Egy norvég fickóról olvastam, akit valamiért "művészként" emlegetnek, és most azért beszélnek róla, mert saját testrészeiből fogyasztott. Egy műtét során csípőprotézist kapott, elkérte a kioperált részt, mert úgymond fel akarta használni a művészeti iskolában ahol tanul.
Mivel a csonton hús is volt, az jutott eszébe, megfőzi és feltálalja magának. Állítólag így is tett, saját ízét a vadjuhéhoz tartotta hasonlatosnak. Tanárai állítólag nem voltak lelkes támogatói a projektnek. Ő pedig ügyesen meg is találta az utat a médiához, most aztán lehet róla mindenfelé olvasni.
A nevét nem említem, mert szerintem ez nem művészet, ez leginkább semmi. Bevallom, nekem kicsit sántít is a történet, hogy a kórházból csak úgy könnyen kihozhatja a csontot a hússal együtt. Felébred az altatásból, beugrik neki, de jó lenne ezzel otthon kísérletezni, és hozzák neki egy kis zacskóban? Ha csak felhajtást akar magának ezzel a kis sztorival, akkor oké, sokan felültek neki, nagyon ügyes volt, de ez ugyanúgy nem különösebben maradandó érték.
Amennyiben mégis megvolt az önvacsora, arra nehéz mit mondani. Vagyis: nehéz a fenét. Az ilyen marhaságokat a vurstliban mutogassák, oda megfelelő ez a színvonal, de ne keverjük bele a művészetet. Akármire rá lehet fogni, hogy "alkotás", de a darabolós gyilkosra azért ne bízzuk egy múzeum kurátori posztját, mert ő magát művésznek gondolja. A megoldás összesen annyi, ha az ilyen hírek hallatán a hírszerkesztő vállat von, és a maga részéről nem szerkeszti be a sztorit. Majd eltűnnek ezek a fajta kunsztozások maguktól, ha nem lehet velük öt perces hírnévre szert tenni.
Én ezért nem említem még a nevét sem a norvégnak, reklámozza más, máshol, ha akarja. Tulajdonképpen írni sem kellett volna róla- de bloggerként akár moroghatok is. Megtettem. De kijelentem, ezt sem tartom művészetnek, önkifejezésnek. Csak egy kis puffogás.
Uff, beszéltem.
