Megdőlni látszik az elmélet, hogy a férfiak kizárólag a nők mellét nézik. Olvastam egy érdekes cikket (itt található), amiben képekkel mutatják be, a szemmozgás alapján mi az, amit legtovább néznek az emberek egy fotón vagy egy reklámon.

Itt van egy kép, amin Scarlett Johansson arca látható- pontosabban nem látható, mert szinte mindenki azon időzik el, a mellére alig páran koncentrálnak.

Azt hiszem, nem kell hozzá kommentár: a nők és a férfiak egyaránt a színésznő szép arcára fókuszálnak. Félretehetjük a sztereotípiákat arról, hogy a két nemhez tartozók teljesen mást vesznek észre egy reklámfotón? Nagyon úgy fest, hogy igen. Ha én nyilatkozok arról, mit nézek meg a legalaposabban, az most nagyon hamisan hangzana, és nem akarok álszent sem lenni. Döntsd el te magad! Itt van a "hőtérkép" nélküli eredeti reklámfotó, nézz rá, és aztán magadnak megmondhatod őszintén, Scarlett arca vagy dekoltázsa vonzotta a tekinteted.

Érdekes, ugye? Talán még magad is meglepődtél? Ilyen ez, nekünk, embereknek izgalmas emberi arcokat látni. Leonardo híres festményét, Az utolsó vacsorát ugyanígy elemezték, és látható, itt is mindenki az arcokra koncentrált.

Mondhatjuk, oké, ez így becsapós, de mi van egy bikinis fotónál? Ott azért csak kiderül, hogy a férfiak kizárólag nyaktól lefelé nézik meg a nőket! A kutatás során készítettek olyan elemzést, ahol a két nembe tartozók eredményeit külön elemezték. Íme, egy ilyen reklámfotó:

Nos, elgondolkodtató? A különbség annyi, hogy az urakat a reklám szövege kevésbé érdekelte, inkább csak a nőt nézték, ugyanúgy az arcon időztek a leghosszabban. A következő kép is nagyjából ugyanezt mutatja be, csak az figyelhető még meg rajta, hogy a reklámozott cipőt a férfiak észre sem vették, pedig elvileg erről szólna az egész fotó.

Na de hogy lehet az emberek figyelmét a termékre irányítani? Mivel az arcra koncentrálunk elsőre, ha a modell tekintete a témára néz, mi is automatikusan követni fogjuk.

Egyértelmű, hogy mindaz, amit megosztunk az interneten, akkor lesz hatékony, ha képpel illusztráljuk. Sőt, a legjobb az, ha csak képet teszünk fel, a Facebook hírfolyam elemzése is azt mutatta, hogy mindenki tovább időzik a képeket, mint a szövegeken- értelmes dolgokat írni felesleges?

Az már eddig is saját tapasztalat volt, és a fentiek igazolták is, hogy mindig több visszajelzést lehet kapni azokra a fotókra, ahol emberek is vannak, mint ahol nem bukkan fel senki. Többek között ezért válhatott ennyire meghatározóvá a szelfi is, hiszen ott aztán az arc uralja a képet, és emiatt sokan nézik, sokan lájkolják, sokan kommentálják a posztot. Nyilván hasonlóan figyelemfelkeltető a cuki kutyával és cicával operáló fotó is. 

Nem szívesen vonnám le azért azt a következtetést, hogy totál értelmetlen megpróbálni néha értelmes dologról írni. (És nem egy mondat terjedelemben, mint a mostanában divatos párszavas életjavító bölcsességek esetén jellemző- olyan ez, mint a filozofálás szelfije, hiszen gyorsan összedobható, nem sok újat mutató alkotás, ami elsősorban saját magunkról szól...) Szeretnék hinni a szavak erejében, de ha a szívemre teszem a kezem, és őszintén beismerem, miért kezdtem el az eredeti cikket alaposabban átnézni, a válasz az, hogy Scarlett Johanssonnal nyitottak.

Azt hiszem, ehhez sem kell kommentár. De én legalább tovább olvastam!...

A fotózás néha arról szól, hogy a megfelelő pillanatban kell megnyomni az exponálógombot...

Nemrég írtam arról, mire érdemes figyelni annak, aki magáról készített képeket oszt meg az interneten (itt olvasható a szelfi-gyorstalpaló). A Princess Breanna néven twitterező lány nyilván nem olvasta (miért tette volna, persze?), és feltöltött egy olyan fotót, amin Auschwitzban mosolyog.

Az egyik fontos alapszabályt szegte meg: a szerencsétlen helyzetben, szerencsétlen módon készült képpel akaratlanul provokálta ki az internetes közösség haragját. Valószínűleg a lány és a twittere létezéséről maroknyi ismerősön kívül senki nem tudna, így viszont még én is csámcsoghatok rajta.

Eszem ágában sincs mindenféle erkölcsi tanulságokat levonni, teljesen álszent dolog szemforgató módon beszólogatni valakinek egy efféle fotó miatt. Mert persze, soha, senki nem ereszt el egy morbid, netán tiszteletlen viccet, még véletlenül sem teszünk kaján megjegyzést elhunytakra, nem ásítunk megemlékezéseken, és sose foglaljuk el magunkat vicces cicás videók nézegetésével egy emelkedett hangulatú rendezvényen... Maximum nem örökítjük meg magunkat ebben a szituációban.

Breanna személye éppen ezért nem is érdekes. Mert egyrészt nem követett el semmiféle bűncselekményt, másrészt lássuk be, akármiért is, de elment Auschwitzba, megnézte a koncentrációs tábort. Hogy az ő korosztályának mit jelent ez a hely, mit gondol az ott történtekről, nagy kérdés, hiszen sokuknak még a nagyapja sem élt akkoriban.

Azt viszont látjuk, hogy az internetes közösség hogy működik. Gyakorlatilag létezik egyfajta falkaszellem, ami a cicás videók tömegesen megosztásában és továbbposztolásában éppen úgy tetten érhető, mint most Breanna állandó lealázásában. Vadidegen emberek érzik fontosnak, hogy ők is beszóljanak neki, mint ahogy pár ezren előtte már megtették. Elég lett volna egy ember, aki megemlíti, hogy neki nem tetszik a kép.

Ám ahogy a tegnapelőtti cicás videóra sem emlékszünk, úgy Breanna hirtelen jött hírneve is gyorsan erodálódik majd. Az ismertség manapság inkább csak napokban és percekben mérhető. Lehet, hogy pár év múlva itt-ott még láthatja a saját mosolygós arcát a minden idők legrosszabb szelfijeit gyűjtő válogatásokban- feltéve, hogy akkor még egyáltalán foglalkozik valaki ezzel a most divatos műfajjal.

A kommentelők pedig a következő szelfi-bűnöző felbukkanásáig megoszthatnak még pár humoros videót, illetve felhívást beteg gyerekeknek szánt pénz gyűjtéséről, tehát a maguk részéről kifogástalan életet élnek az interneten. A rosszakat megbüntetik, a jókat lájkolják, és gondoskodnak mások kulturált szórakozásáról. Az élet szép, és ők is példaértékűen viselkednek. Ők teljes joggal készíthetnének mosolygós szelfit magukról, ahogy a monitor előtt ülnek... Kár, hogy pont a szélsőségekre vevő falkaszellem miatt ennek nem lesz annyi lájkolója, mint ahogy beszólást Breanna kapott. Szóval az élet mégsem szép, inkább csak igazságtalan az ilyen nagyon rendes emberek számára, és az ezen érzett jogos harag tüzeli fel őket annyira, hogy a következő illetlen szelfit feltöltő tininek is jól megmondják a magukét.

Tanulság? Az nincs. Maximum annyi, hogy emberek vagyunk, a saját gyarlóságainkkal együtt, és éppen ezért mások hibájának kipécézésekor gondolhatunk arra is, mi is elkövettük a sajátjainkat.

A komolyzenét nem csak nyársat nyelt módon lehet előadni, mint azt ez a csinos hölgyekből álló kvartett bizonyítja. Persze a külsejük és mókázásuk másodlagos, a legfontosabb az, hogy a Salut Salon tagjai kiváló zenészek.

Ha pedig a tudás megvan és jó darabokat választanak, akkor el lehet gondolkodni azon, miképp lehet kicsit izgalmasabban interpretálni azt. Bizonyára van, aki szerint megcsúfolja a klasszikus műveket ez a fajta játékosság, mások szerint meg pont ezzel juthat el ez a remek zene olyanokhoz is, akik sose hallgatnának mondjuk Mozartot, Vivaldit.

Én az utóbbi véleményt osztom. Hajlamosak vagyunk öltönyös műfajként gondolni a zenére, pedig... Nem szakértők elemezgetéséről kell szólnia a zenehallgatásnak, egyszerűen lehet az egy szórakoztató élmény, igazi kikapcsolódás is. Annyiféle zene és számtalan előadásmód létezik, nekem bőven belefér a keretekbe ennek a kvartettnek a játékossága. Jók a kiválasztott darabok és nagyon jó zenészek ők is. Mi más kell még?... Ja igen, egy fontos dologra szükség van: nyitott hallgatóságra.

A napokban a televíziót kapcsolgatva egy régebbi filmet láttam, amiben feltűnt Theresa Russell. Annak idején kedvenc színésznőim közé tartozott, mostanában viszont nem nagyon hallottam róla, rá is kerestem, mi újság vele.

Bár szerepel filmekben, túlzás lenne élvonalbeli sztárnak nevezni. Voltak nagyon jó évei, sőt, a filmes karrierje eleve ígéretes indult, hiszen 1976-ban, alig 19 évesen szerepet kapott Elia Kazan Az utolsó filmcézár című alkotásában- abban a filmben felbukkant Robert de Niro, Jack Nicholson, Tony Curtis is, tehát igazi sztárok közé csöppent. A legjobb filmjei a nyolcvanas években születtek, nekem a személyes kedvencem A fekete özvegy, ahol remek párost alkottak Debra Wingerrel. Szívesen vállalt szerepet független filmekben is, hatszor dolgozott egykori férjével, Nicolas Roeg rendezővel ilyen alkotásokban.

Talán többre is vihette volna, hogy mikor, hol ment a fősodortól eltérő irányba a karrierje, ezt maximum ő tudhatja. Egyébként Theresa Russell egy karakteres megjelenésű szépség, aki ráadásul nem fiatal korában nézett ki a legjobban, hanem egy kicsit később. Elegáns megjelenésű, erős női karakterek szerepében tudott a leginkább lubickolni, érdemes odafigyelni rá, ha felbukkan egy filmben.