Rossz hírt kaptam tegnap, meghalt anyukám cicája, akit én is nagyon szerettem. Nem a legjobb érzésekkel indultam neki a szilveszter estének, de úgy érzem, nincs ezen mit szégyellni.

Annyi éven át mindig volt háziállat, kutya-macska a közelemben. A kertes ház előnye, hogy ott élhetnek velünk kedvenceink, de nem korlátok közé szorítva. A házimacska különösen szabad lélek, mindig is jöttek-mentek az udvaron. És az életünkben is így jelentek meg, vagy onnan is így tűntek el: sokról soha nem tudtuk meg, mi lett a sorsuk.

Éppen ezért nem tudnám felidézni az összes cicát, aki az életem valamely szakaszában velünk élt. De azt sose lehet megszokni, amikor egyikük nincs többé, hiába várjuk haza. Vagy éppen csak hazavergődni van ereje, és már nem lehet segíteni rajta. Éltem már meg ilyet, amikor a gyenge cica vért öklendezik fel, és aztán csendesen meghal: valamiféle mérgezés lehetett a veszte.

Most ez a cicánk is így végezte. Anyukám keseregve mesélte tegnap délelőtt, és persze azóta is nyomott a hangulat. Épp a hideg téli napokban jutott eszünkbe, elhozhatnánk kicsit ide vendégeskedni a lakásba, hiszen nagyon kedves, rendes cica volt, talán meglett volna velünk a szokásos szabadsága nélkül, bármennyire hozzászokott a barangoláshoz. Már több mint egy évtizede panelban lakom, itt nem tartok állatot. Eljátszottunk a gondolattal, milyen jó lett volna pár nap egy kölcsöncicával.

Máshogy alakult. Nem lehettünk biztosak benne, hogy bírta volna-e. És megszakadt volna a szívünk, ha levisszük az utcára, megijed, elszalad és sose látjuk többé vagy neadjisten leesik a kilencedikről. És persze a mérgezéstől akkor sem tudtuk volna megvédeni ott a faluban a kíváncsi cicánkat, miután visszavittük, ha itt minden jól alakul.

A "mi lett volna, ha" felvetéseknek jelen pillanatban már nincs semmi értelme. Megszerettük a kis cicát, a szívünkhöz nőtt, és most már semmit nem tehetünk érte. Fáj most még arra gondolni, hogy lehetett volna másként, pár napig nyilván nagyon rossz lesz a bájos kis cica képeit megnézni. Sok macskánk volt; hittük, hogy talán ez a nagyon kedves, inkább otthon ülő cica még hosszú ideig velünk marad.

Tulajdonképpen szerencsések vagyunk, hiszen négy és fél éven át életünk része volt. Kölyöknek elsőre kicsit csúnyácskának tűnt furcsa tarka színével, de aztán egyre inkább csinosnak és különlegesnek láttuk, felnőtt korában pedig már szépnek. Amikor meglátogattam anyukámat, amint lehetett, barátságos cicáját is megsimogattam, dédelgettem egy kicsit, ha telefonáltunk, gyakran megkérdeztem, hogy van a kis kedvence. Eszembe jut, ahogy behúzódott a kandalló mellé, és az is, ahogy szemrehányóan nézett ránk, amikor késlekedtünk a begyújtással. Szelíd, de határozott cicaszemélyiség volt. És igencsak jól nevelt: hiába volt benn napközben, tudta, mi a rend. Este 9-10 között télen nyáron kikérezkedett. Másnap reggel aztán az ajtóban várta, mikor surranhat be egy pár falatért no meg némileg átmelegedni. Jó élete volt, és a mi életünket is jobbá tette. Egyszerűen csak azt adta, mi lényege: cica volt. 

Mostantól már csak az emlékeinkben fog élni. Bizakodva kéne az új év elé nézni, és mondogatom magamnak, az élet megy tovább, később majd enyhül ez a bánat, és nekem annyi-annyi dolgom van. Mégis jár Maszat cicának annyi, hogy a magam módján emléket állítsak neki. Elmorzsolok még egy könnycseppet, felsóhajtok, megnézek még egy-két képet, és búcsúzok, megpróbálom kiírni magamból a szomorúságot. Mert ilyen hülye szentimentálisak vagyunk mi, emberek.

Isten veled!