Nemzetközi feltűnést keltett egy magyar zenész, Péter Bence izgalmas zongoraátirata, aki a pop egyik legnagyobb sztárjának, Michael Jacksonnak legendás dalát dolgozta át saját stílusában. Milliók látták már a videót, és rengetegen meg is osztották, nem véletlenül.

Péter Bence egyébként 23 éves, hajdúböszörményi születésű, 2012-ben rekordot állított fel mint a leggyorsabb zongorista. De hát a zene nem a tempóról szól, és szemmel láthatóan ő akkor is ügyes, amikor nem a sebességről szól a billentyűk leütése, hanem a zenéről.

A dán Laid Back zenekar pár világslágerrel tette le a névjegyét a nyolcvanas években. Az 1983-as Sunshine Reggae-t nyaranta gyakrán játsszák még manapság is a rádiók, míg az 1989-es Bakerman fiatalkorom egyik legnagyobb hatású dala volt. A különleges hangzású zene, a furcsa szöveg roppant egyedi és fülbemászó volt, bármikor fel tudom idézni. És a klipre is sokan emlékeznek, amiben a zenekar tagja ejtőernyővel ugranak ki egy gépből, és úgy "muzsikálnak".

Bevallom, akkoriban nem is nagyon figyeltem a klip végén a stáblistára, de ha figyeltem volna is, akkor se nagyon mondott volna semmit a fiatal dán rendező neve: Lars von Trier. Csak később, az Európa megnézése után tartottam számon, és a kilencvenes évektől a nagyvilágban is ismert, elismert alkotó vált belőle, Hullámtörés, Táncos a sötétben, Dogville, A nimfomániás- legendás, díjazott filmek.

Ehhez képest érdekes újranézni a Laid Back videoklipjét. Bár von Trier koncepciója a zuhanásban felvett "koncerttel" kétségkívül hatásos, de lássuk be, ez mégiscsak a zenéről szól: ha a Bakerman nem lett volna annyira jó, a klipet is jobban elfelejtjük. Így viszont visszaemlékezhetünk a szabadon eső szaxofonosra, a rózsaszín cicaruhában ugró vokálosokra és így tovább. 

Nem a dán rendező volt az első, aki klipekkel kezdett, de másoknál jobban számon tartom, honnan is indultak- én legalábbis így vagyok ezzel, amiben közrejátszott tudatlanságom. A mostanában fura viselkedéséről is ismert von Trier esetében viszont valahogy olyan nehéz volt elképzelni, valamikor ő is könnyűzenében utazott, bőrdzsekis fiatal vagány volt...

Egy hosszú repülőúton a filmválasztékot böngészve ráakadtam A galaxis őrzőire, és bele is néztem. Bár a film sem volt rossz, engem igazán az elején fogott meg a jelenet, ahol a főszereplő egy lendületes hetvenes évekbeli zenére keres valami értékes cuccot egy távoli bolygón.

A dallamot ismertem már, de azt nem tudtam volna megmondani, ki az előadó, és mikor született a zene. Szerencsére az internet a mi barátunk, és kis keresgélés után összeállt a kép. 

A Come and Get your Love című dal 1974-ben került fel a slágerlistákra, ez volt a Redbone nevű zenekar legsikeresebb szerzeménye. A hetvenes sok-sok funky alapú bandája közül a Redbone azért számít különlegesnek, mert amerikai őslakosok, vagyis indiánok voltak a tagjai. Hárman mexikói indián felmenőkkel büszkélkedhettek, míg a dobos ősei között voltak irokézek és csejenek is. Az mindenesetre ránézésre is feltűnhetett a zenerajongóknak, hogy ez nem egy hagyományos összetételű banda.

A Redbone alapítója egy mexikói származású, de Kaliforniában felnőtt testvérpár volt: Lolly és Patrick Vasquez felvette a Vegas művésznevet, és a hatvanas években folyamatosan jelen voltak a zenei életben. Kísérőzenészként és dalszerzőként egyaránt sokat dolgoztak, olyan sztárokkal játszottak együtt, mint Elvis Presley, Tina Turner vagy a Rolling Stones. Lolly Vegas gitárjátékát sokan tartották nagyra, maga Jimi Hendrix is a tisztelői közé tartozott. Hendrix volt az, aki javasolta a fiúknak, alapítsanak olyan zenekart, amiben hozzájuk hasonlóan indián származású muzsikusok játszanak.

Ez lett a Crazy Cajun Cakewalk Band, de később Redbone-ra módosították a nevet. Ez indián szlengben a félvért jelenti, ami utalás volt a tagok vegyes származására. Zenéjük alapvetően rockos volt, lendületes ritmusalappal. 1970-ben jelent meg az első lemezük, még aránylag sikeres dalaik is születtek, de a nagy durranás a már említett Come and Get your Love volt, ami hónapokon át tartózkodott a slágerlistán, aranylemez lett. A dal Lolly Vegas szerzeménye, akinek némi gondot okozott, hogy az eredetileg több, mint hét perces felvételt aligha játszották volna a rádiók- berohant a stúdióba, és készített belőle egy rövidebb verziót. Megjegyzendő, a remek zenészekből álló Redbone élőben is kifogástalanul adta elő annak idején a nagy slágert.

A hetvenes évek második felében még jelentek meg Redbone-lemezek, ám a nagy sikerek elmaradtak. A nyolcvanas években a testvérek szólóban zenéltek, próbálták újraéleszteni az indián bandát is, a próbálkozásoknak viszont nem született maradandó eredménye. Lolly Vegas és a zenekar gitárosa, Tony Bellamy pár éve hunyt el, a Redbone-t eközben beiktatták az amerikai őslakos zene dicsőségcsarnokába. A világsikert aratott filmnek köszönhetően pedig most újból hallhatunk erről a már-már elfeledett bandáról.

Sokan a Belga dalából ismerhetik a haverom a kalauz kifejezést, de azt már jóval kevesebben tudják, eredetileg ez a Hangár 1982-es felvételében hangzott el.

A Hangár együttes egyike volt a vidéken próbálkozó sok amatőr bandának. Az a nyolcvanas években is tény volt, hogy a zenei fősodor Budapesten van, még az eredeti, tehetséges zenekaroknak is évekbe telt, amíg vidékről ki tudtak harcolni egy lemezszerződést. Vagy esetleg el se jutottak addig: a Hangár legismertebb dalával, a Haverom a kalauzzal még a televízióban is feltűnt, de idehaza fennállásuk 7-8 éve alatt is csak annyit értek el, hogy ez a nóta felkerült egy válogatáslemezre, amin újhullámosnak besorolt együttesek dalai szerepeltek.

Az egyik tag 1986-ban elhagyta az országot, a zenekar pedig széthullott. Manapság ez a régi dal állít emléket a munkásságuknak- legalább van valami, ami a mai fialatok számára is kézzel foghatóvá teszi a nyolcvanas évek törekvő zenekarainak életét. Tudom, marha nehéz elképzelni, hogy az emberek nem tudtak könnyen összedobni egy házi stúdiót, és nem voltak cigisdoboz méretű HD kamerák, amivel még klipet is forgathattak volna, amit egy lendülettel megoszthattak volna a YouTube-on.

Nem is értem, hogy volt bennük annyi reménykedés, hogy éveken át próbáltak, dalokat írtak, próbálták beverekedni magukat a televízióba és rádióba, koncerteztek, és hittek benne, egyszer jön a lemez és a nagy siker... Talán erre mondják azt, hogy igazi, szenvedélyes zenészek voltak. Kalapot is emelek előttük!

A Feröer-szigeteken lehetett megfigyelni idén a teljes napfogyatkozást (már ahol nem takarták felhők a napot, felidegesítve a fizető turistákat), és egy helyi metálbanda úgy döntött, egy különleges klip forgatására használja ki az égi jelenséget.

A Hamferð tagjai szépen kivonultak egy sziklára, és élőben adtak elő egy szerzeményt, aminek szövegéből én személy szerint semmit sem értek (és vélhetően nem vagyok ezzel egyedül az országban), a napfogyatkozás hangulatához viszont illik. A környezetükben pedig történik, ami- elsötétül minden, csak a kitakart napkorong széle látszik, majd ismét visszatér a fény.

Szóval ügyesen kihasználta a banda ezt a megismételhetetlen helyzetet, és készítettek egy ütős klipet, amit reményeik szerint elég sokan meg is néznek majd szerte a nagyvilágban. A vicc az, hogy csak ki kellett menniük egy órácskára egy alkalmas hegyre, a nappali sötétség idején. Értelemszerűen egy lendülettel vették fel az egészet, bizakodva abban, hogy nem csúszik hiba a számításaikba (elképzeljük amint valamelyikük benyögi: "ezt elcsesztem, csináljuk meg újra!"), és már meg is volt az anyag. 

Kreatív elmék, szó se róla...