A száz esztendős korában elhunyt francia filmsztárt mára leginkább a klasszikus mozi rajongói ismerik.

Danielle Darrieux halálának híre megjelent a különféle weboldalakon, megemlékeztek nagy alakításairól, partnereiről, a vele dolgozó rendezőkről.

Volt egy időszak, amikor intenzívebben foglalkoztam filmtörténettel, nekem mondtak valamit a nevek, de egy tizenéves számára nem csak Darrieux ismeretlen, hanem Julien Duvivier, Max Ophüls is, nincsenek köztük Jean Marais vagy Gerard Philipe rajongók. Pedig micsoda művészek voltak!

S nyilván nem csak róluk nem tudnak semmit. Meglehet, az egykori magyar mozisztárok közül Tolnay Klárira, Simor Erzsire, Szörényi Évára sem emlékeznek, sőt, talán az én korosztályom számára még legendás Ruttkai Éva vagy Latinovits Zoltán sem túlságosan ismerős a számukra.

Eszemben sincs nyavalyogni, a világ ilyen, mindig változik. Nyilván nekem is alig mond valamit olyan emberek neve, akik mondjuk a 19. században sztárok voltak. És persze van a dolognak olyan oldala, hogy a mai fiatalok mondhatják nekem, miért okoskodok, én sem ismerem az ő aktuális kedvenceik jelentős részét. Ami teljes mértékben igaz, a hazai és külföldi YouTube-sztárok munkássága idegen a számomra, sose néztem Pamkutyát és PewDiePie-t. 

Ezért aztán nem fanyalgok, nem sóhajtozok, nem játszom el az öreg bölcset. Egyszerűen csak szívesen emlékszek vissza Danielle Darrieux néhány filmjére, és ennyi. Micsoda karrier, hány évtized a reflektorfényben! Azt hiszem, ha a mostani csillagoknak jót akarnék kívánni, csak azt mondhatnám, legyen majd valaki, aki rájuk is emlékezni fog pár évtized távlatából...

Október 17-én volt a sokáig eltusolt 1961-es párizsi rendőrségi mészárlás évfordulója.

A második világháború után szép lassan elkezdtek darabokra hullani a gyarmatbirodalmak, sok ország nyerte el függetlenségét. A brit birodalom mellett a franciák is érzékeny veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni, Marokkó és Tunézia után Algéria is önállóságra vágyott. Az elszakadás viszont nem ment könnyen, Algériában véres összecsapások zajlottak.

A Franciaországban élő algériai származásúak is kiálltak az ország függetlenségéért. Voltak akik erőszakos eszközökhöz nyúltak, pokolgépeket robbantottak, több tucat rendőrt gyilkoltak meg mások viszont békésen tüntettek, béketárgyalásokat sürgetve.

Maurice Papon, Párizs rendőrfőnöke kijárási tilalmat rendelt el az arabok lakta városrészekben. Durva razziák kezdődtek aminek sokan estek áldozatul, és Papon állítólag kijelentette, semmilyen atrocitás nem számít, megvédi a rendőröket. Így amikor a Szajna partján algériai tüntetők vonultak fel, páratlanul durva rendőri fellépés volt a válasz.

Hivatalosan csak két ember vesztette életét, de még napokkal később is halásztak ki holttesteket a folyóból. A hivatalos szervek sokáig tartották vissza az adatokat, évtizedekkel később derült ki, hogy több tucat embert mészároltak le. Pontos számot mindmáig nem lehet tudni, vannak akik száz és háromszáz közöttire teszik azt, hányan vesztették életüket a tüntetők közül, mások szerint 40-50 ember veszthette életét. Természetesen fontos tényezője volt az erőszaknak az, hogy az algériai ellenállók annyi rendőrrel végeztek az évek alatt, tehát nem csak ártatlan és békés muszlimok voltak Franciaországban.

Az ügyből olyannyira nem volt botrány a valós események elhallgatása miatt, hogy Papon a hetvenes évek végén még miniszteri bársonyszéket is kapott. Politikai karrierje akkor tört meg, amikor kiderült, együttműködött a németekkel a megszállás idején, és tevékenyen segítette 1600 zsidó deportálását. Hosszú éveken át tudta késleltetni az ügy tárgyalását, végül 1998-ban ítélték el.

Valószínűleg az 1961. október 17-én lezajlott tüntetés véres szétveréséért senkit nem fognak már bíróság elé állítani. A történet tanulsága leginkább az, hogy ma, amikor egyfajta ártatlan elszenvedőként állítják be az európaiakat az erőszakos muszlimokkal szemben, ne feledjük, nekünk is vannak sötét foltok a múltunkban. 

Mindez nem menti fel egyáltalán a mai terroristákat. A fenti történet csak azt igazolja, hogy aki akar, az talál indokot az erőszakra, és minden oldalon megvoltak és megvannak azok az emberek, akik szerint ez a megfelelő válasz. Így aztán kár reménykedni abban, hogy egyik pillanatról a másikra kitör a világbéke, mert mindig lesz olyan, aki tárgyalás helyett inkább folytatja a harcot...

Inspiráló, lenyűgöző, megkapó képeket készítenek a legkreatívabb alkotók.

Az esküvői fotózás külön műfaj. Szerintem a szakma legjobbjai számára élvezet és kihívás megörökíteni a jegyespárt illetve a kézfogót. A házasságról álmodók számára pedig még nagyobb kedvet csinál egy-egy erős kép.

A Boredpanda összeállítása a Fearless Awards 2017-es képeiből egész jó, de bevallom, régimódi vagyok, és úgy tartom, ha egy képből magából abszolút nem derül ki, van-e köze esküvőhöz, akkor azt nem válogatnám be. Az egy másik kérdés, hogy egy teljes sorozatban már egész jól működnek, de én ide inkább olyan képeket kerestem, amik önállóan is izgalmasak- és talán ötleteket adnak a házasulandóknak és a fotósoknak egyaránt.

Miután 1979-ben a fundamentalisták kerültek hatalomra Iránban, március 8-án százezer nő vonult az utcára, hogy a kötelező fejkendő ellen tüntessen.

Igen, volt olyan korszak még ott is, amikor a nők megpróbáltak tüntetni a jogaikért. Hangsúlyozottan nem a muszlim vallás ellen tüntettek, a szabadságukért álltak ki, mert úgy vélték, a nők döntésén kellene múljon, mit viselnek.

Ám Hengameh Golestan fotóin az utolsó olyan nap látható, amikor az iráni nők fedetlen fejjel tartózkodhattak az utcán. Azt viszont majd az idő dönti el, merre tart az ország, hiszen a muszlim világ is folyamatosan változik, még Szaúd-Arábiában is lazulnak a nőkre vonatkozó szabályok.

(Flashbak)

Egy cég ügyes megoldással bírja lassabb léptekre látogatóit.

A képen látható folyosó padlóján nincs lyuk, valójában tökéletesen sima. Csak éppen a Casa Ceramica szakemberei olyan illúziót alkottak, ami tökéletesen becsapja a szemet, és mindenki azt hiszi, óvatosnak kell lennie, hogy be ne csússzon a mélyedésbe. Aztán jön a meglepetés...