Tetthely, A tengeralattjáró, Két férfi, egy eset- a filmzenéik szerzője ugyanaz a muzsikus.

Pedig az 1936-ban Berlinben született zenész és zeneszerző, Klaus Doldinger nevét kevesen ismerik mifelénk. A szaxofonosként játszó vált Doldinger még a hetvenes években alapította a Passport nevű zenekart, ami jazzkörökben népszerű.

Ám a legtöbben egészen máshol találkoztak a szerző alkotásaival: több millióan lehetnek, akiknek fogalma sincs arról, milyen klasszikus német filmek és sorozatok zenéit köszönhetjük Doldingernek. Itt van például a Tetthely (Tatort) mindenki által ismert zenéje:

De Doldingernek köszönhetjük a Két férfi, egy eset (Ein Fall für Zwei) főcímének lendületes zenéjét is:

A német krimisorozatokat annak idején elég sokan nézték a világon, így aztán ezekre a dallamokra mindenfelé emlékezhetnek a nosztalgiázók. De nagyjátékfilmekben is dolgozott Doldinger, és engem személy szerint meglepett, hogy egyik kedvenc filmzenémet is ő írta. A tengeralattjáró (Das Boot) olyan háborús alkotás, ami a műfaj egyik legerősebb darabja, és a sikerhez bizony hozzájárult a zene is.

A Végtelen történet (The Neverending Story) zenéit is Doldinger szerezte, de a főcímdalt, amit a legtöbben ismernek, nem. Azt Giorgo Moroder írta és Limahl énekelte, ezért nem is illesztem be.

A fentieken túl pedig számos német filmben és sorozatban hallhattuk Doldinger szerzeményeit, de zárásként én inkább a Passport egyik felvételét illesztem be, mert igencsak közel áll hozzám ez a fajta fúziós zene.

Egyszerűen meg kell osztanom ezt a remekül összevágott anyagot, ami borzalmasan gagyi filmek hihetlenül ócska jeleneteit vonultatja fel. Azt hiszem, ezek közül egyet sem láttam, de az összeállítás után azt hiszem, egyrészt minden fontosat tudok róluk, másrészt pedig nem is vágyom rá, hogy az életemből másfél órát a megtekintésükre pazaroljak...

Én úgy általában elvagyok a kereskedelmi televíziózással. Van mindenféle csatorna, néha még érdekeset is látok (természetesen kizárólag operaközvetítésért vagy kortárs komolyzenei hangversenyért kapcsolom be), és elfogadom, hogy cserébe egy vagon reklám zakatol az arcomba.

Amit viszont utálok, az a túl hangosra vett reklámblokk. Nem feltétlenül kapcsolok el a reklámról, engedelmesen hagyom hogy mosóport meg hitelt akarjanak rámtukmálni, de hogy a fejem is leüvöltsék, azt nem szeretem. Néhány csatornán direkt sportot csinálnak ebből- ha van dolog, ami miatt elkapcsolok vagy lehalkítok, akkor ez az ok. Tudom, hogy a csatornák ebből élnek, de ne így akarjanak belőlem vásárlót csinálni. A vége az lesz, hogy még dolgozatot is íratnak a bélflórának jó baktériumokról.

És elvileg van egy hatóság, ami ugye roppant éberen őrködik mindannyiunk erkölcseinek védelmén, és persze bírságolnak a túl hangos reklámok miatt is. De nagyon úgy fest, nem ér túl messzire a kezük, mert továbbra is vannak olyan blokkok, amik felriasztanának, ha elaludnék egy izgalmas sorozatepizódon.

Legalább lennének jók a reklámok. Vagy változatosak. Vagy legyen több olyan, amit kifejezetten siketeknek csinálnak, jelnyelvvel. De vagy ezerszer ismétlik azokat a reklámokat, amiket sikerült valahogy kipréselni a válság miatt lecsökkentett reklámbüdzsékből, vagy eleve borzalmasak. Általában ez a kettő egyszerre igaz.

Az vigasztal, hogy ennél sokkal ócskább reklámok már nem nagyon születhetnek, sikerült elérni azt az állapotot, amikor gyakorlatilag az összes reklám szájbarágó, idegesítő és a legkönnyebben befolyásolható emberek ízléséhez van igazítva. Amíg nem kötelező nézni őket, addig próbálok együttélni velük, mert hát egyszerűen így működnek a dolgok. Abban bízom, nem lesznek olyan fejlesztések, ami után megkerülhetetlenek lesznek az ordító reklámblokkok. Bár amilyen hülyék vagyunk (én is, természetesen), akkor is marad a tévé a lakásban- természetesen csak az opera és a kortárs művészet kedvéért...

Az internet csodája, hogy olyan retró gyöngyszemek kerülnek elő a YouTube-on, amitől leesik az ilyesmire nyitott ember álla. A régi "közdokos" vasutas filmeket például én lelkesen nézem, hiszen amikor gyerek voltam és vonatrajongó, nagyjából úgy nézett a MÁV világa, mint ezeken a filmeken.

Azaz pontosítok, nem volt fekete-fehér minden. És ha még jobban belegondolok, itt az ablakon kinézve látom a mellékvonalat, pont olyan Bzmot gépekkel, mint a régi filmekben, és pont olyan elhanyagolt vasúti megállóhellyel, mint akkor- szóval nem is akkor a változás.

No mindegy, visszatérve a filmekre, ezeket számomra meglepő műgonddal gondozták az alkotóik, némelyikben ma ismert arcok tűnnek fel. Például ha valakit érdekel, hogy festett Zana József, mint hiú ügyeletes, az nézzen bele ebbe a remek kis darabba.

Egy másik film egyenesen filozofikus mélységeit villantja fel a vasúti szolgálatnak, a megdicsőült vasutas figurája csodatevő szent embereket idéz.

Természetesen készültek komolyabb filmek is a Közdoknál, vasúti balesetek okait feltáró dokumentumfilmek, amelyekből tanulhatott a hanyagságra hajlamos dolgozó. Ám ezzel természetesen nem viccelek: a vasút veszélyes üzem, és a hiba ára valóban lehet az emberi élet. Meglepő, hogy a filmnek dramaturgiája van, gondosan szerkesztett munka, hatásos lassítással, zeneválasztással- nem csak szakmai körökben vállalható alkotás.

Annak idején a gyerekek jelentős része akart vasutas lenni, aztán a többségünk más pályát választott. A nosztalgia viszont megmaradt, szóval én nagyon hálás vagyok azoknak, akik ezeket a filmeket bedigitalizálták és feltöltötték. Mindenkinek azt javaslom, keresgéljen a videomegosztókon, mert fantasztikus dolgokat találhat...

Belegondoltam a napokban, Liptai Claudiát milyen roppant hosszú ideje láthatjuk már a képernyőn! Gyakorlatilag a karrierje első lépéseitől kezdve valami nézett műsorban szerepelt, folyamatosan jelen volt.

A Szomszédokban persze még csak mellékszereplő volt Ábel Anita mellett, de mivel akkoriban azt a sorozatot rengeteg ember követte, így is sokan találkozhattak vele. Tegye fel a kezét, aki akkor megjósolta, a kereskedelmi tévés időszak jövőbeli díváját látja Julcsi oldalán!

A többi műsor közül eszembe jut például a Csíííz meg a Pasik, és azt hiszem, itt messze nem Claudia színésznői kvalitásait minősíti a végeredmény. Nem tudom, miért él az a tévhit, hogy a magyar humor világszínvonalú, ha ebből a televíziók saját gyártású műsoraiban semmi nem köszön vissza. Ez a két "parádés" produkció pont olyan rossz volt, mint a többi próbálkozás. Olyan ripacsszerepre kényszerítettek egyébként ennél azért többre érdemes színészeket, amiből szinte lehetetlen kitörni. Nem vagyok rajongója se Beleznay Endrének, se Bajor Imrének, de el nem hiszem, ennél ne tudtak volna ezerszer jobb alakításokat nyújtani.

Félelmetes, hogy Claudiának ebből is sikerült kitörni. Talkshow, reggeli műsor, Megasztár- a TV2 egyik arcaként kétségkívül megkerülhetetlenné vált. A megjelenés a Playboy oldalain szintén emlékezetes állomás volt, és neki különösebben az ilyesmi sem tud ártani. Ott van a napi sorozatban, mint a Jóban-rosszban egyik doktornője, és persze rendszeres szereplője a bulvárlapoknak is- ezen megjelenések egy részéről nyilván szívesen lemondana, de a szakmájával jár.

Biztos vagyok benne, hogy sokan szerették volna megfejteni a Liptai-titkot. Nem szupermodellként vagy színészóriásként robbant be, sőt, megkockáztatom, bizonyos időszakban inkább tűnt használható, de simán lecserélhető arcnak, mint dívának. Ám sikerült elérnie, hogy akkor is beszélnek róla, ha épp egy műsorban sem látható. Egyszerűen olyan karakter, akihez nehéz semlegesen viszonyulni. Persze ő is sokat tett ezért, átváltozása a harsány, kicsit duci komikából érett, dögös szőke nővé az egyik legsikeresebb imázsváltás kis hazánkban. Ám ha megnézzük a régi és az új felvételeket, mégsem változott olyan túlságosan sokat, nem a külseje formálódott igazán, hanem nagyon okosan irányítva a karrierjét kiharcolta magának ezt a megítélést.

Azt gondolom, ha van titok, akkor az a céltudatosság. Akart és tudott változni, amikor azt a karrier megkívánta, és persze képes volt fejlődni, tanulni. Ha valaki arról álmodik, sikeres lesz a médiában, akkor bizony először ezt próbálja ellesni tőle. Valljuk be, ez a világ nem csak az átütő tehetségről szól, erősnek, talpraesettnek is kell lenni. Adottság vagy rájött, nem megy másként? Nem számít, megoldotta a feladatot. Nem kizárólag a külső körülmények segítették, magának köszönheti, amit elért- tudott élni a kínálkozó lehetőségekkel, de ezekkel azokat találják meg, akik tesznek érte.

És közben talán még jó színésző is lett belőle. A képernyő nem feltétlenül azt kívánja meg, mint a színház, és én megelem a kalapom az előtt, aki itt is, ott is megállja a helyét. Nem árt, ha valaki jó helyen és jó időben van, amikor befuthat, de az intézménnyé váláshoz ez még édeskevés: egy esély, amit meg kell ragadni, de hosszabb távon sokkal több kell. És szerintem Claudia elég okos ahhoz, hogy bármi történjék, sikeres maradjon. Ha kevesebb tévés munka van, húzónév lesz a színházban, újabb könyvet ír, vagy csinálhat akármi mást- oda fognak rá figyelni.

Aki leginkább csak bulvárhőst látja benne, megnyugtathatom, jóval több annál. Ez abból is látszik, hogy sok, egy időben ugyanúgy rengeteg témát szolgáltató ember van, akinek már a nevére sem emlékszünk. Öt percre bárkiből lehet sztárt csinálni, de két évtizedes jelenlét az már más tészte. Azt nem tudom, Claudia vágyik-e másfajta elismerésre, vagy tisztában van vele, mindig eltérő lesz a megítélése szakmai körben és a nagyközönség szemében, de azt tudom, elég okos ahhoz, hogy ezt a helyzetet kezelje. És épp ezért vagyok benne biztos, még akkor is számolni kell vele, amikor sok, ma felkapott ember már rég eltűnt a süllyesztőben.