Fél évszázada robbantott nagyot a The Who egy amerikai tévéműsorban.

Bizonyára sokan ismerik a Tankcsapda slágerét, aminek refrénje az, hogy "nem akarok mást csak füstöt és lábdobot". Ma már senkit nem lep meg az, milyen egy hangos, a rajongókat feltüzelő rockkoncert, de a hatvanas években még a szidott beatzenekarok is jólfésült srácok voltak. 

Azért páran feszegették a korlátokat, és a Who egyike volt az új bandáknak, akik közéjük tartoztak. 1964-ben jelent meg első kislemezük, rá egy évre pedig a máig híres My Generation. 1967-ben az Egyesült Államokban a Monterey fesztiválon mutatkoztak be, ahol a gitáros, Pete Townshend a színpadon verte szét gitárját- és aztán a szintén hangszert romboló Jimi Hendrixet vádolta meg azzal, hogy ellopta ezt a show-elemet.

A meglehetősen erőszakosnak tűnő angolok mindenesetre kicsit kilógtak a hippikorszak békét hirdető, virágokat lóbáló zenekarai közül. Dobosuk, Keith Moon nagyon lelkes volt amiatt, hogy legálisan juthat mindenféle robbanó cuccokhoz, és a turné állomásain nem egy hotelszombát rombolt le velük. Egy alkalommal sikerült a vécén is lehúzni a dinamitot, hogy lássa a hatást...

Kereken fél évszázada, 1967. szeptember 17-én újabb mérföldkő jött: a The Who a televízióban is bemutatkozott a tengerentúlon. The Smothers Brothers Comedy Hour volt a műsor címe, ahol a banda a szokásos lendületes stílusában adta elő a My Generationt, természetesen Townshend a gitárját is szétverte a végén.

Arról viszont nem tudott senki, se a műsor készítői, se a banda többi tagja, hogy Moon lefizetett egy kellékest, aki egy detonátort tett a dobfelszerelésbe. Azt pedig már Moon sem tudta, hogy a munkatárs a megbeszéltnél több robbanóanyagot használt fel. Amikor tehát az élő adásban bekövetkezett a detonáció, senki nem értette, mi történik. A dobos eltűnt a színpadról, Townshend egy füstfelhőből bukkant elő, megpörkölődött hajjal és félig megsüketülve, egyedül csak a basszusgitáros őrizte meg hidegvérét. Mindenesetre, ha már zajlott a buli, Townshend elragadta a műsorvezető gitárját és azt is ripityára törte. 

Erre a kirobbanóan zárult előadásra oda kellett figyelni, és aztán később kiderült, a Who jóval több, mint egy balhés, rövid életű zenekar. Olyan művek fűződnek a nevükhöz, mint a Tommy vagy a Quadrophenia, a hetvenes években a legjobb koncertbandák közék tartoztak. Sajnos Keith Moon később tudott változtatni életmódján, 1978-ban egy átbulizott éjszaka után holtan találták. Akkortájt már annyira szétcsúszott, hogy igen gyakran képtelen volt tartani az ütemet, ami egy dobos esetén legalábbis kellemetlen.

A Who folytatta, és még a zenekar megalakulásának ötvenedik évfordulóján is aktívak voltak. A nagyközönség elsősorban onnan ismerheti őket, hogy a Helyszínelők (C.S.I.) sorozat és annak valamennyi spinoffja valamelyik slágerüket használta a főcím alatt. ( "Who Are You", "Won't Get Fooled Again", "Baba O'Riley" és "I Can See for Miles", hogy pontosak legyünk.)

A mai zenészek között bőven vannak balhés arcok, csak zenélni nem tudnak mind úgy, mint Townshendék. De azért vannak ma is jók, nem akarok csöpögős nosztalgiázásba csúszni. Inkább csak megemlékezek egy legendás, hírhedt sztoriról, mert a füst legalább úgy hozzátartozik a rockhoz, mint a lábdob...