Gyerekkoromban igen komolyan vették bizonyos filmeknél a korhatár kérdését. A most újra bemutatott A nyolcadik utas: a Halál volt az egyik olyan film, aminél megragadt bennem, hogy nem lehetett csak úgy gyerekfejjel megnézni. Emlékeim szerint a Spielberg-féle Cápa is ilyen volt, amikor páran rosszul lettek a nézőtéren, elkezdtek személyi igazolványt is kérni a jegyvásárláshoz- bátyám talán még korábban tudott magának venni, így ő gyerekfejjel is becsúszott, bár már nem volt olyan messze a korhatártól.
Érdekes belegondolni, hogy mennyire más világ volt az, ahol egy ilyen korhatárt tényleg be lehetett tartani. Központi filmforgalmazás volt, központi szabályozás, tehát simán működött a módszer a személyi igazolvánnyal. A tévé pedig? Volt az állami adó, két csatornával, azt adtak le, amit a szocialista erkölccsel összeegyeztethetőnek tartottak. A néha fogható román vagy szlovák adók nem sok konkurenciát jelentettek... Videomagnója pedig senkinek nem volt még akkoriban.
Ma már más világ van. A médiahatóság ugyan szabályozhat, de lassan már azon sem igazodok ki, a magyar nyelvű, kábelen fogható adók közül ki magyarországi bejegyzésű, ki külföldi, kire milyen előírások vonatkoznak... Sok csatorna van, és a legtöbbjükön bőven mennek olyan filmek, amelyek korhatárosnak számítanak. Ám lássuk be, minden háztartásban akad pár tévé, a gyerekek is szinte bármit nézhetnek. Ha pedig nem a televízióban futnak bele horrorba, az interneten aztán tényleg mindenféle marhaság fellelhető.
Szabályozás? Ugyan már. Az internet maga a szabályozatlanság. Persze van, aki pontosan tisztában van minden egyes kattintásunkkal, de az nem a médiahatóság, hanem a Google, és nem bírságot akar ránk kiszabni, hanem el akar nekünk adni valamit. Így aztán az se zavarja a céget, ha véres horrorokat nézünk, egyszerűen csak ehhez kapcsolódó reklámokat tol az arcunkba.
Nem tudom, a gyerekekre milyen hatással van ez a fajta szabadság. Persze tudom jól, a családi környezet sokat számít, és odafigyeléssel elég jól meg lehet szűrni, mi jut el a kicsikhez, de úgyis eljön a pillanat, amikor a kíváncsiság túl erős lesz ahhoz, hogy a gyerek ne találná meg a megfelelő forrásokat. Amikor 7-8 éves gyerekeknek saját tabletje van, illúzió azt hinni, hogy bármitől el lehet őket zárni.
Próbálok visszagondolni, mi volt az első horrorélményem, és nem is olyan nehéz előtúrni. Éppen A nyolcadik utas: a Halál folytatása, A bolygó neve halál (ugye az eredeti Alien és Aliens módosul egy "picit" magyarban, ekkoriban viccelődtek vele, hogy a harmadik rész nálunk A halál neve halál címen fut majd) volt az a bizonyos film. Videóról nézte a család, én is belenéztem, ijesztő volt, de azért már nem voltam olyan kicsi gyerek. Gyanítom, ha egy-két évvel korábban nézem, lettek volna rémálmaim- még az Alfa holdbázis sorozatban is volt egy nekem rémisztő jelenet egy csápos szörnyről, amire máig jól emlékszem, pedig egészen fiatalon láttam. (Rákerestem, ott van a YouTube-on, az nézi meg aki akarja, kortól függetlenül... És most is ijesztő valamelyest a számomra.)
Szóval ha saját magunkra gondolunk, bizony rájöhetünk, nagyon is belénk égnek azok a sokkoló filmjelenetek. Tulajdonképpen a jó horror attól jó, hogy igazán borzongató tud lenni, szóval éppenséggel a műfaj legjobbjait kéne eltiltani a fiatal nézőktől. A nyolcadik utas pont azért maradandó ennyi év után is, mert igazi mestermunkának számít a műfajban. Csak a korhatárral nehéz manapság mit kezdeni, és az igazi ijedelem akkor jön, ha a gyerek nagyon is valóságos rémálmait kéne elűzni, miután megnéz egy horrort. Utólag pedig már se a tiltás, se a vádaskodás nem sokat segít a helyzeten.
Vajon létezik erre a gondra jó megoldás?
