1968-ban egy csapatnyi fiatal filmes nekilátott egy horrorfilm leforgatásának. Mivel minimálköltségvetéssel dolgoztak, otthonuk közelében dolgoztak, nem mozdultak el Pittsburgh környékéről. Alig volt pénzük sminkre és speciális effektusokra, ismerősök ugrottak be kisebb szerepre, de végül elkészült a nagy mű- és stílust teremtettek vele.

A Night of the Living Dead (Az élőhalottak éjszakája) mára már nem csak a horror műfajban számít klasszikusnak, hanem a filmtörténet meghatározó alkotásai közé sorolják. A rendező, George A. Romero február 4-én töltötte be 76. életévét, ezért döntöttem úgy, hogy szólok pár szót a kultfilm státusba került alkotásról illetve a folytatásokról.

Ma már a csapból is zombik folynak (megvannak a tipikus trendek mindig, volt vámpírkorszak, most hasítanak a szuperhősök és így tovább), ám nem volt ez mindig így. Zombis rémfilmeket már sok évtizede is készítettek, ám akkoriban a zombik olyan gonosz varázslattal megbabonázott emberek voltak, akik vakon követték irányítóik parancsait. 

Romero filmjében az élőhalottak a sírból kikelt, emberi húsra vágyó lények voltak, akik jellegzetes imbolygó mozgásukkal, kifejezéstelen tekintettel tömegbe verődve megszállottan üldözték a kétségbeesetten menekülő embereket. Megjegyzendő, a sorozat első, 1968-as darabjában a zombi szó nem hangzik el, ez csak később honosodott meg.

Mai szemmel nézve kissé primitívek az effektek, de a pénzhiány jót is tett a filmnek, mert a jórészt egy házban és annak környékén játszódó cselekmény kellően nyomasztó volt. Az esztéták szerint abban hozott újat Romero, hogy nem valami távoli, eldugott kísértetkastélyba vitték a szörnyet, hanem egy hétköznapi helyszínen bukkantak fel a zombik- azaz azt érezhették a nézők, bármikor ők is ilyen helyzetbe kerültek.

Formabontó volt az is a hatvanas évek végén, hogy a főszerepet egy fekete színész kapta, aki ráadásul határozott és intelligens hőse lett a sztorinak. Azt viszont utólag felróják a rendezőnek, hogy a női főszereplő, Barbra, a sztori jó részében csak tétlenül retteg és sodródik az eseményekkel. Érdemes odafigyelni a meglehetősen erős lezárásra, ami szintén elég egyedire sikeredett.

Romero a szép pénzügyi sikert hozó film után más stílusokban is kipróbálta magát, ám a hetvenes évek közepén újból az élőhalottak felé fordult, egy szintén klasszikussá vált folytatással: ez volt a Dawn of the Dead. 1985-ben jött a Day of the Dead, aztán újabb három rész, melyekből az utolsó 2009-ben került a mozikba. A rendező neve összeforrt a zombiműfajjal, ám nyilván a Walking Dead-sorozat mai rajongóinak jelentős része nem tudja, ki is ő.

Őszinte leszek, én sem volt különösebben tájékozott a munkásságát illetően. A klasszikus alkotásnak is csak a címe volt ismerős, amikor egy éjszaka Belgiumban egy kábeltévén elindult egy baljós hangulatú fekete-fehér film. A tévé előtt ragadtam, és mivel a csatorna minden este ugyanazt a 4-5 filmet ismételte, párszor még belenéztem az érdekesebb részekbe. Hatásos darab, még mai szemmel nézve is. A horrorrajongók számára pedig kötelező, ha nem akarnak lemaradni a műfaj egyik leghíresebb filmjéről!