Ami menő, az menő. 1978-ban jött ki a Fonográf Útközben című lemeze, aminek címadó dala szerintem nem csak retrószemszögből jó, hanem ma is simán megállja a helyét. Jobbat legalábbis nem nagyon játszanak a magyar rádiók...
Laza stílus, rockos hangzás, jó szöveg, szóval egyszerűen csak ilyennek kéne egy normális dalnak lennie. A könnyűzene tulajdonképpen nem bonyolult, és Szörényi Leventéék igencsak jól eligazodtak a szabályai között. Furcsa belegondolni, hogy a hetvenes években milyen remek zenék születtek, amik nem csak nálunk állták meg a helyüket, hanem külföldi konkurensek mellé is oda lehet tenni- sőt, ma is hallgathatóak.
Pedig korántsem volt túlságosan nagy szabadság akkortájt. Persze nem vetettek mindenkit börtönbe, és nem állt minden gitáros mellett rendőr, de igenis igazodni kellett az elvárásokhoz, hiszen államilag ellenőrizték a lemezkiadást. Ma bárki felveheti a muzsikáját, aztán mehet a YouTube-ra, így el sem tudjuk képzelni, milyen, amikor egy bizottság okoskodik bele a zenédbe. Ha mindenre rábólintottak, kijöhetett a lemez.
És így is születtek nagy dolgok! A Fonográfban nem csak zenét írni tudtak, de elő is tudták azt élőben adni. Nagyon jó felkutatni a koncertfelvételeket, ahol ezek a klasszikusok kicsit még lendületesebbek. Egy szó mint száz, jó ez az Útközben, meg is hallgatom még egyszer...
