Nemrég egy kínai lányt láttunk vendégül pár nap erejéig. Hongkongban él, meglehetősen multikulturális környezetben, de azt hiszem, Magyarország még így is egzotikus élmény volt a számára. Igyekeztem a tipikus látványosságok mellett egy kicsit bemutatni neki azt is, hogy élünk mi a mindennapokban. Volt, amit pedig ő szeretett volna megnézni, mert az útikönyve melegen ajánlotta- az például kiderült, hogy a termálfürdők népszerűsítésének megvan az eredménye, ő is látni akart egyet, de amikor megélte, hogy ez összesen fél órányi ücsörgést jelent a meleg vízben, akkor már nem volt annyira elragadtatva.

Amit viszont imádott, az a Magyar Nemzeti Galéria. Bevallom, ezt én is élveztem, azért rengeteg mestermű van ott. Igyekeztem egy kis tárlatvezetést is tartani, hiszen sok alkotót ismerek, de arra előzetesen nem gondoltam, hogy másról is kell meséljek. Az oltárképek kiállításán például számára fura volt, ahogy Jézus keresztrefeszítését hangsúlyozták mindegyiken. Aztán egy másik teremben Káin és Ábel áldozatáról készült képet láttunk, és megkérdezte: kik ezek az emberek és miről szól a kép?

Itt egy pillanatra elgondolkodtam. Komoly kihívás pár perc alatt összefoglalni az Ószövetséget, és elmesélni, pontosan mi rosszat tett Káin, miért nem fogadta szívesen áldozatát az Úr. Főleg úgy, hogy az ember inkább a sztori részét ismeri ennek az egésznek, de nem gyakorló keresztényként az erkölcsi tanulságot gyorsan összefoglalni egy egészen más kultúrkörből érkező embernek nem is olyan könnyű.

Ilyenkor jöhetünk rá, hogy a mi kultúránkat mennyire áthatja a Biblia, akár tetszik, akár nem, akár hívő valaki, akár nem. Igazodási pont, no meg persze számtalan művészeti alkotás témája, inspirálója is mindaz, ami abban a könyvben szerepel. Lehet hozzá pozitívan vagy negatívan viszonyulni- de tudunk hozzá viszonyulni, mert aránylag sokat tudunk róla.

A kínai lány viszont nem. Neki mindez csak egyfajta érdekesség, nagyjából olyan egzotikum, mint a dögerős pálinka, meg a rajongás a meleg gyógyvízben való ücsörgés iránt. Ez önmagában rendben is van, nekem viszont óhatatlanul eszembe jutott, amikor mi egzotikus dologként rajongunk egy kínai filmért, egy japán mangáért, mit értünk belőle? A szimbólumok, a mögöttük levő filozófia nekünk nem hatja át a mindennapjainkat. Sőt, valószínűleg még az alapokkal sem vagyunk tisztában. Szóval értjük egyáltalán azt, amiről azt mondjuk, szeretjük? 

Azt gondolom, a kínai lány a Káinos képet maximum esztétikai szempontból értékelhette, úgy nem tett rá maradandó hatást. A látványosabb dolgok jobban tetszettek neki, akár tudta, miről szól a kép, akár nem. Nyilván sokan mi is úgy vagyunk vele, hogy az ázsiai dolgokból a minél lenyűgözőbb, annál jobb szinten ragadunk meg. (Ezt nyilván azokra értem, akik, mint ahogy én is, csak egy szeletét ismerjük a kultúrájuknak, a művészetüknek, felületes a tudásunk.) És marha nehéz ezen változtatni, hiszen nem ebben nőttünk fel. Szép és izgalmas dolog ez, bizonyítja, milyen sokszínű is tud lenni az emberiség. Persze mit csodálkozok? Sok milliárd emberről, sok-sok felfogásról, gondolkodásmódról, látásmódról, hiedelemvilágról, hagyományrendszerről beszélünk. Remek feladat minél többet felfedezni belőle- de úgyse fogunk a végére jutni sose.

Ettől olyan emberi az egész...

Vannak főzős műsorok, amiket kedvelek, de néhány az nehezen értelmezhető a számomra. A minap futottam bele Claire Thomas műsorába, amiről üvöltött, hogy semmi köze nincs a konyhaművészethez. Ahogy fogja a kést, ahogy próbál főzni, azt nézni is fájdalmas. Mosolyog az a fiatal csaj, én meg a fejem fogom: honnan jön ez a szegény lány?!? És mi, szegények, miért érdemeljük ezt Jamie Oliver helyett?...

Az internet természetesen segít. Kiderül, Claire bloggerből lett egy csapásra gasztroceleb. Legkomolyabb kapcsolata a konyhaművészettel a USA Today cikke szerint ez volt: "began working as a hostess for a restaurant chain after school". Szóval a lány, aki rád mosolygott a pult mögül, azt kérdezve, hogy adhatja-e nagy kólával és krumplival a hamburgermenüt, most főzni "tanít"?

Uh. És megint uh. Az ifjú hölgy a The Kitchy Kitchen nevű blogot vezetve tűnt fel, a videocsatornáján 10 másodperces tippeket oszt meg, például arról, hogy virágcsokrot készíthetünk úgy, hogy virágokat teszünk egymás mellé, vagy kenyeret úgy is piríthatunk, hogy sajtot teszünk közé. 

Nem akarom elképzelni, ki lesz ezektől a videóktól okosabb, de szerintem mindenki jobban jár, ha anyukájától vagy egy barátnőjétől lesi el a trükköket. Nem tíz másodperc alatt tanul meg főzni, de nem is egy üres omlett lesz a csúcsteljesítménye.

Persze értem én, értem, hogy van egy célközönség, akinek ennek a nőnek a stílusára, tudására van igénye, de egyszerűen sose gondoltam, hogy valaha egy tévécsatorna üzletet lát egy bájos pofival, ám gyakorlatlan kézzel megáldott "szakács" futtatásában. Tévedtem- mint oly sok mindenben életem során. Nem kell minden útkereszteződésbe három Michelin-csillagos séf, de úgy gondolom, bizonyos alapkövetelmények minden műfajban vannak. De ebben is tévedhetek.

Ám azt már sejtem, mi lesz a következő lépés a villámkarrierben. Majd jön a "most igazán megtanulok főzni", ebből lehet egy sorozat, amikor Gordon Ramsey üvöltözve korrigálja az idétlenkedéseit. Aztán jöhet a "megismerem a világ legkülönlegesebb fogásait" sorozat, aztán családanyaként a "főzzünk együtt a gyerekekkel", és így tovább. Ideális esetben élethosszig tarthat a karrier... Akár azt is mondhatnám: jaj nekünk. De nem mondom. Nála van a fakanál, nálam meg a tévékapcsoló. Szóval ezt a menetet én nyertem, de úgy érzem, Claire-t ez kicsit sem érdekli. És ebben neki van igaza...

Az Eurovíziós giccsfesztiválon becsülettel helytállt Kállay-Saunders András, az ötödik hely szép eredmény. De igazság szerint ez senkit nem érdekel, a téma úgyis Conchita Wurst lesz, a győztes szakállas nő.

Nekem erről az egészről különösebb véleményem nincs. A dal elég középszerű, Conchita előadónak nem túl izgalmas, de nyilván többen emlékeznek rá, mint a minden más szempontból is középszerű énekesekre. Így szavazott Európa, köszönjük mindenkinek, gratulálunk, jövőre találkozunk Ausztriában.

Hogy miért kell ezt a versenyt megrendezni egyáltalán, na ez a nagy kérdés. Erről is lehet majd egyszer szavazni? Ez nem a szakállas nőnek szóló kritika, tavaly vagy egy évvel előtte ugyanez a kérdés merült fel bennem. Az egész valahogy azt jelképezi, hogy Európa úgy akar megújulni, hogy közben a legócskább hagyományait élteti tovább. Az előadó elég sajátságos, de a dal ettől még giccses, unalmas vacak, felejthető, köze nincs a minőségi zenéhez, amiben Európának igazi hagyománya van minden műfajban.

És zenerajongóként nekem ezzel van bajom, nem a szakállal.

Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy néhány évnyi ekönyv-olvasó tapasztalattal a hátam mögött összegezhessem a tapasztalataimat. Pontosabban nem csak az enyémet, a barátnőmnek is nagyjából azóta van ilyen készüléke, ő már ráadásul újabb modellre váltott.

Ami szerintem tényként kijelenthető: aki szeret olvasni, annak a könyv a fontos, nem a formátum. Bizonyára régi korok kódexmásolói is undorral legyintettek a tömeggyártású nyomtatott könvekre, melyek póriasították a betűk fennkölt univerzumát. A digitális forradalom idején inkább mókás néhányak merev elzárkózása az ekönyvektől, hiszen az újságot is internetes magazinokra cseréltük, és nem omlott össze a világ.

Pontosabban: nem ettől fog összeomlani, hanem éppenséggel attól, ha nem olvasunk, se papíralapon, se digitális formátumban. Teljesen logikus lépés volt az intelligens kütyük világában az ekönyv "feltalálása": a formátum volt az egyszerűbb ügy, a jól olvasható eink kijelző meg a lényegesebb.

Azaz pár éve még ez sem volt ilyen egyértelmű. Nem ugyanolyanok az olvasási szokásaink, a barátnőm például tipikus éjszakai olvasó, neki fontos volt a háttérvilágítás. A régebbi einkes készülékek ezt nem tudták, a kislámpát nem szerette, így aztán neki jobban bevált annak idején egy TFT-kijelzős készülék. Olcsó volt, a célnak megfelelt. Én pedig pont egy eink kijelzőset vettem, mert máskor szoktam olvasni, útközben, napfénynél. Kivártuk azt az időpontot, amikor ezek a cuccok már kellően megfizethetőek lettek, nem is voltak túl drágák.

Persze jött az az időszak, amikor az ember igyekszik elektronikus formában a könyveket beszerezni valahogy. Ebben idehaza nem voltak túl jók a lehetőségek, és valamelyest még most is korlátozottak. A sajátos hazai törvényi szabályozás miatt az ekönyvek áfája jóval magasabb, mint a nyomtatottaké, így hiába csak digitális állomány formájában léteznek, mégsem olcsóbbak annyival. Vannak legális beszerzési forrásak akár ingyen könyvekhez is, ezek jórészt klasszikus műveket, aki illegális források után keresgél az is talál bőven.

Egyébként ez egy nagyon nehéz ügy. Ha veszek egy könyvet és kölcsönadom, bűnt követek el? Ha letöltök egy könyvet pénzért és utána átmásolom azt más könyvolvasójára, az mennyiben más? Én azt hiszem, a könyvek csereberéje létezett régen is, létezett ma is. Bízni kell benne, hogy a lelkes olvasók megveszik a könyvet- mást nem tudunk tenni. A legnagyobb zenei slágereket sem kell feltétlenül megvenni, ha valaki beéri a YouTube minőséggel, ott is meghallgathatja az összeset.

Meglátjuk, mi lesz ennek a folyamatnak a vége, lesznek-e új üzleti modellek. Például már felvetődött a digitális könyvtár terve, ahol csak keveset kell fizetni, de a könyv csak korlátozott ideig elérhető a tárhelyen, az is lehet, hogy a szerzők jelentős része maga fogja gondozni, kiadni, árulni a könyveit, esetleg egyfajta előfizetési díjért cserébe műveik nagyobb részéhez adnak hozzáférést. Van, akiknek az írás így sem megélhetési kérdés, nekik egyszerűbb lesz szélesebb közönséget elérni olcsó digitális kiadásokkal. A könyvkereskedők világát bizonyára fel fogja forgatni itthon is ez a folyamat, azt máris látjuk, milyen messze jutott a tengerentúlon az Amazon.

Visszatérve az olvasókhoz, én azt hiszem, most jutott el a fejlődés abba az állapotba, amikor kifejezetten kedvező áron lehet minőségi, eink kijelzős, beépített háttérvilágítással is rendelkező készüléket venni. Esetleg a méltán nagyon elterjedt Amazon Kindle régebbi modelljeiből is lehet választani, amiket már remek akciós áron is láttam. 

Sokan rendelnek külföldről, még az azokból az országokból is megérheti így, ahonnan rendelve vámot kell fizetni. Az EU-országokban levő eladóktól vásárolva ilyen gond sincs, 25-30 ezer forint körül már beszerezhető egy Kobo Glo, egy Barnes and Noble Simple Touch Glowlight- ezek megbízható, jó olvasóknak számítanak, háttérvilágításuk is van.

Az ilyen egy feltöltéssel hosszú ideig működő, napfényben, éjszakai is praktikus, jól olvasható, könnyű készülékek, amire egy könyvtárnyi alkotás feltölthető, hamar belopják magukat a felhasználó szívébe. Igen, tudom, sok ember ódzkodik tőlük, "a papír illata és fogása" az egyik fő érvük, de a tapasztalatom az, aki kipróbálta, hamar beleszeret az ekönyv olvasókba. A régi jó papírkönyvek úgyis megmaradnak azok polcain, akik szeretnek olvasni, nem kell kidobni egyet sem. Néha jó levenni, lapozgatni őket- de utazásra mi a magunk részéről már inkább a jó kis olvasóinkat visszük, és nem pakoljuk meg a bőröndünket pár kilónyi könyvvel. A mai túlsúlydíjak mellett ez nem csak kényelmesebb, spórolunk is- kifutja belőle pár letölthető ekönyvre.

Ha valaki hezitálna, szerintem ne tegye. Aki szeret olvasni, az szeretni fogja az elektronikus olvasókat is, ezt garantálom, mert ahogy fentebb írtam, a tartalom a lényeg, nem a forma.

A klipek műfajukat tekintve eleve egyfajta reklámeszköznek tekinthetők. Régen a zenetévékben, most a videomegosztókon ezzel népszerűsítik új dalaikat az ismert és (még) ismeretlen előadók. Amatőrök is sztárrá válhatnak pár pillanatra, de a legnagyobbak sem szalajthatják el az esélyt egy kis plusz rivaldafényre.

Az már jó ideje divatos, hogy iszonyú pénzekkel mini-mozifilmeket gyártanak. Egy Michael Jackson már sok éve megengedhetett magának ilyen huszárvágásokat, de a maiak sem maradnak le. Legutóbb Katy Perry egyik újabb klipjét láttam, a Dark Horse címűt.

Szerintem ezek a túlcsicsázott klipek különösebben nem érdekesek, nem is nagyon szórakoztatók, persze általában a zene se nagy durranás. Tucatsláger, jön és megy. (Aki vitatkozna: ki tud eldúdolni 3-4 éves slágerlistás dalokat? Emlékszünk régi Lady Gaga vagy Katy Perry slágerekre?)

És hogy mennyire a pillanatnak készülnek, azt jelzi az, hogy vélhetően reklámmegállapodás is születik, mert mindenféle termékek tűnnek fel bennük. Katy Perrynél most például egy cipőmárka az egyik "főszereplő", de emlékezhetünk régebbi dalokra, ahol mondjuk mobiltelefont ragad az énekesnő, és meg is mutatja jól. Ezek a cuccok viszont csak pár hónapig számítanak menőnek, tehát egy pár éves klipben már olyan dolgok bukkannak fel, amiket a zenefogyasztó fiatalok múzeumi darabnak látnak. De kit érdekel?... Akkor fogyjon belőle egy kicsit több, aztán az egész kampány szavatossága addig tart, ameddig a dalé. Nincs nekem bajom Katy Perryvel és a többiekkel se, ügyesen igazgatják a karrierjüket, profik abban, amit csinálnak, csak legyünk tisztában, mivel állunk szemben.

Üzlet ez alapvetően, nem más. Ha ehhez képest mégis sikerül valami igazi gyöngyszemre bukkanni, jegyezzük meg gyorsan az előadó nevét, nehogy szem elől tévesszük a klipdömpingben...