Szomorú dolgok is történnek a világban, nap mint nap. Például egy banda a huszadik születésnapján elbúcsúzik a közönségtől: a Heaven Street Seven augusztus 1-én a Budapest Parkban teszi ezt. Ez még akkor is valaminek a vége, ha borítékolhatóan összeállnak még legalább egy-egy alkalommal a jövőben.
Azt be kell valljam, én pont nem tartozok azok közé, akik most a mellüket döngetve kesereghetnek, mert már a leges-leges-legelső próbán is ott voltak, vagy legalábbis az első koncerten. Annak idején volt bennem egyfajta gyanakvás az alternatív kalapba sorolt magyar bandákkal szemben- volt, amelyikkel szemben ez megmaradt, volt, amilyeket megkedveltem, és a HS7-nek néhány dalát kifejezetten meg is szerettem.
Talán a Sajnálom volt az első olyan daluk, amire felfigyeltem- én nem a Krézi srác miatt lettem szimpatizáns. Most a Sajnálom nyilván nagyon ide is illik a címe miatt...
Nem akarom túlokoskodni az egészet, mert egyszerűen csak ami jó, az jó. A Dél Amerika kapcsán viszont mégis jól felrajzolható az ötletes zene, a remek szöveg, a hangulatos klip által alkotott szerves egység, ami az erre fogékonyakat nyilván gyorsan rajongóvá tette- aki pedig nem vevő az ilyesmire, az gyorsan le is mondott róluk. Nekem ez az egyik legnagyobb kedvencem tőlük: ez egy igazi alternatív sláger, ha van valami értelme ennek a besorolásnak. Ahogy fentebb írtam: egyszerűen csak jó. Sőt, menő. Ha nem hiszed, nézd meg.
Nagyon erős dalnak érzem a Tudom, hogy szeretsz titokban című szerzeményt, aminél tényleg felesleges skatulyákba tuszkolni: lendületes, intelligens rockzene. Így kell ezt csinálni, ilyenkor mondja azt hümmögve az ember, hogy tudnak a magyarok, ha megvan a tehetség és az akarat. Mert a rockzene nem bonyolult: 4-5 muzsikus, pár akkord, jó duma. Vagy ez csak illúzió, és ennél sokkal többről van szó?
Nem akarom túl sok klippel telezsúfolni ezt a bejegyzést, mert van még már olyan Heaven Street Seven dal, amit szívesen hallgatok. Lezárásnak, személyes búcsúként választottam a Gesztenyefák alattot, ami egyébként is afféle búcsú-nóta. És azért is frappáns, mert bő évtizeddel az első HS7 slágerek után bizonyítja, a fiúk nem felejtettek el zenét csinálni.
Remélem, a jövőben máshol, más formációkban is bizonyítják, hogy a fenti megállapítás helytálló. Viszlát, és kösz a dalokat!
