Az ember azt hinné, az önmagunk lefotózásáról szóló műfaj körüli okoskodások szép lassan elcsendesednek, de ehhez képest még mindig vitatkoznak róla. Pedig az alaphelyzet az, hogy mindenki azt fotóz le, amit akar, oda tölti fel a képet, ahova akarja- és az nézegeti őket, aki akarja.

A szelfi elátkozásában mindenesetre van valami mulatságos. Az, hogy a fotózásban a legeslegelejétől fogva jelen az emberek megörökítése mint az egyik legfontosabb téma, szerintem mindenki számára tény. A szelfi nem mutat újat abból a szempontból, hogy valakit megörökít egy átlagos vagy különleges élethelyzetben, az újdonság maximum annyi, hogy saját arcunkba toljuk az objektívet. 

Megtettük volna ezt régebben is, ha lett volna a kezünkben ilyen eszköz, mint manapság a digitális fényképezőgépek, okostelefonok. Régen a "szelfi" úgy készült, hogy megkértünk valakit, ugyan fotózzon már le valami előtt. Ebből lettek a jó kis nyaralásos emlékképek. Még régebben, amikor a kamerák drágák voltak és csak pár hivatásos stúdióban volt belőlük, akkor elmentek az emberek a fényképészhez, és megcsináltatták a családi fotókat.

Persze, ma több bennünk a magamutogatási szándék, de alapvetően az nem változott, hogy valami jó helyen, mondjuk tengerparton szeretnénk megörökíteni magunkat. Ehhez most nem kell külső ember segítsége, bár ha jó képet szeretnénk, azért nem ártana párszor a barátaink kezébe nyomni a gépet. A lényeg nem a tengerpart vagy akármi más menő része a világnak, hanem az, hogy mi eljutottunk oda. Nekünk ez így emlék.

Igen, az amatőr így fotózik: a saját boldog pillanatainak akar emlékművet állítani egy képpel. És akik szidják a szelfizést, majd gondoljanak arra, ha a régi családi fotóalbumot lapozgatják, a megfakult tájképeknél időznek-e tovább, vagy ott, ahol felmenői mosolyognak a kamerába- netán mi magunk, gyerekként. 

Az, hogy a technika jelenleg szinte korlátlan mennyiségű kép készítését teszi lehetővé, egy dolog. Régen a filmtekercs 36 kockája volt a világ, és nagyon menőnek érezhette magát az ember, ha még egy-két plusz tekercset magával tudott vinni az utazásra. És akkor még persze imádkozni kellett, hogy a képek legyen élesek és jól exponáltak, és ne rontsák el az előhívást... De még akkor is emlékeket idéznek, ha nem sikerültek túl jól.

Ma csak nyomjuk a gombot és százszámra lőjük a fotókat. Ezeknek csak egy része kerül megosztásra, és megjósolom, évek távlatából csak töredéküket nézzük vissza szívesen. De azokat igen! A szelfiket sóhajtozva nézegetjük majd pár évtized távlatából, hogy milyen fiatalok és vidámak voltunk akkor... És ezeknek a képeknek ez a dolga. Ezek a fotók jellemzően semmitmondóak és ócskák mindenki másnak, elsősorban magunknak készülnek. A szelfi tehát nekem nem annyira arról szól, hogy konkrétan én magam fotózom, hanem arról, hogy egy pillanat megörökítésével "üzenek" jövőbeni énemnek: itt voltam, ezt csináltam, mit szólsz?

Az pedig mit sem változott, hogy egy-egy túra után a barátok erre kérik a többieket: "Azokat a képeket dobd már át nekem, amiken rajta vagyok..." Hiába nem szelfi a klasszikus értelemben véve, mégis nekünk magunknak fontosak azok a fotók, ahol mi is szereplünk. Szóval kár szidni a trendet, ez a folyamat teljesen természetes annak fényében, hogy viszonyulunk a saját képeinkhez (és a saját életünkhöz, a múló időhöz!), és a fejlődő technika mennyire kezére játszik az élményfotósoknak.

Az sokkal problémásabb, amikor a minél vagányabb szelfi kedvéért valaki életveszélyes helyzetekbe sodródik. De erre is azt mondom: ne a műfajt szidjuk azért, amiért valaki hülye. Vonat előtt meg vezetés közben szelfizni- aki idióta, azt nem az okostelefonja rontotta meg, megcsinálná a marhaságot úgy is, hogy valaki más kezében van egy ósdi fényképezőgép. Aki pedig tudja, hogy a szelfi elsősorban magának fontos, az képes a képeiből is annyit megosztani, amivel még nem csinál bohócot magából a barátai előtt.