Születésétől 18 éves koráig örökítette meg lánya felcseperedését egy művész, s ebből érdekes videót is készített.

Lotte most már felnőtt nő, s talán neki magának is érdekes végignézni, hogy változott az évek alatt. Persze ő belülről is megélte az évek rohanását, ami a szülők számára nyilván egy hosszú pillanatnak tűnik. Tegnap még aranyos kislány volt, s egy szemvillanás alatt már maga is családanya lehet...

Csodálkozunk azon, hogy teljesen beleivódott a felfogásba a nők elfenekelés általi észre térítése, ha például a képregényekben is teljesen normális dolognak számított az ilyesmi? Csak hogy egyértelmű legyen, ki viseli a családban a nadrágot!

Mai szemmel nézve talán furcsa, de Batman, Superman vagy a Flash is gyakran nyúlt ehhez az eszközhöz.

Tudom, más kor, más felfogás. De azért akkor is feltűnő, néhol még a nő is mintha elfogadná, hogy megérdemli a verést. Vagy ha ő nem, akkor a környezet igen...

Könnyű volt a határozott macsókkal azonosulni, akik így tanították móresre az asszonyt. 

Persze sose késő változni, változtatni. Ezek a régi képregények arra emlékeztetnek, hogy azért elég nagy utat tettünk máris. És annak valahol azért lehet örülni, hogy egy ilyen összeállítás azért manapság már elég sokakat felháborít vagy elgondolkodtat...

1980. november 21-én 350 millió ember bámulta a tévét, hogy kiderüljön az igazság.

A tévésorozatok mai eszközeinek, trükkjeinek a többségét nem a most menőnek számító alkotók találták ki. A tévé igazi ipar, ahol már régen is a nézettség számított, hiszen a sorozatgyártás drága műfaj: új és új eszközöket találtak ki.

A Dallas 1978-tól 12 éven át futott, és a legnépszerűbb időszakban óriási rajongótábora volt. A nézők szerették a náluk jóval gazdagabb és nagyobb hatalmú kitalált szereplők kalandjait, volt a sorozatban igazi jófiú, csinos feleségek, bűnök, árulás, szerelem- no meg egy főgonosz, akit imádtak gyűlölni. 

J.R. Ewing (nálunk Jockey névre keresztelték át) volt az egyik főhős. Larry Hagman nevével egybeforrt a figura, pedig akadt neki még pár ismert alakítása. Mindenesesetre a nyolcvanas években a tévénézők túlnyomó többsége ismerte az arcát- nem csak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon. Nálunk is igazi szenzációnak számított a sorozat, aminek szereplőit mind ismertük.

A sorozat egyik évadjának utolsó epizódja drámai jelenettel zárult: az irodában magára maradt Jockey-t (azaz J.R.-t) valaki lelövi. Ám az nem derül ki, ki is volt a tettes, és ez máig a filmtörténet egyik leghíresebb cliffhangere, azaz olyan nyitott kérdése, amire a választ csak a következő évadban kapjuk meg.

Ezzel a módszerrel azóta is rendszeresen élnek, nagyon jó témát szolgáltatva a nézőknek, akik heteken, hónapokon át találgatnak. A trükk az, hogy az egész epizódot arra futtatták ki, hogy tucatnyi embernek lehetett indoka a gyilkosságra. Így aztán volt miről beszélgetni, és természetesen a reklámok is kihasználták a felhajtást, a Who Shot J.R.? kérdésre egész kampányt építettek fel.

Az egész ország izgult tehát, amikor egy tévés sztrájk miatt némi késéssel bemutatták az epizódot, ami választ adott a nagy kérdésre: Samantha (az eredetiben Sue Ellen) húga, Jockey szeretője, Kristin húzta meg a ravaszt. És persze bonyodalomból sose elég, mert amikor az életben maradt Jockey tárcsázná a rendőrséget, Kristin az arcába vágja, hogy akkor majd a börtönben szüli meg közös gyermeküket.

Így aztán egy darabig még a Mary Crosby által alakított bajkeverő rokon is a sorozatban maradt, egészen csúnya haláláig. Ám fia életben maradt, viszont ő mégsem Jockey gyermeke a sztori szerint, így Bobby fogadja örökbe. Christopher Ewing pedig a 2012-2014 között újraélesztett új Dallas egyik vezető karaktere lett. Bizony az embernek néha van olyan érzése, hogy a tévében semmi nem vész el, csak átalakul. Előrángatnak régi arcokat, sorozatokat, témákat, fordulatokat és trükköket. És jól teszik, mert mi még mindig vevők vagyunk a már sokszor látott dolgokra...

Ma 70 éve házasodott össze Erzsébet hercegnő és Philip Mountbatten.

Akkor még nem ült a trónon a még csak 21 éves Erzsébet, és talán maga sem gondolta, hogy alig öt évvel később, édesapja korai halála után az ő fejére kerül a korona. Teltek az évek, született négy gyermek, és II. Erzsébet még ma is az Egyesült Királyság uralkodója. Furcsa belegondolni, hogy ha pusztán a tényeket nézzük, nem volt még olyan angol király vagy királynő, akinek regnálása alatt ekkorát csökkent volna a birodalom területe, hiszen folyamatosan újabb és újabb területek nyerték el függetlenségüket.

Erről persze a legkevésbé a királynő tehet, hiszen az ő szerepe már jelképes. Mint ahogy Fülöp hercegé is, akinek sajátos megszólalásai időnként okoznak némi zűrzavart. Alattvalóik szemében mégis ők képviselnek egy nyugodt, kiszámítható állandóságot, ami főleg akkor feltűnő, ha az utánuk következő generáció botrányait nézzük.

Hogy meddig uralkodik még Erzsébet, nem tudni. S persze a sajtónak jó témát szolgáltat, Károly követi-e őt a trónon, vagy egy generációt ugrik a sorrend, és a fiatal, népszerű Vilmos fejére kerül a korona? Ha valaki uralkodó, akkor számolnia kell vele, hogy ilyen dolgokon is el kell töprengenie. Miközben esetleg ő is csak egy ember, aki öregszik, s mögötte áll egy élet, örömökkel, bánatokkal. No meg a szokásos házastársi csetepatékkal, nyaralásokkal, örök emlékké vált kézfogóval. Meglehet, nem is annyira más az ő sorsuk, mint bárki másé, csak kicsit látványosabb, ennek minden előnyével és hátrányával...

Elhunyt Malcom Young, az ausztrál banda egyik alapító tagja.

Régi rockerként természetesen vannak emlékeim az AC/DC-ről. Sőt, még zsenge gyermekkoromból is emlékszek egy epizódra, amikor bátyám a nagymamánknál hallgatta kazettás magnón az egyik albumukat, én pedig csak rikácsolásnak és hangos zajnak hallottam az egészet.

Tulajdonképpen ez egy egészen jó leírása volt a kemény rocknak. Középiskolásként a heavy metal vonzásában a kicsit "öreges" bandák, mint az AC/DC is háttérbe kerültek, de az idősebb arcok mondták, azért figyeljünk oda, mert jó zene ez. Lassacskán megismertük a klasszikusokat, utánaolvasva kiderítettük, a felejthetetlen Bon Scott után hogy lett énekes Brian Johnson... És persze kezdtük érteni, mit jelent az, hogy Highway To Hell. Megértettük azt is, miről szól a Back in Black.

Az én korosztályomat szerintem egyértelműen a slágerré vált Thunderstrack fogta meg. Amikor kinn voltunk a Monsters of Rockon, végigtomboltuk a Metallicát, aztán pedig rácsodálkoztunk, milyen remek hangulatot teremt a pár "veterán" ausztrál. Jó kis korszak volt az, a kemény zene igazi fénykora, amikor pörögtek az újabb metál és a régebbi hard rock bandák is. 

Malcolm Young, a ritmusgitáros pont úgy vált ikonná, hogy testvére, Angus igazi ellentéte volt a koncerteken: míg az utóbbi felszántotta a színpadot, Malcolm csak hátul állt és pengetett, afféle nyugodt erőként. Aztán a sors úgy hozta, hogy Malcolmnak kellett súlyos betegséggel szembenéznie, és már évek óta nem is lép fel az AC/DC-vel. Persze nem csak őt kellett pótolni, Brian Johnson helyett Axl Rose ugrott be énekelni, ami majdhogynem olyan sokkszerű váltás volt, mint Bon Scott halála után.

Amikor egy ilyen zenészlegenda távozik közülünk, megjelennek a méltató cikkek, de az az igazság, hogy a rock történelme, múltja mindig csak érdekesség: a jó zenének elsősorban jelene van. Úgy vélem, most épp nem a rock legszebb időszakát éljük, ezért vagyunk nyitottabbak a nosztalgiázásra, ha egy régi nagyra kell emlékezni.

A fiatalok talán ma is rikácsolásnak és zajnak hallanák az AC/DC-t mint én annak idején, és el sem hinnék, ezek az ausztrál arcok több lemezt adtak el, mint sok mai csillag: állítólag nagyjából 200 milliót! És ha valaki ráhangolódik, akkor ma is rájöhet, micsoda erő, lendület van a zenéjükben. Malcolm Young pedig nem egyszerűen csak része, motorja is volt ennek zenészként, dalszerzőként egyaránt. Hiányozni fog- mert a régi dalok velünk maradnak ugyan, de ahogy írtam, a jó rocknak leginkább jelene van, koncerten, élőben.

A kicsit szomorkás nosztalgiázás mellett viszont van valami, ami mégiscsak nagyon vagány: ha ezzel a dallal lehet búcsúzni egy igazi rockzenésztől...