Kinek mennyit ér egy nem túl jól sikerült szelfi egy átlagos lányról, akinek Hello Kitty bugyi van a fején?

Megmondom őszintén, én egy lukas garast se adnék érte, de egy aukción 3,250 angol fontot adtak érte, ami bőven több, mint egy millió forint. (Nem vicc, itt meg lehet nézni.)

Bár lehet vitatkozni művészetről, erről a képről én nem vagyok hajlandó. Nincs miről: egy nagy kerek nulla ez a szelfi. Értéktelen vacak, és kész. Tőlem minden szakértő fejtegethet amit akar, látom amit látok, és kész. Egy barátom kommentje nagyjából összefoglalja a lényeget: "a világ tényleg megérett a pusztulásra".

Nem is nagyon ér meg elemzést ez a fotócska. Van, aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy az értéktelen műveiből is jól megélhet, hát istenem, akadnak még a világon emberek, akik kissé érdemtelenül keresnek komoly pénzeket.

Engem inkább a vevői oldal érdekel. Milyen ízlésvilágú emberek licitálhatjuk fölül egymást ezért a képért? Töltsék le az internetről és nyomtassák ki, pont ugyanannyira lesz izgalmas a fotó, mint közvetlenül a "művésztől" megvásárolva. Persze nyilván ők ilyet soha nem tennének, ó, nem, hiszen ők értenek hozzá. Azért elképzelem, amint 30-40 év múlva az örökösök a műgyűjtők hagyatékában megtalálják a képet, mi történik: megy a szemétdombra, biztos a nagypapa valami régi csajának képe, kit érdekel? Mert azt arra nem tennék nagy összeget, hogy fantasztikusan megnőne az alkotás értéke addigra.

Az meg végképp érdekes, hogy milyen furcsa a világ, tényleg van egyfajta körforgás. A különféle mágiákban meg spirituális katyvaszokban hívő embereket nyilván könnyű lenézi hiszékenységük, naivitásuk miatt. És mit mondjunk a műértékről, akik hozzájuk hasonlóan benyalnak olyan marhaságokat, mint ez az ócska szelfi, vagy az aukción szintén szép összegért eladott, mobiltelefon-kijelzőn végrehajtott ujjmozgásokat megörökítő "alkotás". (Íme, 4,500 font volt az ára, a hülyének is megéri. Vagyis csak nekik éri meg.)

Emberek vagyuk mi mind, a skála alsó és felső végén is. És ahogy szokásos, a skála összeér. De azért felmerül bennem a kérdés, mi lenne, ha az orvosok, tűzoltók, állattenyésztők és tanárok egy-egy ilyen aukció láttán gatyával a fejükön készítenének szelfit, és azt árulgatnák, hátha akad még egy hülye vevő. Egy képpel megkereshetnék azt a pénzt, amiért egyébként hat vagy több hónapnyi kemény munkával kell megdolgozni. Ám szerencsére ők nem így tesznek, mert aztán hamar kiderülne, a valóságban mi ér többet: ez a fajta művészet, vagy az ő hétköznapi munkájuk...

Harry Potter megteremtője 1965. július 31-én született az angliai Yate-ben. Túlzás lenne azt mondani, hogy Rowling életének első szakasza igazi sikertörténet lett volna, de a dolgok igen nagy fordulatot tudnak venni az ember életében.

Állítólag a varázslótanoncról szóló történet ötlete egy hosszú vonatút során fogalmazódott meg benne még 1990-ben, végül 1995-ben fejezte be az első kötet kéziratát az akkor magánéleti problémákkal és anyagi gondokkal küzdő szerző. Az igen gyakran kávéházakban dolgozó, sekélyekből élő Rowling könyvét viszont egy éven át egyetlen kiadó sem akarta megjelentetni, mert nem láttak benne fantáziát. Állítólag a Bloomsbury pozitív döntésében az játszott köze, hogy a kiadó vezetőjének kislánya is beleolvashatott a Harry Potterbe, és egyből rajongója lett a sztorinak.

A Bölcsek köve 1997 júniusában jelent meg, alig 1000 példányban, aztán ami azóta történt, már sokak által ismert. Jöttek a folytatások, egyre nagyobb pénzeket értek a kiadási jogok, a megfilmesítés joga, az egykori állástalan anyuka pár év múlva a világ leggazdagabb művészei között találta magát. Ma az első kiadás egyetlen kötetének az ára magasabb, mint amit annak idején Rowling jogdíjként kapott!

Szerencse is kell az élethez- de ilyen komoly sikerhez ez már kevés. Harry Potter történetei lenyűgözték a fiatalokat, és igen nagy szó manapság, hogy egy könyv sikeres lehet a körükben, amikor az olvasás enyhén szólva sem divatos. Ha semmi mást nem csinálna további életében Rowling, akkor is kitörölhetetlen lenne a neve az irodalomtörténetből.

Ő azonban az utolsó Potter-könyv után is folytatta az írást, természetesen, és elkalandozott felnőttesebb témák irányába. Jött az Átmeneti üresedés, majd a Robert Gailbraith álnév alatt kiadott The Cuckoo's Calling, amiről gyorsan kiszivárgott, ki is a valódi szerzője. A krimi kezdeti szerény eladásai természetesen ezek után az egekbe szöktek- ha az írónő arra vágyott, a Potter-könyvekhez egyáltalán nem köthető művel arasson zajos sikert, akkor ez nem igazán teljesült, mert nyilván a lelepleződés után már senki nem úgy tekintett a Cuckoo's Callingra, mint előtte. 

Persze ez legyen a legnagyobb baja! A semmiből lett korunk egyik legismertebb szerzője, dúsgazdag, ráér saját kedvére további könyveket írni, amelyek lehetnek jók vagy sikeresek is- többé nincs rajta semmiféle nyomás. És mindezt úgy, hogy elsősorban magának köszönheti a sikert, hiszen amikor mélyponton volt, az írással próbált talpon maradni, és ez a kitartás hozta meg gyümölcsét. Mondhatni, ő is akkora legendává vált, mint legismertebb hőse, és ez azért igazán nagy szó.

A fenti idézet gyakran jut eszembe, amikor kapcsolgatok a televíziócsatornák közt. Főleg a kisebb adókra jellemző, hogy döbbenetes alkalommal ismételgetik a műsorokat.

Vannak persze örök klasszikusok, egy Bud Spencer-Terence Hill vígjáték újból leadásával nem lehet mellényúlni, adják is ezeket orrba-szájba. Persze nagyon aljas dolog, amikor 20-30 éves filmek mellé írják ki, hogy "premier", mert azon a csatornán még egyetlen alkalommal sem adták le, csak máshol láthattuk már ötvenszer, de hát istenem, tegyünk úgy, mintha nem egy családba tartozó adókról beszélnénk, hanem független cégekről. (Ami egyébként nem igaz, nyilván.)

A Comedy Centralt gyakrabban nézem, a kedvenc műsoraim ott vannak. Egy-egy jobb South Park epizódot akár többször is megnézek, és az adó igazán a kedvemben akar járni, mert már vagy tucatszor megnézhettem ott a legjobbakat. Meg az összes többit. Meg a Family Guy sorozatot elejétől a végéig, majd fordítva. És Archer kalandjai is a könyökömön jönnek ki. De mondhatnám akármelyik sorozatot: az Életem értelmei, az Így jártam anyátokkal meg a többi mind ismétlődik. Még a mostanában felbukkant sorozatok is lementek már egyszer-kétszer, a The League legjobb poénjain már nagyjából harmadjára nevethetek.

Persze máshol is van ilyen. Azt hiszem Prizma volt a csatorna neve, ahol elkezdtem újra az Onedin családot nézni. Mázli, hogy jól rögzülhettek a történések, mert miután az utolsó rész lement, másnap kezdődött az egész a legelejétől. Ekkor azért már nem követtem minden nap, véletlenül kapcsolgatva jöttem rá pár hét múlva, hogy lement az aktuális Onedin-kör, és újból az első résztől kezdve adták. 

Azt sem kell emlegetni, hogy mennyi ismételgetnek az ismeretterjesztő csatornák. Nyilván így rögzül a tudás! Annyiban jó ez, hogy tényleg soha semmiről nem marad le az ember, mert ha valamiért kihagy egy epizódot, megnézheti másnap reggel, a hétvégi ismétléskor, a következő héten, meg még egy tucat alkalommal.

Tudom, a fanyalgás az már jól megy, miért nem a jó oldalát nézem a dolognak? A tévék nem akarnak a képernyők elé szögezni, az ismétlések alatt csinálhatok más, értelmes dolgokat. Azért bennem persze bújkál a kisördög, minek is van egy-egy csomagban 60 csatorna, ha a kisebb adóknak egy hónapra való műsorra van pénze, és azt variálgatják egy éven át? Tudom, így működik ma a tévébiznisz mifelénk, és sok választásom előfizetőként nincs, mint hogy lemondjam az egészet.

A megoldás a kezemben, és mégsem teszem. Mert néha, nagy-nagy meglepetésre, bejön egy új évad a kedvenc sorozatomból, netán ismételnek valami olyat, amit megint megnéznék. Meg egyébként is. Nem vagyok rá büszke, hogy a tévé rabja vagyok, de legalább bevallom. Mindenesetre amíg sokan vagyunk ilyenek, addig biztosan eszébe sem jut senkinek, hogy változtasson a jól bevált műsorkínálaton: mindig lesz, aki megnézi sokadjára a Kincs, ami nincset.

Kereken fél évszázada született sokak nagy kedvence, Sandra Bullock? Nehéz elhinni, mert a róla készült képek jelentős részéről alig eldönthető, hogy idén készültek vagy 15 éve...

A minap vettem észre, hogy egy ideje végre jó minőségben nézhető meg a Tunak Tunak Tun, az indiai Daler Mehndi remek dala. Persze ízlések és pofonok, de nekem nagyon bejön...