Ki hitte volna, hogy fiatalon ő is a kemény műfajban próbálkozott!

Az 1949-es születésű Billy Joel tinédzserkorának meghatározó élménye volt az angol beatzenekarok feltűnése. Így aztán a tehetségesen muzsikáló amerikai srác is beszállt egy bandába, ami jellemzően a tenger innenső oldalán született slágereket dolgozta fel.

Ilyen zenekarból vélhetően annyi volt, mint égen a csillag, így aztán barátjával, Jon Small dobossal új irányba próbálkoztak. Attila néven alapítottak hard rock duót, első lemezük is az Attila címet kapta. Az 1970 júliusában megjelent albumot a kritikusok minden idők legrosszabb rocklemezei között tartják számon. Maga Billy Joel is zavaros marhaságnak tartja a korai heavy metal világába tett kiruccanásának végeredményét.

Ám az Attila nem azért szűnt meg, mert a zenéjük olyan borzalmas volt. Billy Joel egyszerűen elszerette Jon Small feleségét, és amikor kiderült, hogy a dobost saját barátjával és zenésztársával csalta meg az asszony, a banda sorsa megpecsételődött.

A fordulatoknak ezzel még nem volt vége, mert a botrány után Elizabeth Small megszakította a kapcsolatát mind a kettejükkel, és ezt Billy Joel tudta nehezebben feldolgozni. A mindig is depresszióra hajlamos zenész véget akart vetni életének, de még egy bocsánatkérő üzenetet hagyott Small-nak, aki ezt hallva a lakására rohant majd kórházba vitte. A későbbiekben aztán még dolgoztak is együtt, a nő pedig Billy Joelt választotta, és 1973-ban összeházasodtak.

Joel következő lemezein már egészen más stílusban játszott, és nem kevés slágerrel büszkélkedhetett karrierje során. De gyaníthatóan a heavy metalhoz már nem akar visszatérni, és koncertjein se nagyon kerülnek elő az Attilán megjelent dalok. A nyughatatlan zenész magánéletében is akadtak még kanyarok, jelenleg a negyedik feleségével él.

Hát így vehet váratlan fordulatot egy-egy történet: talán ha Jon Small felesége kevésbé lett volna vonzó, Billy Joelt most metálzenészként ismernénk. Vagy ha a megcsalt Small nem rohant volna el hozzá, amikor meg akarta magát ölni, akkor nem ismernénk sehogy Joel nevét, mert nem születtek volna meg az olyan híres dalai, mint a Piano Man... 

Lehet, hogy Morricone magyar állampolgársága megoldana pár gondot?

Még kissrác koromban láttam a szocialista idők egyik legendás sorozatát, az Őrjárat az égen című alkotást. Nemrég újranéztem, tisztes munka, némileg különös fordulatokkal- de a lényeg az, hogy sokak vonzódása a vadászpilóták világához köthető ehhez a filmhez.

A sorozatban nemcsak a korszak remek fiatal színészei tűntek fel, hanem nagyon ügyes volt az operatőri munka is, a repülős jelenetek kifejezetten érdekesek. És pár jó zenét is fel lehet idézni, például a végefőcím alól. Amikor erre rákerestem, megtaláltam a felvételeket, alattuk a remek muzsikával.

Bár vannak műfajok, amiben jártasabb vagyok, ez esetben pont nem tudtam, ki volt a szerző. A részlet alatti beszélgetésből derült ki számomra, hogy az eredeti dallam szerzője az olasz legenda, Ennio Morricone, és A jó, a rossz és a csúf című filmben hallhatuk először. Aztán Hugo Montenegro dolgozta fel zenekarával értő módon, March with Hope címmel.

Nem nagy ügy az egész, a szocialista filmgyártásban kissé szabadon értelmezték a jogdíj fogalmát, így lenyúltak nekik tetsző zenéket, amiknek szerzőit a stáblistában nem tüntették fel. Most már tudjuk, ki írta ezeket a valójában, ismerjük el, hogy nekik jár ezért az elismerés, mehetünk tovább.

Csak éppen a videó alatti beszélgetésben teljesen értelmetlen vita indult el, aminek során valaki azt bizonygatta,  hogy Hidas Frigyes a sorozat zeneszerzője és kész, és nem is érti, miért emlegetik azt az olasz fickót. És hiába hívták fel a figyelmét a valóságra, zavaros fejtegetésbe bonyolódott, aminek konklúziója, hogy nem is igazi magyar az, aki a magyar szerző által meg nem írt dal magyarságát vitatja. 

Vagy lehet hogy mást akart mondani a kommentelő- nem tudom, nem értem a gondolatmenetet. Pedig ez szimpla árnyékboksz, mert attól én nem érzem magam büszkébb magyarnak, ha egy engedély nélkül lenyúlt zenét olyan magyar szerzőnek tulajdonítunk, akinek semmi köze hozzá. Azt hiszem, lenne felháborodás, ha hasonlót mások követnének el magyar szerzők műveivel- és szerintem jogosan.

Nekem személy szerint semmi szükségem nincs erre a fajta "dicsőségre". Inkább vagyok büszke arra, ami egyrészt tényleg magyar, másrészt tényleg nagy teljesítmény. Persze, orvosolhatjuk ezt az ügyet úgy, hogy Morricone magyar állampolgárságot kap, és akkor a "mi fiunk" lesz. Úgyis sokat szeretik a zenéit nálunk, meg a filmeket is amiben hallhattuk azokat...

Sőt, nem kellene itt megállnunk. Ha az utóbbi évtizedek meghatározó Nobel- és Oscar-díjasait mind "megmagyarítjuk", még sikeresebb nemzetté válhatunk. 

Az idős Jiji arca felderült, ahogy a szobába lépve meglátta Kinako cicát, és ekkortól kezdődött az Alzheimer-kórral küzdő japán férfi és a macska barátsága.

Kettejük különös, szoros kapcsolatát Jiji unokája, Akiko DuPont örökítette meg megkapó fotósorozatban.

Az egykor kamikaze-pilótának kiképzett, ám a bevetést szerencsésen elkerülő Jiji a betegség miatt vált zárkózottabbá, s csak Kinako társaságában vált oldottá. Egészen a nagypapa haláláig tartott kettejük sajátos barátsága...

Az ünnepelt brit színésznő is volt fiatal és kezdő.

Kereken ötven éve mutatták be a Herostratus című filmet, amiben az akkor nagyon fiatal Helen Mirrennek is jutott egy kis mellékszerep- és így első alkalommal tűnhetett fel a mozivásznon. A jelenetben elsősorban vonzerejére koncentráltak, s hiába telt el fél évszázad, a brit csillag azóta is elegáns, kortalan szépségként ismert.

A filmhez kapcsolódik egy morbid érdekesség is. A sztori szerint egy fiatal költő azzal akarja magára irányítani a figyelmet, hogy nagy nyilvánosság előtt vet véget az életének, és a cél érdekében még egy marketingcéget is megbíz a hírveréssel. Két évtizeddel később a rendező, Don Levy önkezével vetett véget az életének, a főszereplő Michael Gothard pedig pár évvel később szintén öngyilkos lett...

35 éve ért fel a slágerlisták csúcsára a Temptations utolsó nagy sikere.

A hatvanas évek elején Detroitban állt össze két helyi banda néhány énekese, majd Temptations néven dalolva nem kevesebb, mint 38 felvételükkel szerepeltek a Top40-es listán. Ezzel pedig nemcsak a Motownhoz kötődő előadók, hanem úgy általában a popzenekarok között is csúcstartók.

Manapság a zenekar neve talán már kevesebbeknek ismerős, de néhány daluk azért még beugorhat- ha máshonnan nem, a feldolgozásokból. Persze a könnyűzenében minden múlandó, ám pont ezért kaptam elő ezen az évfordulón a szerintem igazán remekbe szabott Papa Was a Rolling Stone című dalt, mert megéri újból meghallgatni. A hetvenes években már nem volt szokatlan az sem, hogy a fekete bandák dalait fekete szerzők írták, ezt például Norman Whitfield és Barrett Strong jegyezte.

A Temptations pedig sok-sok tagcsere után ma egyfajta nosztalgiazenekarként saját szép múltját felidézve lép fel. A fiatalok körében mások a sztárok, de eljühet még az a pillanat, amikor nyugdíjhoz közeledve ők is ezeréves slágereket fognak ezredjére előadni egy maroknyi ember előtt, akiknek jó lesz visszaemlékezni a fiatalságukra...