84 esztendős korában elhunyt Padisák Mihály, akinek Miska bácsi levelesládája című műsora sokak kedvence volt.

Bevallom, én nem nagyon hallgattam, mégis fűződik hozzá egy kedves emlékem. Még egyetemista voltam, amikor egy jóbarátommal vonaton utaztunk, beszélgettünk mindenféléről. Valamiért szóba elegyedtünk a fülkében velünk utazó, nálunk nem sokkal idősebb vidéki anyukával, és mindenféle téma szóba került. A mérnökhallgatók jelentős részére igaz volt az, hogy nem vetettük meg a szolid bulikat, míg a tanulás nem volt erős oldalunk, ám ezzel együtt is udvarias, normális srácnak számítottunk.

Szóval amikor készülődtünk a leszálláshoz, utastársunk megjegyezte, hogy ő nem is gondolta, milyen kedvesek és normálisak tudnak lenni az egyetemisták, nem fölényeskednek, és így tovább. Hozzátette, annyira jól elbeszélgettünk, hogy ő ezt meg is írja Miska bácsinak, mert rendszeresen levelez a műsor szerkesztőjével.

Akkor ezen csak mosolyogtunk, most viszont megint eszembe jutott a sztori. Azt hiszem, az a legnagyobb dolgok egyike, amit egy műsorvezető elérhet, ha ennyire megbíznak benne. Sok ember élete kisebb-nagyobb dolgait megosztotta vele- utastársunk is úgy érezte, érdemes Miska bácsinak elmesélni még azt is, hogy milyen jót társalgott egy vonatúton két egyetemistával.

A manapság a tévében látható arcok túlnyomó része nem az az ember, akivel ilyesmit megosztanánk. A valóságshow-k szereplőit sokan ismerik, sokan beszélnek róluk, de aligha nyilvánul meg feléjük hasonló bizalom. Nagy kérdés, hogy a mai ember nem igényli ezt a fajta személyiséget, vagy pedig túl sok munka és ahhoz képest túl kevés pénzre váltható egy ilyen bizalmas viszony megteremtése médiaszereplők és nézők közt.

Szerintem utóbbi az igaz, hiszen elég a Kívánságkosárba belenézni ahhoz, hogy a műsorvezetőket kedves ismerősként üdvözlő telefonálókat hallhassunk. De ez csak egy kívánságműsor, itt az ember nem panaszkodhat vagy dicsekedhet, nem mesélhet az életéről, bajairól, örömeiről. Szóval úgy érzem, nem ártana pár Miska bácsi, akikkel meg lehetne osztani azt, amit mással nem lehet. Ám a világ nagyon nem erre tart...

Lehet, érdemes lenne rákeresni, szerepeltem-e így áttételesen, tudtomon kívül Miska bácsinál. Talán igen, de ha nem, utólag akkor is büszke vagyok rá, valakire olyan benyomást tettem, hogy ezt megosztásra érdemesnek gondolta. És persze nem Facebook megosztásra gondolok, ahol két gombnyomással posztolunk valamit az aznapi ebédről, hanem levélre, amit meg kell írni és fel kell adni, és a választ sem 8 lájk jelenti, hanem Miska bácsi gondolatai.

Nyilván ma is tévéznek, rádióznak olyan emberek, akikhez bizalommal lehet fordulni, mert a munkájuk tényleg hivatás is egyben. Csak esetleg kisebb adókon, délelőtti vagy éjszakai órákban lehet elcsípni a műsoraikat, mert a főműsoridőben másra van tömegigény. Ha erre gondolok, akkor nagyon nem szeretnék ebbe a többségbe tartozni...

Boldog fiatalkorom volt, hiszen végigélvezhettem a leginkább amatőrszagot árasztó tévézés korszakát, élőben néztük Anettkát, és az elsők között voltunk, akik elcsíptük egy parókában playbackelő öreg fickó letaglózó előadását, aki mögött egy kutyaugatást imitáló "énekesnő" tátogott.

Igen, ez volt a Rebeka. Nem lehet elmesélni az élményt, amit elsőre okozott a dal meg az előadás, és persze az utána következő beszélgetés sem volt akármi. Mint később kiderült, Uhrin Benedek, a szerző-énekes-regényíró vett egy kis műsoridőt a Zenit TV-n, ahova beengedtek bárkit, aki pár forintot letett az asztalra.

Talán maga sem hitte, hogy ezzel beindul a villámkarrier: hozzám hasonló fiatalok igyekeztek kideríteni, ki ő, még honlapot is készítettek az internetről mit sem tudó idős mesternek. És hirtelen mindenki elkezdett Uhrin Benedekről beszélni, aki nyugdíjasként akart népszerű énekessé válni, és lám, sikerült neki. A fellépése a szigeten máig emlegetett, óriási buli lett.

Az egész ország megismerte Uhrin Benedek nevét, akiről aztán kiderült, közelebb van a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Mindenesetre koncertezett, televíziós műsorokba hívták, élvezte a gyorsan jött hírnevet.

Ilyenkor mindig felbukkan pár okoskodó, aki szerint "megalázó", hogy a fiatalok a zenéjére ugráltak, tapsoltak, pedig inkább csak nevettek a dalain. Valóban, nyilván Benedek bácsi ezerszer boldogabb lett volna, ha képen törlik, mert a zenéje ócska, és még a szintetizátorát is elveszik, nehogy új szerzeményeket írjon. Az persze kérdés, miért kéne kívülállóknak beleszólni abba, mit csinál egy felnőtt ember, aki ha úgy érzi, kihasználják, egyszerűen nem vállal fellépéseket, és persze nem teszi el az érte járó pénzt, hanem próbál megélni a nyugdíjából, fogyatékos fiát egyedül nevelve.

Szerintem pont az atyáskodás a megalázó, amikor egy saját erejéből egy álmát megvalósított embert akarnak megvédeni- magától, a vágyott sikertől?... Csak azért mert egy öreg vidéki emberről volt szó, máris úgy érezték, erkölcsi magaslatokból szónokolhatnak a gonosz fiatalokról, akik a poén kedvéért csináltak sztárt Uhrin Benedekből. Szerintem meg ezek a srácok többet tettek érte, mint azok, akik akkor se foglalkoztak vele, amikor először feltűnt a Zenit TV-ben, és utána sem tettek érte semmit, amikor megint nem nagyon hívták sehova.

Arra az egy fontos dologra ugyanis nem figyeltek fel, hogy az első feltűnésekor az idős mester még parókában próbált "fiatalos" lenni, aztán utána elhagyta a póthajat. Nyilván tisztában volt vele, ő ugyan azt hitte, a korosztályában lehet sikeres mint táncdalénekes, de az élet egészen más fordulatot hozott. Nem kell azt hinni, ő nem látta, nem tudta, nem érezte, hogy a dalait nem mívességük miatt énekelte vele rengeteg fiatal a Szigeten. Sőt, bizonyára be is szóltak neki páran.

Na és? Feljutott álmai színpadára, ahol a rá kíváncsi emberek előtt énekelhetett. Mások a sikerért bogarat esznek, a feneküket rázzák, műbalhét rendeznek- semmivel nem különbek, mint a műsoridőt vásárló Beni bácsi. Valószínűleg ő kiszolgáltatottabbnak látszott, és nem csak a poénoknak volt jó alanya, hanem az atyáskodásnak is. Akkor persze kevesebben voltak mellette, amikor csúnyán átverték egy lakásvásárlásnál az akkor már 90 esztendőt is betöltött előadóművészt, a Blikk meg a Fókusz híradásának köszönhetően vert fel akkora port az ügy, hogy nem került az utcára fiával együtt- ehhez is a bulvár kellett.

Szóval hagyjuk csak meg mindenkinek a lehetőséget arra, hogy saját akaratából, saját erejéből csináljon magából hülyét- vagy sztárt, ha a dolgok jól alakulnak...

Nincsenek csodák: az imguron találtam egy remek kis képösszeállítást arról, milyen fotók szolgáltak a pin-up poszterek grafikáinak alapjául. A lefotózott lányok alakját az ügyes rajzoló némileg módosította, dögösebbé tette, természetesen más környezetbe helyezte őket a műterem helyett, és aztán már csak színezni kellett.

Persze meg kell jegyezni, a grafikák esetén senki nem gondolta azt, hogy ezek fotók, tehát új valóságot teremtettek, nem pedig meghamisítottak egy képet. A mai PS-trükkökkel az a baj, hogy az eredeti képeket durván retusálják, de erre sehol nincs utalás, így sokan azt hihetik, a sztárok még százéves korukban is sima bőrrel és kifogástalan alakkal pózolnak a kamerának. Így aztán a lenti pin-up sorozaton senki nem ütődik meg, inkább csak érdeklődve tanulmányozzuk a régiek kreativitását, míg a mostani PS-mesterek munkáinak lelepleződésekor kitör a botrány. Okkal...

A Comedy Centralon mostanában éjféltől két amerikai sorozat megy. A The League és a Louie is jó kis anyag, és ami közös bennük, az a feliratozás.

Ezernyien hozzászóltak már ahhoz, hogy jó-e a szinkronizálás vagy sem. Szerintem ez sorozatfüggő, szinkronminőségfüggő, egyéni ízlés-függő, szóval nem fogok igazságot tenni. De azt kell mondjam, ez a két sorozat nekem nagyon működik így, feliratozással. Nyilván nem árt, hogy jelentős részét amúgy is érteném, de a Louie-hoz nagyon sokat ad a számomra, amikor a saját hangján hallhatom Louis C.K. standupjait.

A Monty Python volt talán az első, aminél mi, magyar nézők igazán szembesülhettünk azzal, hogy bármennyire jó a szinkron, azért az igazán színvonalas produkciónál az eredeti hang roppant ütős tud lenni, mert remek színészek vannak a filmekben. Ha megszoktuk az eredetit, szinte arculcsapással ér fel a magyar szinkron- a Waczak szálló remek példa erre. Semmi bajom Kerekes Józseffel, de John Cleese abban a szerepben bríllirozik, tehát ha a hangját lecseréljük, kicsit meg is csonkítjuk a karaktert.

Mániákus azért nem vagyok, kicsit megütődve nézem az eredetihang-mániákusok írásait, akik kis túlzással a szabad világ elleni aljas támadásként tekintenek minden szinkronra. Ez így nyilván marhaság, végülis szórakoztató tévéműsorokról, filmekről beszélünk, nem másról. Ki így szereti nézni, ki úgy.

A feliratozás nyilván jóval olcsóbb megoldás, mint a szinkron, és ha egy rétegműsorról van szó (Comedy Central éjfél után, Louis C.K. pont ilyen), akkor úgyse az tartja vissza a nézők tömegeit, hogy nem szikronnal adják. Sőt, pont ez lesz a megoldás arra, hogy több érdekes, különleges, jó sorozat is eljusson a magyar tévékbe, mert így megéri adni.

Aki szereti a jót, megbarátkozik a feliratokkal, és előbb-utóbb magával az angol nyelvvel is. Ez sem utolsó dolog ám! Jó érzés, amikor az ember váratlanul azt veszi észre, nem is olvassa a magyar szöveget, hanem érti Louie panaszait. Végül magára a magyar csatornákra sem lesz szükség, nézzük a jó műsorokat ott, ahol épp adják.

Azért a Comedy szerkesztői nyilván nem számolnak egyelőre azzal, hogy tömegek nézik majd eredetiben a most még csak náluk vetített műsorokat. Inkább csak egyfajta kísérlet lehet arra, működik-e ez megoldás, a merev magyar közönség elfogadja-e a feliratokat. Jelentem, a részemről tetszik ez így, jöhet még több más sorozat szinkron nélkül. Hadd lássuk pont időnként úgy a műsorokat, ahogy azt az alkotók megálmodták és létrehozták...

Igazi gyöngyszem az angolul tudók számára ez a sorozatepizód, amiben Walt Disney és az ő bájos animációi magyarázzák el egy szakember segítségével, mit érdemes tudnunk az atomenergiáról. Persze 1954-et írtak, amikor a film készült, így aztán bár dologgal lehetne kötekedni, de azzal nehéz vitatkozni, az atomenergia valóban olyan, hogy rossz céllal felhasználva iszonyúan pusztító, viszont ha ésszel alkalmazzuk, rengeteg energiát termel.

A baj éppen csak az, hogy így is erősen veszélyes. Persze egy efféle népszerűsítő-ismeretterjesztő filmecskében nehéz minden részletkérdésre kitérni, de a paksi bővítés kapcsán valamiféle fejtágító szükségessége most is felmerülhetne, hiszen az atomenergia békés célú felhasználása minden szempontból izgalmas téma. Azért ha lehet, ne a Disney-stúdió készítsen erről tündérkés rajzfilmet...