fittyet hány a megfelelő arányokra.

Ha ilyen szemüvegen át nézzük, a film- és tévétörténet jelentős részét kidobhatnánk. De ennek az egésznek semmi értelme. Az évekkel, évtizedekkel ezelőtt készült dolgok ahhoz a világhoz igazodtak, ami körülvette őket. Ha valaki nem tud néhány, számára bántó poénon felülemelkedni, nyugodtan kapcsoljon el, és meg van oldva a nagy probléma.

Ám visszamenőleg nem lehet átírni egyetlen sorozatot, tévéműsort se. Tudom hogy ez kemény, de a múlt az megmarad úgy, ahogy történt, és nekünk, aki a mostban élünk, inkább azzal kéne foglalkozni, hogy a jelen és a jövő jobbításán dolgozzunk. Ami viszont nem azt jelenti, hogy most fölényesen, valami nem létező erkölcsi magaslatról ítélünk el mindent, ami nem illeszkedik fantasztikusan letisztult világképünkbe. 

Őszintén szólva én már csak arra leszek kíváncsi, mikor fog ez az egész hangulat a visszájára fordulni, amikor egyre többeknek lesz elege abból, hogy soha, senki, sehol nem mondhat semmit, ami kicsit is megbánthatja a túlérzékeny embereket. Ahol minden apróság túl fontos, ott egy idő után semmi nem elég fontos, és ez bizony szép nagy zsákutca. És előbb-utóbb erre mindenki rá fog jönni, még az is, aki ma pont ennek a szemléletnek a szószólója. Addig pedig csak ki kell bekkelnünk ezt a kis időt, és a rajongóknak illegalitásban kell nézni a Jóbarátokat...

A dronestagr.am oldal válogatása a 2017-ben felkerült drónnal készült légifelvételek legjobbjaiból.

A szerepi alkoholmérgezés aktuálissá teszi a régi oktatófilmeket is.

Már halálos áldozata is van annak, hogy valaki faszeszből, házilag pancsolt italt adott el Szerepen. Akad olcsó, vacak, de legalább nem mérgező alkoholos ital a boltban is- ki tudja, milyen forrásból jutott hozzá az elkövető a metil-alkoholhoz, ha még ezek árával is versenyképes tudott lenni a kotyvaléka.

Amikor az egyik kedvenc Moldova-könyvemben olvastam, hogy a vasutasok időnként megcsapolták a metil-alkoholt szállító tartálykocsikat, mert azt hitték, pálinka van abban, s csak megtévesztés miatt van rajta a halálfej, valószínűtlennek látszott a sztori.

Aztán régi vasutas oktatófilmeket nézegetve rábukkantam egyre, ami erről szól. A kilencvennégyes tartálykocsi a címe, s ugyan kicsit régies stílusú, szépen végigviszi, hogyan lesz tömeges mérgezés egy szivárgásból: a tolvajok nem hisznek a figyelmeztetésnek, és a pancsolt ital igen gyorsan eljut több helyre. Néztem a filmet, és azt gondoltam: ilyesmi azért ma már nem fordulhat elő.

Hát tévedtem. De igazán nagyot azok tévedtek, akik azt hitték, megbízhatnak mások kutyult italában, s volt, aki ezért az életével fizetett. A film üzenete így aztán most is aktuális: nézzük meg, milyen forrásból származik az, amit megiszunk (megeszünk)...