A scifi legnagyobb alkotásainak időtlensége mindig elgondolkodtat. Arthur C. Clarke sok évtizede született regénye, a Randevú a Rámával egészen fiatal koromban került a kezemben. Az ilyen könyveket mindig egy nagybácsi vagy egy idősebb fiútestvér nyomja az ember kezébe- az én esetemben az utóbbi volt a felbújtó.
Kétségtelen, ez a fajta irodalom inkább számít férfias műfajnak, a hölgyek nem mindig lelkesednek a fantasztikus témák iránt. Pedig az, hogy eljátszunk a gondolattal, mi történne, ha az űrből érkező intelligens lényekkel találkoznánk, tulajdonképpen mindenki fantáziáját megmozgatja. Persze ezer és egyféle módon lehet az idegen, szokatlan, más fajhoz tartozó lényekhez fűződő kapcsolatról iránt- vicces, de tulajdonképpen a vámpíros romantikus történetek is valami hasonlót dolgoznak fel.
Azért Clarke természetesen más. A jó scifi igazán amiatt időtlen, hogy nem valami jövőbeli útleírást akar adni, ami aztán úgyis elavul, hiszen sejteni lehet, tudni nem, hogy mi fog történni az emberiséggel pár évtized, évszázad alatt. A sztori sokkal inkább szól arról, az ember hogy viselkedik váratlan helyzetekben. Mit tesz, amikor a sajátjánál fejlettebb vagy fejletlenebb kultúrával találkozik? Noha van ilyenre példa, amikor egy elzárt helyen élő törzsre bukkannak antropológusok, egy idegen bolygón élő faj mégiscsak más.
A Randevú a Rámávalt én azért szeretem nagyon, mert a történetből átüt a zavartság, az ember bizonytalansága, amikor nem tudja, mivel áll szemben, mi vár rá, és egyáltalán, hogy kellene viselkednie. Nem valamiféle utópisztikus egymásra találást képzelnék el ilyen helyzetben én sem, hanem inkább egyfajta bénultságot, amikor azt sem tudjuk, mivel állunk szemben.
És pont emiatt nem kopott meg a sztori. Lehetnek elképzeléseink a jövőbeli űrhajózásról, tudjuk, napjainkban mi a realitás. Nyilván most máshogy vázolnánk fel egy bolygóközi utazásra alkalmas szerkezetet, mint pár évtizede, máshogy fejlődött a számítástechnika is, mint annak idején elképzelték. És mégis, ezek a részletek teljesen súlytalanná válnak a regényben, mert messze nem ez a lényeg.
Furcsa, hogy már olyan szép hosszú múltra tekinthet vissza ez a műfaj, hogy klasszikusai vannak. Vicces, amikor elavul egy jövőben játszódó mű, és izgalmas, amikor még mindig aktuális. Azt se tudom, hány éve olvastam először el a Randevút- másodjára tegnap, és most is nagyon tetszett. Időnként kalandozok az irodalom világában, más és más műfaj érdekel jobban, talán most egy kis scifi-nosztalgia időszakát élem, mert nemrég olvastam Asimov Alapítvány-regényeit is újra. Örülök, hogy egy kicsit visszataláltam az ifjúkori györekekhez, és már azon töröm a fejem, az újabb könyvek közül mit lenne érdemes elolvasni. Nem nagyon követtem ugyanis a történéseket az ős-Galaktika korszak óta, pedig nyilván nem zárult le a scifi története a kilencvenes években. Be kell pótolni a lemaradást, mielőtt magam is elavulok...
