Kétség sem férhet hozzá, hogy Rick Astley a legnagyobb király. Mivel nem vagyok avatott szakértő, ezért a nyolcvanas évek popzenéjének, az említett énekes karrierjének mélyebb elemzésére kíváncsiaknak ajánlom, hogy látogassanak el ide.

Elnézést, ezt nem hagyhattam ki! Rick Astley legendájának szinte főnixet idéző feltámadása a pár éve világhódíító útra indult rickrolling jelenségnek köszönhető, sokan a mai internet-generációból csak ennek köszönhetően ismerhették meg őt. (Aki nem kattintott fentebb, és nem ismeri a rickrollingot, a lényeg annyi, hogy teljesen mást ígérő linkre kattintva az énekes nagy slágere, a Never Gonna Give You Up indult el. Százmillió felett jár a számláló, ami sokat elmond a poén népszerűségéről.)

És amitől Astley számomra szimpatikus, az a könnyedség, amivel ezt a vicces mémet kezelte. Alapvetően nyilatkozatai alapján normális fickónak tűnik, aki a helyén tudja kezelni, hogy a nyolcvanas években jó helyen volt jó időben, és csendes, szerény amatőr dobosból a popzene egyik nagy sztárja lett. Pontosabban nagyon nagy sztár: első nyolc kislemeze mind bekerült a Top10-be a brit slágerlistán, és összesen 40 millió lemezt adott el.

Kellett ehhez nyilván az is, hogy a nyolcvanas évek könnyűzenéjét meghatározó Stock Aitken Waterman dalszerző-producer trió felkarolja őt: slágereket írtak neki és befuttatták. Ő pedig köszönte szépen a népszerűséget, jellegzetes hangján előadott dalaival az egész világon ismertté vált. Természetesen itt nálunk is. Mivel a nagy korszaka fogékony ifjúságom éveire esett, így én teljes joggal nosztalgiázhatok. És bevallom, ezzel a fajta popzenével ma sincs semmiféle problémám. Korrektül megírt és hangszerelt slágerek, karakteres előadó, dalait akármikor fel tudom idézni. 

Nem egyszerű az ilyen váratlanul berobbant sztároknak a csúcson maradni. Elkezdenek egyre önállóbbak lenni, saját dalokat írnak, de a sztárcsináló gépezet nélkül a mai gyorsan változó világban hamar elpártolnak a rajongók. Jön még egy-két ismertebb dal, de azért a slágerlisták csúcsát már ritkán ostromolják, végül sokan el is tűnnek a fősodorból. Rick Astley hébe-hóba ad ki lemezt, és néha elmegy retróturnékra, és közben éli nem különösebben feltűnő életét családjával. Azok közé tartozik, akiknek hirtelen jött a siker, de nem bolondult bele, nem is csúszott le. Épp elég pénze van ahhoz, hogy ne legyen létkérdés számára egy fellépés egy falusi diszkóban, megengedheti magának az öniróniát is. 

Szóval Rick Astley nagy király, a régi dalai pedig sokak számára idéznek fel mindenféle emlékeket a nyolcvanas évekből. Bátran odateszem a mai slágerek mellé bármelyiket- sőt, általában jobbnak is tartom a mai hangmintákból építkező "daloknál". A sztárcsináló gépezet ma is olyan, mint annak idején, jópár épp sikeresnek mondható, futtatott énekes van, akiről 20 év múlva jóval kevesebbet fogunk tudni, mint amennyit ma tudunk Rick Astley-ről. Valahol ez is a mércéje annak, hogy valamit azért csak-csak elért ebben a szakmában. Ráadásul pár napja töltötte be a 49-et, szóval időszerű volt pár szót ejteni munkásságáról. Ha van valaki, akinek kapcsán örülök hogy egy netes mém ismét behozta a nevét a köztudatba egy időre, az pont ő...

Megint összeakadtam egy régi klasszikus felvételellel. 1968-ban készült Ohióban, egy tehetségkutatón, aminek tízezer dolláros fődíját a Sly and The Family Stone nevű banda nyerte el.

Lenyűgöző az az energia és profizmus, ami a zenéből árad. Abba a pár percbe mindent bele akarnak zsűfolni, zenélnek, táncolnak, csinálják a hangulatot ahogy csak lehet. Bevallom, nem tudom megunni, és a harmadik perc után elszabaduló őrülettől pedig szerintem sokaknak leesik az álla. Régen pejoratív szóval "dzsungelzenének" minősítették ezt a fajta lendületes műfajt, de én azt mondom, ha ilyen a dzsungel, ott a helyem!

No, ami a lényeg: a csapból is tehetségkutatók folynak. Már az idei győztesekre se emlékszem, nem hogy a korábbiakra. Pár név beugrik, de most őszintén, melyikük nem lenne nevetséges az előre felvett alapokra éneklő karaoke-produkcióval Sly és bandája mellett? Ha ez a mi bulink a Megasztár meg az X-faktor, akkor ők a gigasztárok, akikben egyenesen dupla X-faktor van? Ez a zene, emberek. Legalábbis a számomra! 

És ha már ennyit dicsértem őket, akkor pár szó a Sly and The Family Stone zenekarról. 1967-ban alakultak, és az volt a jellegzetességük, hogy a felállás egy szempontból feltétlenül formabontó volt: afroamerikaiak és fehérek, hölgyek és urak zenéltek együtt. Soul, funk, rock stílusokban születtek elsősorban dalaik, sokan szerették őket, de hát a tengerentúlon vannak még jó bandák, ide kevésbé jutott el a hírük másokkal szemben. Sajnos nem szokatlan módon viták kísérték a működést, és a banda arca, Sly meglehetősen lecsúszott- de épp a napokban olvastam, hogy megnyert egy pert, és dollármilliós jogdíjra számíthat. Megérdemli!

Engedjünk hát teret az igazi tehetségnek, ami több annál, mint hogy valaki más slágerét többé-kevésbé jól elő tudja adni. Ha felmerül a kérdés, mi a menő a könnyűzenében, nos, akkor a válaszom az, hogy az igazi sztár jó zenész, jó dalszerző, jó előadó- és közel fél évszázados felvételen is el tud kápráztatni.

Néha amerikai filmekben, sorozatokban parodizálnak egy éneklős, táncolós, kalapjával integető figurát, akit valószínűleg a tengerentúlon nagyon jól ismernek, ám nekem fogalmam sem volt, ki is ő.

Egészen eddig: elkezdtem addig keresgélni, amíg rábukkantam Michigan J. Frog, az éneklő béka sztorijára. A Merrie Melodies (Bolondos dallamok) rajzfilmsorozat 1955-ös epizódjában tűnt fel a revüsztárként csillogó kétéltű.

Az eredeti sztori szerint a béka tehetségét kihasználni szándékozó kapzsi emberek mind ráfaragnak, mert Michigan J. Frog kizárólag előttük énekel és táncol, ha közönség van, akkor csak brekeg és ül. A béka figurája a későbbiekben még felbukkant vendégszereplőként, sőt, egy ideig a WB Television Network logójában is. Alakját pedig több más filmben felidézték, például az Úrgolyhókban.

Szóval most már ezt is tudom, és tudom hová tenni a jövőben a Hello! Ma Baby dallal előrukkoló vígjátékszereplőket. Értékes tudásnak nem mondanám, de nem is bánom, hogy megismerkedtem a világtörténelem legmuzikálisabb békájának történetével.

Kereken harminc éve erős volt a karácsonyi kislemez-szezon: akkor jött ki a Wham! klasszikusa, a Last Christmas, aminek kapcsán megemlítettem, az első helyezést 1984-ben nem tudta elhódítani, mert a trónra a Band Aid dala került, a Do they know it's Christmas?

A nyolcvanas éveket a jótékony célú könnyűzenei összeborulások sora fémjelezte, a Live Aid-et vagy a We are the world című dalt aligha kell például bemutatni, de a Band Aid is remek névsort vonultatott fel.

A listavezető karácsonyi dalt az etiópiai éhínség hírére reagálva komponálta Bob Geldof és Midge Ure. Utóbbi nevét a fiatalabbak jó eséllyel nem ismerik, pedig olyan sztárbandákban muzsikált, mint a Visage és az Ultravox. (Szerintem az Ultravoxnak még lesz egyszer komoly reneszánsza, igazán egyedi zenekar volt.) A közreműködők névsora imponzáns: Bono, Phil Collins, Sting, Paul Young George Michael is köztük volt, a Wham! frontembere így annak ellenére lett listavezető 1984-ben, hogy saját dalukkal csak a második helyet csípték meg. Jelen voltak még a Spandau Ballet, a Status Quo, a Kool & the Gang, a Bananarama, a Duran Duran tagjai is többek között. Közülük ma már többen menthetetlenül a retródiszkók műsorába szorultak vissza, de annak idején ez volt a könnyűzene élvonala.

A dalt egyetlen nap alatt vették fel novemberben, december 3-án került a boltokba, és egyetlen hét alatt egy millió példány fogyott belőle, a brit zenetörténelem legjobban fogyó kislemeze volt egészen 1997-ig. A kritikusok szerint a dal közhelyes volt, és maguk a szerzők sem tekintettek kiemelkedő darabként rá, de mint Midge Ure elmondta, a zene másodlagos volt, csakis a pénz gyűjtésének szándéka motiválta őket. 

És éppen emiatt jöttek össze később is a Band Aid név alatt összetoborzott zenészek, amikor újból felvették a dalt a frissített kiadásokhoz. Az idén novemberben már a Band Aid 30 volt soron, amiben közreműködött a mostani sztárok közül Chris Martin, Ellie Goulding, Rita Ora és a One Direction is- Bono pedig most sem maradhatott ki. Ezúttal nem az éhínség, hanem az ebolakrízis volt a jótékony gyűjtés apropója. A dal pedig ebben az évben is jól teljesített, több százezer letöltést és eladást produkált.

A jótékonyság végülis nemes cél, és ha jutott megfelelő helyre a pénzből, akkor sok szó nem érheti az ötletgazdák zenei teljesítményét. Persze lehetne azon vitatkozni, hogy sokan csak így, ilyenkor támogatják a rászorulókat, de nem hiszem, hogy egy csapatnyi popzenésznek kéne megoldani az ilyen filozófiai kérdéseket...

A Wham! ezermilliószor játszott slágere 1984-ben jelent meg, és persze egyből berobbant a slágerlistákra- igaz, a Band Aid híres felvétele, a Do they know it's Christmas? megelőzte. A Wham klasszikussá (és elcsépeltté vált) slágere viszont azóta is évről évre előkerül, összességében bőven milliós példányszám felett adtak el belőle.

A dalt George Michael írta, és a Wham! utolsó lemezére került fel, akkortájt a duó sorsa már megpecsételődött. A fiúk roppant népszerűek voltak, de kétségtelen, hogy George Michael volt énekesként az igazi frontember, ő írta a dalok többségét, szólókarrierre vágyott. Egyedül is maradandót alkotott, ám a Last Christmas örök időkre összekapcsolta volt bandája nevét a karácsonnyal.

Megjegyezendő: rettentően jól eltalált dalról beszélünk. Az egész kellően giccses-romantikus (és ezt most nem dehonesztáló értelemben mondom, a karácsony jó ideje ilyen mézesmázos ünnep), remekül illik az egész felhajtáshoz. A klipet pedig mindenki ismeri, a sítúrán részt vevő fiatal csapat édesbús történetét nézve biztos sok párocska bújt egymáshoz a meghitt karácsonyi hangulatban. 

Szóval ne bántsuk a Last Christmast, hiszen ez csak könnyed popdal. Akinek a könyökén jön ki, az kapcsoljon el vagy ne hallgassa sehol. Én meg küldöm mindenkinek aki szereti...