Így képzelte a Motorola bő fél évszázada a jövendő lakásait.

Egy művész, Charles Schriddle festménysorozatával illusztrálták azt, milyen lesz majd az élet az elektronikával jól felszerelt otthonokban. (Nem véletlenül tűnik fel annyi képen a televízió...)

Letisztult belső terek, hatalmas ablakok, sok helyen pedig igyekeztek becsempészni a növényeket a lakásba is, vagy kifejezetten természetkörnyezetközeli építményeket álmodott meg a művész a hatvanas évek elején.

Persze nem feltétlenül ilyenek lettek a mai tipikus házak, de azt hiszem, párat a koncepciók közül el tudnék képzelni otthonomnak- vagy egyszerűen csak a képek hangulatosak, azért vannak hatással az emberre, és ez mindenképpen a művészt dicséri.

33 éve ezen a napon fejezték be a jótékony célú dal felvételeit.

A We Are The World-projekt afféle válaszként született: a britek 1984-ben Band Aid néven toborozták össze legnagyobb könnyűzenei sztárjaikat, hogy a Do They Know It's Christmas? című dal bevételeivel támogassák Afrika éhezőit. Ez adta az ötletet az énekesként és színészként is ismert Harry Belafonte számára, hogy ilyet a tengerentúlon is tető alá lehet hozni.

Az USA for Africa nevet kapott projekthez a producer Quincy Jones mellett a dalt szerző Michael Jackson és Lionel Ritchie is gyorsan csatlakoztak. A dal pár nap alatt megszületett, és az is segített, hogy az American Music Awards díjátadóját január 28-án csak pár mérföldre a stúdiótól tartották, így este a sztárok csak átugrottak felénekelni a közös részeket. 

A majdnem félszáz híresség között ott volt a nyolcvanas évek számtalan nagy neve, mint Bruce Springsteen, Tina Turner, Huey Lewis, Cyndi Lauper, Paul Simon, Diana Ross. A country sztárjai közül például Kenny Rogers és Willie Nelson jött. A legendákat képviselte Ray Charles, Bob Dylan és Stevie Wonder. Ott volt még rajtuk kívül a kanadai Dan Aykroyd és a Band Aid-et szervező ír Bob Geldof is.

Jones a felvétel előtt annyit üzent a sok sztárnak: "Az egótokat hagyjátok az ajtó előtt". Mindenki így is tett, lelkesen vettek részt az éjszakába nyúló munkában. A dal elkészült, hamarosan megjelent majd hétmillió példányban kelt el, amivel 60 millió dollárt gyűjtöttek. 

Ismét fizetős expedíciót terveznek a világ leghíresebb hajóroncsához.

A Titanic már azelőtt legendás hajó volt, hogy világsikerű film készült róla, de Leonardo diCaprio és Kate Winslet románca óta végképp mindenki szeretné a saját szemével látni. A több ezer méteres mélység viszont ez messze nem olyan egyszerű történet, egy búvár számára elképzelhetetlen ilyen merülés, és még tengeralattjáróból is csak maroknyi juthat el ide.

Így aztán akinek van ilyen eszköze, az meghirdethet olyan "expedíciókat", ahol a bátrak lemerülhetnek a Titanic roncsaihoz. Azért tettem idézőjelbe, mert az expedíció szóhoz inkább kutatást társítunk, ez viszont közelebb áll a turistaúthoz. Nem régészeket invitálnak, hanem bárkit, aki ki tudja fizetni a 105 ezer dolláros jegyet az útra. Ezért egy hét lakhat egy hajón, s lehetőség szerint legalább egy tengeralattjárós merülésen vehet részt. 

Természetesen lehetnek szakemberek is a résztvevők közt, nem csak laikusok, de az csak mese, hogy aki merül egyet, az máris profi kutatóvá válik. Inkább olyan turistaút ez, ahol a csúcspont nem egy folklórest, hanem a Titanic pár ikonikus pontjának felkeresése. Mivel hallani arról, hogy az egy évszázada víz alatt levő roncs állapota romlik a nagy mélységben, ki tudja, mennyi lehetőség lesz még erre- szóval van, akinek megéri ez a pénz. Ezért aztán nem csak idén nyáron lesz ilyen expedíció, hanem jövőre is.

Az idei jelentkezők életkora széles skálán mozog, a legfiatalabb utazó 23 éves, a legidősebb 75. Bizonyos feltételeknek mindenkinek meg kell felelni, ennyiben nem átlagos turistaút: a tengeri vészhelyzetek kezelésére mindenkit megtanítanak. A világ minden részéről érkező érdeklődők között vannak valódi kalandorok, hegymászók is.

Az OceanGate nevű cégnek van rutinja a tengeralattjárók építésében, ám a Titanic-expedícióhoz vadonatúj eszközt terveztek. A Cyclops 2 nevű szerkezet jóval könnyebb lesz a különleges anyagok miatt, és hamarosan kezdik a nagy mélységű tesztmerüléseket. Az ugyanis aligha lenne túl jó reklám a cégnek, ha pár emberrel együtt veszne oda a tengeralattjáró- így is túl sok áldozata volt a Titanicnak, amikor 1912-ben elsüllyedt. 

A több órás, hosszú merülések során nyilván felmerülnek olyan kérdések, hogy lehet kimenni a mellékhelyiségbe- meglehetősen kényelmetlen az ilyesmi a tengeralattjárón, de van rá megoldás. A vendégek és a kutatások kedvéért nagyfelbontású videó is készül a merülések során. Mivel a technika nagyott lépett előre, sokkal jobb minőségben lesz majd látható, milyen állapotban jelenleg a roncs.

A szerencsés gazdagok nem csak életre szóló élménnyel gazdagodnak, hanem azt is elmondhatják magukról, nagyjából maroknyi kiváltságossal együtt láthatták a Titanicot, mint ahányan az űrbe jutottak el. Ha az új tengeralattjáró beválik, akkor a cég szeretne máshova is hasonló mélytengeri expedíciókat szervezni- de nincs mese, a Titanichoz hasonló vonzerejű hely nem sok van a tengerekben, főleg nem ilyen áron. 

Sorsfordító évforduló: 83 éve jelent meg a dobozos Krueger's.

A 19. század végére már közismertek volt a konzervek, amelyekben hosszú távon tartósak maradtak az élelmiszerek. Az új utakat kereső cégek mást is igyekeztek bedobozolni: az American Can Company 1909-ben a sörrel is kísérletezett, de nem jártak sikerrel. Az alkoholtilalom vége után kezdtek bele újra a munkába, és két évnyi próbálkozás után 1933-ban jutottak el oda, hogy a sör szénsavasságát megőrző dobozt alkottak, aminek speciális bevonata megelőzte, hogy az alkohol reakcióba lépjen a doboz anyagával.

Doboz már volt tehát, de gyártó még nem akadt, aki fantáziát látott volna az ötletben. Végül a Gottfried Krueger Brewing Company volt az első, aki 1935. január 24-én kiszállított leghűségesebb sörrajongóinak összesen kétezer darab Krueger's Finest Beert és Krueger's Cream Ale-t. A visszajelzések túlnyomóan pozitívak voltak, a kóstolók 91 százaléka kedvelte a dobozos sört- ez pedig zöld utat nyitott a piacra dobásnak.

A siker óriási volt, három hónap múlva már a forgalmazók nyolcvan százaléka kínálta a Krueger's dobozos söröket. A gyártó részesedése megugrott, a legnagyobbnak számító Anheuser-Busch, Pabst és Schlitz is megérezte a konkurencia erősödését. Nem csoda hát, hogy villámgyorsan piacra dobta mindenki a saját dobozos sörét, és egyetlen év alatt, 1935 végéig 200 millió dobozt gyártottak és adtak el Amerikában!

A dobozos sör vásárlásakor nem kellett betétdíjat fizetni. A dobozt könnyebb volt pakolni, ellenállóbbak voltak, rövidebb idő alatt lehetett őket behűteni. Népszerűségük tehát egyre nőtt, majd a második világháború idején tovább hódítottak, amikor a tengerentúlon harcoló katonáknak milliószámra szállították át az amerikai gyártók a "konzervsöröket". A háború után a nagy mennyiségben gyártó óriási főzdék a dobozoknak köszönhetően csúcsra járatták a tömeggyártást, ami sok kisüzem bezárását eredményezte.

Manapság a dobozos sörök teszik ki az Egyesült Államok sörforgalmának nagyjából felét. Újabban nem csak a legnagyobb konszernek gyártanak dobozos sört, kisebb üzemek is piacra dobták a maguk változatait, mert a doboznak számukra is megvannak a maga előnyei.

Nyugdíjba megy a metálvilág legendás zenekara, a Slayer.

Roppant mókás, amikor egy öreg rocker szentimentális hangulatban arról nosztalgiázik, milyen szép idők voltak, amikor még hosszú haját az Angel of Death riffjeire rázta. Mégsem tudom félretenni azt az érzést, hogy a Slayer a maga nyers durvaságával meghatározó volt tizenéves koromban a számomra.

Akkoriban sem volt szokatlan, hogy valamit választani kellett a trendkövető fiataloknak: diszkózenét, hiphopot, Depeche Mode-ot, metált vagy bármi mást. Úgy hozta a sors, hogy nekem a heavy metal jutott, és ezt egy pillanatig sem bánom- noha manapság ugyanúgy respektje van nálam a nyolcvanas évek bármilyen műfajú jó zenéjének, tudom jól, mennyire rányomta a bélyegét arra az időszakra a keményebb zene.

Kicsit dühösek voltunk, kicsit lázadók- de alapvetően nem volt velünk semmi gond. A régi haverok között ma már sok a családapa, tisztes mérnökember. Páran azért bármikor biztosan tudjuk sorolni a thrash metal "négy nagy" zenekarát: a Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax számított a műfaj nagy csillagának.

Aztán a Metallicából igazi gigasztár lett, a Megadeth ezer átalakuláson ment át, a Slayer viszont valahol maradt ugyanaz, ami volt. Egykori kérlelhetetlen, pusztító lemezeik meglehetősen időtállónak bizonyultak a műfajban, mint ahogy az is változatlan, hogy sokan pont a durva hangzás, a szókimondó szövegek emiatt féltették a gyerekeket az efféle zenétől. 

Pedig ez csak zene. Bármit próbáltak ráhúzni, belemagyarázni, ugyanúgy nehéz lenne ép ésszel fogást találni rajta, mint sok más, egykor kiátkozott, mára intézménnyé lett muzsikán, a jazztől a Rolling Stones-ig. És ugyan kicsit sajnálom, hogy a Slayer befejezi zenekarként, de ahogy elvakult rajongónak is fiatalon volt jó lenni, kemény gitárzenét sem érdemes megfáradtan, fásultan tolni. Van, aki mindhalálig űzi, van, aki belátja, hogy neki már nem áll jól.

A múlt azért megmarad. No meg a nosztalgia, ami, minden ellenkező híreszteléssel szemben, még mindig a régi.