Ez mondjuk konkrétan isteni jó zene, nem fog rajta az idő

Akinek hozzám hasonlóan volt abban a szerencsében része, hogy közelről láthatta a gizai nagy piramisokat, biztosan eltöprengett azon, hogy épültek. Képről is lenyűgözőek ezek az építmények, de élőben látva egészen hihetetlen a méretük. Próbáltam magam is elgondolkodni, hogy több ezer évvel ezelőtt milyen komoly munkaszervezés kellett a felépítésükhöz.

Most pedig épp arról olvasok a Gizmodón, hogy tényleg egyszerű eszközöket használtak a tudósok szerint, de ügyes módszereket is bevetettek. A hatalmas kőtömböket fából készült szánokkal vonszolták oda az építés helyére, de amikor ezt megpróbálták utánuk csinálni, kiderült, a szán gyakorlatilag beásta magát a homokba a teher alatt.

Ám ha a szán előtt benedvesítették a homokot, az egészen máshogy viselkedett. A homok nem torlódott fel, és még könnyebb is volt vonszolni a szánt. A kísérletek egyértelműen igazolták, hogy így sokkal inkább elképzelhető a kőtömbök mozgatása.

Mellesleg a régészet is bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy ezt a módszert alkalmazhatták az ókori egyiptomiak. Egy királysírban találtak a falon egy képet, ahol egy hatalmas méretű szobrot vontatnak a szánon az emberek- és az elején ül egy ember, aki vizet önt a szán elé!

Persze ezzel együtt még bőven akad megfejtendő titok a piramiskok körül. Talán a számomra leginkább az kérdés: miért? Rengeteg idő és munka kellett ezekhez a hatalmas építményekhez, ami bizonyára a birodalom sok erőforrását felemésztette. Persze ha az volt a cél, hogy zavarba ejtsék kései utódaikat, akkor a terv pompásan sikerült.

Ijesztő arra gondolni, hogy én még tudom, milyenek voltak a május elsejei felvonulások, és még arra is emlékszem, miféle tévéműsorok kapcsolódtak ezekhez a rendezvényekhez, pedig negyedszázada volt a rendszerváltás.

Május elsején mindannyiunknak kötelezően jól kellett érezni magunkat, iskolai programok voltak, illetve ajánlották a részvételt a felvonulásokon is. Népies műsorral szórakoztatták az egybegyűlteket, volt sör meg virsli is, nagyvárosban és kis falvakban is. Szóval így nézett ki egy tömegünnep a létező szocializmusban, de hogy látni is lehessen, feltúrtam pár felvételt az interneten, érdemes belekukkantani párba.

Eszem ágában sincs minősíteni ezt az egészet. Ez volt a mindennapi életünk realitása, igazán nem is nagyon jutott eszünkbe, hogy lehetne minden máshogy.

Sokan nézték akkoriban a Felvonulók kérték című műsort: igen, a cím mindent elmond. A felvonulókat megkérték, hogy mondjanak pár szót magukról, és aztán ők választhattak egy szívüknek kedves produkciót a tévé színes kínálatából. Természetesen egy szép nótát, egy szimfónia valamelyik tételét, esetleg egy klasszikus verset akartak látni mindenképpen, nem valami rendszeridegen produkciót- nos, ezt a műsort a már akkor is nagyon népszerű Gálvölgyi János parodizálta.

Aki a Guarda Come Dondolo dallamát hallgatva képes megérezni, miről szól a laza, könnyed olaszos zene, az azt is érti, mitől válhatott akkora legendává ez az egész. Aki viszont nem kattan rá, az valószínűleg soha nem is fogja megérteni. Ez abszolút nem probléma, csak épp azért jegyeztem meg, mert nem akarom túlmagyarázni, miért jön be ez a fülbemászó dal- tetszik és kész.

Egyébként az 1938-ban született Edoardo Vianello volt az előadója még 1962-ben, és neki minden bizonnyal ez a legismertebb dala. Hosszú karrierje során persze sok más dala jelent meg, de ha a hatvanas évek olasz zenéjét kell felidézni, akkor nekem először ez ugrik be, és nyilván ezzel sokan mások is így vannak.

Mellesleg Vianello a jó olasz hagyományokhoz híven tényleg nem rossz énekes. Érdemes megnézni, 2009-ben hogy adja elő a nyugdíjaskorú sztár nagy slágerét egy tévéműsorban. Jó ezt hallgatni így is...

A magyar tévétörténet egyik komoly sikersztorija volt a Linda sorozat. Valljuk be, annak idején mindannyian néztük, és ha valaki felvetné, ma már sokkal viccesebbnek tűnik ez az egész a fiatalok számára, nekik ugyanolyan vicces a Magnum vagy Charlie angyalai is, pedig annak idején azok nagy durranások voltak.

A tévéműsorokra főleg igaz, hogy általában nem az örökkévalóságnak szánják őket- legyen sok nézője akkor, amikor készülnek. Szóval a maguk idejére gondolva kell megítélni ezeket, és a Linda bizony piszok jól teljesített annak idején. Volt benne a szokásosan népszerű krimivonalból, de a jópofa, fiatalos főszereplővel, a kissé fésületlen megvalósítással, a jó mellékszereplőkkel ez az egész nagyon jól összeállt. Ebben kétségtelen érdemei vannak az ötletgazdáknak, a stábnak, a jó zenének, az egész színészi gárdának, de Görbe Nórát mindenképpen ki kell emelni.

Egyszerűen hihető volt az alakítása. A televízióban nem biztos, hogy a világ legsokoldalúbb, leginkább nagyformátumú színészeire van szükség, inkább adott szerepben tökéletes emberre van szükség, és ő pont azt hozta, amitől az egész ország megkedvelhette a Lindát. Kiosztott pár fülest, lebuktatott néhány rafinált bűnözőt, és eligazgatta a családi ügyes-bajos dolgait is- mi pedig kellemes szórakoztunk.

És fontos volt az, hogy maguk a készítők is tettek arról, olyan túlságosan komolyan ne vegyük ezt az egészet. A rúgások és ütések alatti bámulatos hangeffektek, a kifejezetten vígjátékba illő karakterek miatt tudtuk jól, hogy az egyre szaporodó hullák ellenére sem vár ránk vérfagyasztó hangulat. Ráadásul korrajznak sem rosszak a nyolcvanas években készült Linda-epizódok, akár így is érdekes lehet a mai néző számára a sorozat.

A Linda története így kerek is lett volna, ám a készítők elkövették azt a szörnyű baklövést, hogy a 21. században is újjá akarták éleszteni a karaktert. Ám ami az amerikai konkurencia híján kisebb hiányosságai ellenére is óriási siker lehetett a korlátozott csatornaválasztékú szocialista időkben, az már messze nem úgy működött egy évtizeddel később. A próbálkozás csúfosan megbukott, de szerencsére olyan kevesen nézték, hogy a többség erre az új Lindára már nem is emlékszik, csak a régi, klasszikus részek iránti kellemes nosztalgia él bennünk.

Ennek fényében nem tudom, van-e értelme erőltetni egy újabb folytatást, amiről mostanában hallottam. Vagy legyen nagyon-nagyon jó- vagy soha ne készüljön el...