Ma lenne 96 esztendős Nat King Cole, az egyik legkarateresebb, legkellemesebb hangú énekes.

Az Alabamában 1919-ben született énekes fiatalon kezdett zenélni, slágereit (például Unforgettable, Mona Lisa, When I fall in Love) ma is sokan ismerik. A polgárjogi harcok fontos időszakában volt az egyik legsikeresebb afroamerikai zenész, sőt, ő volt az első fekete, aki saját televíziós műsort kapott 1956-ban. Ám akkortájt még a nagyvállalatok nem vállalták fel azt, hogy támogassanak egy nem fehér nevével fémjelzett show-t, így egy év után megszűnt a műsor.

Nat King Cole nem nagyon akart belefolyni a harcos ellenállásba, ezért gyakran kapott kritikát is. Pedig oka éppen lett volna arra, hogy erőteljesebben lépjen fel: amikor 1948-ban Los Angelesben egy elegáns negyedben vásárolt házat, a Ku Klux Klán egy égő kereszttel üzent neki. A minden rétegben népszerű Cole-t támadták a polgárjogi aktivisták, mert szerintük nem állt ki a harc mellett teljes mellszélességgel, elfogadta, hogy csak fehérekből álló közönség előtt lépjen fel. Sőt, arra biztatták az afroamerikai közösséget, hogy bojkottálják Cole fellépéseit, lemezeit. Végül ő maga is csatlakozott azokhoz az előadókhoz, akik nem vállaltak szegregált közönség előtti fellépést.

Valószínűleg ez a csatározás nem igazán volt ínyére, ízig-vérig zenész volt, akinek kellemes hangja több remek melódiát klasszikussá tett. A beatkorszakban már nem számított az elsőszámú sztárok közé, hiszen fésületlenebb, nyersebb hangzású dalok hódítottak a slágerlistákon. Az 1964-es L-O-V-E viszont ezzel együtt is maradandóbb lett hosszú távon, mint sok más korabeli sikerszám.

Sose tudjuk meg, milyen irányt vett volna a karrierje később, mert Nat King Cole alig 45 évesen hunyt el, 1965-ben. Egész életében erős dohányos volt, sőt, úgy tartotta, a cigi jót tesz a hangjának, felvétel előtt mindig elszívott pár szálat. Amikor a tüdőrákot diagonisztizálták, már késő volt, a kezelésel és a műtétekkel sem tudták megmenteni. Időtlen dalai viszont velük maradtak, és maradni is fognak...

Ami menő, az menő. 1978-ban jött ki a Fonográf Útközben című lemeze, aminek címadó dala szerintem nem csak retrószemszögből jó, hanem ma is simán megállja a helyét. Jobbat legalábbis nem nagyon játszanak a magyar rádiók... 

Laza stílus, rockos hangzás, jó szöveg, szóval egyszerűen csak ilyennek kéne egy normális dalnak lennie. A könnyűzene tulajdonképpen nem bonyolult, és Szörényi Leventéék igencsak jól eligazodtak a szabályai között. Furcsa belegondolni, hogy a hetvenes években milyen remek zenék születtek, amik nem csak nálunk állták meg a helyüket, hanem külföldi konkurensek mellé is oda lehet tenni- sőt, ma is hallgathatóak.

Pedig korántsem volt túlságosan nagy szabadság akkortájt. Persze nem vetettek mindenkit börtönbe, és nem állt minden gitáros mellett rendőr, de igenis igazodni kellett az elvárásokhoz, hiszen államilag ellenőrizték a lemezkiadást. Ma bárki felveheti a muzsikáját, aztán mehet a YouTube-ra, így el sem tudjuk képzelni, milyen, amikor egy bizottság okoskodik bele a zenédbe. Ha mindenre rábólintottak, kijöhetett a lemez.

És így is születtek nagy dolgok! A Fonográfban nem csak zenét írni tudtak, de elő is tudták azt élőben adni. Nagyon jó felkutatni a koncertfelvételeket, ahol ezek a klasszikusok kicsit még lendületesebbek. Egy szó mint száz, jó ez az Útközben, meg is hallgatom még egyszer...

Egy "merész" dalt küldünk az Eurovíziós dalfesztiválra, amiben Csemer Boglárka "Boggie" jól beszól a háborúnak és az erőszaknak. Végre nem semmitmondó, könnyed dalocskákkal öregbítjük az ország hírnevét, hanem egy kemény, őszinte, újszerű dalt nevezünk, ami nem egy unalomig ismert témát dolgoz fel közhelyes módon.

Ja, dehogy, már megint más műsorról beszélek. Nem mintha a giccsparádé bécsi versenyében nem férne el egy ilyen villámgyorsan elfelejthető dalocska, aminek "fontos üzenete" van, de azt hiszem, nem ezzel kerül fel Magyarország a világ zenei térképére. Ha valaki nem hisz nekem, megnézheti a produkciót, aztán ítélkezhet maga.

Biztos kap majd pár pontot, vagy a dal színvonala, vagy a csinos énekesnő, vagy a többi dal hasonlóan gyatra mivolta miatt. Nekem egy kis merészség, bátorság hiányzik, ami ByeAlex esetében még meg is volt- és ő meglepően jól helyt állt a nemzetközi színtéren is. A dalára még ma is sokan emlékeznek, és végülis erről szólna az egész sztori, nem?

A mostani magyar versenydalba nem sok új vagy eredeti ötlet szorult. Pedig ha van már ilyen fesztivál, akkor ezer dolgot meg lehetne mutatni magunkból. És persze háborúellenes közhelycsokos helyett például más módon is fel lehetne hívni a figyelmet fontos témákra.

Itt van példának a finnek versenydala. A Pertti Kurikan Nimipäivät nevű punkbanda Aina mun pitää nótáját választotta a zsűri és a közönség. Nem az a különleges ebben, mennyire kimondhatatlan a zenekar neve, hanem az, hogy Down-szindrómások muzsikálnak benne. Na ez az a dal, amire fel kell figyelni!

Az ilyen üzenetértékű választások azok, amelyek értelmet adhatnak egy összeurópai seregszemlének. Persze, a háború is csúnya dolog, de annyian foglalkoztak már ezzel a témával, pont ugyanígy feldolgozva... A Down-szindrómásoktól is láttam már zenei, színpadi produkciót, viszont a punk, mint műfaj, ad ennek egy kis csavart. Felkapjuk rá a fejünket- aztán beszélünk és gondolkodunk ezekről a témákról. Tudom, hogy ők is célzatosan választottak, meg minden, de néha nem bánom ha manipulálnak...

A többi dalt ugyan még nem ismerem, de egyelőre a finneknek szurkolok. Elnézést mindenkitől, aki szerint hazafiatlan vagyok, ám ha most választanom kell, inkább rájuk voksolnék, mint a mi üdvöskénkre. Nem hogy a külső adottságok, de még a zene sem igazán nyom nálam a latban. Valami más itt a lényeg a számomra... És szerintem nem leszek vele egyedül.

Na mindegy, nem annyira érdekes ez az egész, ne bántsunk senkit. Hiszen tudjátok: világbéke!

Mivel a kínaiak elég sokan vannak, ha valami bejön nekik, akár máris garantálható a tízmilliós nézettség a YouTube-on. Ehhez időnként az is elég, ha egy csaj csirkeként kotkodácsol és ugrál egy kissé zavaros videoklipben...

Bevallom, sose hallottam Wang Rong Rollin nevét, és igazság szerint most sem akarom megismerni bizonyára tartalmas életművét. A Chick Chick című dal pont elég belőle- nyilván nem csak én érzem ezt, hanem mindenki más is, akik belenéz a remekbe szabott videóba.

Természetesen lehet, hogy Kínában erre a stílusra vevő a közönség. Ezzel nekem semmi bajom nincs, nálunk milliós nézettséget lehet elérni egy aranyos cicás videóval, abban sincs sokkal több kreativitás vagy művészi érték mint a csirketáncban. Ilyenkor csak az jut eszembe, hogy a szórakoztatóipar erről szól: megtalálni mi az, ami eladható. És persze kiválasztani a megfelelő piacot.

Mivel a nagyvilágon egymilliárdnál is több kínai él, ez egy elég erős bázist jelent minden kínainak. Tízmilliós nézettség fölött egy videó már némi pénzt is hozhat, megéri tehát invesztálni egy kicsit a popzenébe. És ekkor még csak a kínaiak egy százaléka kattintott! Pechesebbek a magyar előadók, mert nálunk ekkora szám eléréséhez már majdnem minden magyar anyanyelvű embernek meg kellene nézni a slágerüket.

Meglehetősen átalakította a zenei piacot az, hogy videomegosztókon fogyasztjuk a slágereket, és aki időben, jól reagált, az most számolgathatja a pénzt. És azt hiszem, még nem késő felszállni a vonatra; de fél szemmel figyelni kell, mi lesz a következő nagy dobás. Lehet csirkedallal még többet keresni, ha megtaláljuk az új, még hatékonyabb csatornákat? Izgalmas kérdés!

Az pedig még izgalmasabb, hogy milyen módon lehet ennél kicsit tartalmasabb produkciókkal az erkölcsi sikeren túl anyagit is aratni. Mert azért azt se kellene elfelejteni, hogy a cukiságos videóknál és ugrálós popdaloknál bőven többre is képesek lennénk mi, emberek. Csak ehhez nem csak alkotói, de fogyasztói oldalról is emelkednie az igényszintnek. Kiderül, ezen a téren merre tart majd a világ, mert ha pár év múlva csak ilyesmivel lesz tele az internet, abban nem lesz köszönet.

Szomorú dolgok is történnek a világban, nap mint nap. Például egy banda a huszadik születésnapján elbúcsúzik a közönségtől: a Heaven Street Seven augusztus 1-én a Budapest Parkban teszi ezt. Ez még akkor is valaminek a vége, ha borítékolhatóan összeállnak még legalább egy-egy alkalommal a jövőben.

Azt be kell valljam, én pont nem tartozok azok közé, akik most a mellüket döngetve kesereghetnek, mert már a leges-leges-legelső próbán is ott voltak, vagy legalábbis az első koncerten. Annak idején volt bennem egyfajta gyanakvás az alternatív kalapba sorolt magyar bandákkal szemben- volt, amelyikkel szemben ez megmaradt, volt, amilyeket megkedveltem, és a HS7-nek néhány dalát kifejezetten meg is szerettem.

Talán a Sajnálom volt az első olyan daluk, amire felfigyeltem- én nem a Krézi srác miatt lettem szimpatizáns. Most a Sajnálom nyilván nagyon ide is illik a címe miatt...

Nem akarom túlokoskodni az egészet, mert egyszerűen csak ami jó, az jó. A Dél Amerika kapcsán viszont mégis jól felrajzolható az ötletes zene, a remek szöveg, a hangulatos klip által alkotott szerves egység, ami az erre fogékonyakat nyilván gyorsan rajongóvá tette- aki pedig nem vevő az ilyesmire, az gyorsan le is mondott róluk. Nekem ez az egyik legnagyobb kedvencem tőlük: ez egy igazi alternatív sláger, ha van valami értelme ennek a besorolásnak. Ahogy fentebb írtam: egyszerűen csak jó. Sőt, menő. Ha nem hiszed, nézd meg.

Nagyon erős dalnak érzem a Tudom, hogy szeretsz titokban című szerzeményt, aminél tényleg felesleges skatulyákba tuszkolni: lendületes, intelligens rockzene. Így kell ezt csinálni, ilyenkor mondja azt hümmögve az ember, hogy tudnak a magyarok, ha megvan a tehetség és az akarat. Mert a rockzene nem bonyolult: 4-5 muzsikus, pár akkord, jó duma. Vagy ez csak illúzió, és ennél sokkal többről van szó?

Nem akarom túl sok klippel telezsúfolni ezt a bejegyzést, mert van még már olyan Heaven Street Seven dal, amit szívesen hallgatok. Lezárásnak, személyes búcsúként választottam a Gesztenyefák alattot, ami egyébként is afféle búcsú-nóta. És azért is frappáns, mert bő évtizeddel az első HS7 slágerek után bizonyítja, a fiúk nem felejtettek el zenét csinálni.

Remélem, a jövőben máshol, más formációkban is bizonyítják, hogy a fenti megállapítás helytálló. Viszlát, és kösz a dalokat!