Nehéz most még okosat mondani a párizsi lövöldözésről, ami 12 ember életét követelte. Rajzolók és rendőrök is meghaltak a példátlan támadásban, ami a Charlie Hebro szerkesztőségét érte. Borítékolható volt, hogy fel fognak lángolni a viták.
A szólásszabadságról szól a történet, vagy csak pár trágár rajz váltotta ki a semmivel sem indokolható erőszakot, aminek meg se kellett volna jelenniük? Aki böngészget, az olvashat ilyen meg olyan véleményt is. Van, aki szerint világunk legfontosabb értékei vannak veszélyben, mások meg szidják a karikatúrákat, és nyilván akad őrült fanatikus, aki szerint a támadás jogos volt. Más fejével nem tudok gondolni, én személy szerint nem olvasom azt, ami nem tetszik. A most mindenhol bemutatott rajzok nem tettek a Charlie Hebdo rajongóivá, de hogy valaki fegyvert fogjon ilyen dolgok miatt, az számomra agyrém.
No mindegy, most elindult egyfajta netes szimpátiatüntetés, büszkén rakosgatják fel sok helyen a Je Suis Charlie profil- és borítóképeket. Látok fotókat, ahol teljes szerkesztőségek állnak ki, felmutatva ezt a feliratot. Most mindenki nagyon harcos, amikor táblákkal kell fotózkodni, egy profilképet kell cserélni vagy twitterüzenetet kell posztolni a megfelelő hashtaggel. De ez azért nem akkora forradalom vagy kockázatvállalás.
El fog telni egy hét, és az újságok fejlécében megint reklámok lesznek a Je Suis Charlie helyett. Eltelik egy-két év, és a "mindannyiunk életét örökre megváltoztató tragédiára" már csak páran gondolnak vissza. Tegye fel a kezét, aki pontosan emlékszik, mikor volt a madridi vasútállomáson a robbanás és hány áldozatot követelt? Nekem is úgy kellett rákeresni, pedig nem volt annyira régen: 2004-ben történt és 191(!) ember vesztette életét. 2005 júliusában pedig a londoni metróban robbantottak, 52 áldozatról szóltak a hírek. Mindig azt mondtuk, mostantól semmi nem lesz ugyanaz.
Közben pedig úgy nagyjából élünk tovább, ahogy addig is. Az a baj, hogy a hashtagek semmit nem befolyásolnak igazán. Most jól el lehet vegyülni ezek tömegében, de ki lesz az, aki valóban felvállalja, hogy akár élete veszélybe sodrásával megjelentet egy véleményt? Azt hiszem, azok lesznek többségben, akik egy profilképcseréig elmennek, de tovább nem.
És én senkit nem tudok ezért hibáztatni. Emberek vagyunk, tisztában vagyunk vele, mi az élet és mi a halál. És éppen ezért értékeljük azt, hogy élünk. Állandóan elemezzük, mit vállalunk fel, mi fér bele az életünkbe és mi nem. Van, amikor az ember tudja, hogy nagy árat fizethet érte, mégsem fordít hátat. A török származású német lány, akit agyonvertek, miután segített a majdnem megerőszakolt lányoknak, biztos maga is félt, mégis megtette ami tőle telt. De hogy ki akar meghalni azért, mert világvallások prófétáit dehonesztáló helyzetben ábrázoló rajzocskákat tesz közzé, már egy másik kérdés.
Én nagyon jól tudom, a történet általánosságban nem erről szól, de az egyes ember nem az általános életet éli, hanem azt az egyet, ami adatott neki. Aki a Je Suis Charlie kampányba beszáll, az az általános fősodorhoz csatlakozik. Többnyire ez jószándékú, tisztességes dolog, de biztos van olyan is, aki ettől máris jobbnak érzi magát, hiszen ő "kiáll valamiért".
Csak épp akkor is kellene állni az általunk fontosnak vélt értékekért, a gyengékért, az elnyomottakért, amikor azt nem lehet elintézni egy hashtaggel meg egy szigorú facebook-poszttal. Ha ebbe gondolunk bele többen, akkor valóban mindent megváltoztathat a Charlie Hebro tragédiája. Majd térjünk erre vissza akkor, amikor kikopnak a Je Suis Charlie borítóképek és profilképek...
Közben azzal is tisztában vagyok, nyilván tévedhetek, lehet velem vitázni is, igyekeszem tiszteletben tartani más véleményét. Puskát biztos nem fogok senkire... Az egész ügy miatt most annyian megszólalnak, megszólalunk, az én okoskodásom csak csepp a tengerben, és nyilván nem a legfontosabb vagy legérdékesebb. De talán majd valami kialakul ebből a nagy közös gondolkodásból, és remélhetően az eredménye előremutató lesz, nem pedig az derül ki, hogy soha nem kerülünk közös nevezőre még a legalapvetőbb kérdésekben sem.
