Nyugdíjba megy a metálvilág legendás zenekara, a Slayer.
Roppant mókás, amikor egy öreg rocker szentimentális hangulatban arról nosztalgiázik, milyen szép idők voltak, amikor még hosszú haját az Angel of Death riffjeire rázta. Mégsem tudom félretenni azt az érzést, hogy a Slayer a maga nyers durvaságával meghatározó volt tizenéves koromban a számomra.
Akkoriban sem volt szokatlan, hogy valamit választani kellett a trendkövető fiataloknak: diszkózenét, hiphopot, Depeche Mode-ot, metált vagy bármi mást. Úgy hozta a sors, hogy nekem a heavy metal jutott, és ezt egy pillanatig sem bánom- noha manapság ugyanúgy respektje van nálam a nyolcvanas évek bármilyen műfajú jó zenéjének, tudom jól, mennyire rányomta a bélyegét arra az időszakra a keményebb zene.
Kicsit dühösek voltunk, kicsit lázadók- de alapvetően nem volt velünk semmi gond. A régi haverok között ma már sok a családapa, tisztes mérnökember. Páran azért bármikor biztosan tudjuk sorolni a thrash metal "négy nagy" zenekarát: a Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax számított a műfaj nagy csillagának.
Aztán a Metallicából igazi gigasztár lett, a Megadeth ezer átalakuláson ment át, a Slayer viszont valahol maradt ugyanaz, ami volt. Egykori kérlelhetetlen, pusztító lemezeik meglehetősen időtállónak bizonyultak a műfajban, mint ahogy az is változatlan, hogy sokan pont a durva hangzás, a szókimondó szövegek emiatt féltették a gyerekeket az efféle zenétől.
Pedig ez csak zene. Bármit próbáltak ráhúzni, belemagyarázni, ugyanúgy nehéz lenne ép ésszel fogást találni rajta, mint sok más, egykor kiátkozott, mára intézménnyé lett muzsikán, a jazztől a Rolling Stones-ig. És ugyan kicsit sajnálom, hogy a Slayer befejezi zenekarként, de ahogy elvakult rajongónak is fiatalon volt jó lenni, kemény gitárzenét sem érdemes megfáradtan, fásultan tolni. Van, aki mindhalálig űzi, van, aki belátja, hogy neki már nem áll jól.
A múlt azért megmarad. No meg a nosztalgia, ami, minden ellenkező híreszteléssel szemben, még mindig a régi.
