Száz éve lőtték le Manfred von Richtofen repülőgépét.

A repülős fegyvernem kifejezetten újnak számít. Nyilván a hadseregekben mindig is volt egyfajta rangsor, a huszároknak például volt egyfajta presztízse, az utászokkal összevetve mondjuk. Pedig hát mindenkinek megvan a maga szerepe a hadviselésben- kinek látványosabb, kinek csak fontos.

A repülésnek az egész története alig több, mint egy évszázados. Katonai jelentőségét korán felismerték, de eleinte ez az egész abban merült ki, hogy a szárnyas drótszamárra emlékeztető kis gépeikkel egyfajta terepszemlét tartottak. Az ellenséges gépekből először integettek egymásnak, aztán ott is élesre vált a küzdelem: pisztollyal lövöldöztek egymásra.

Az első világháború idején egészen elképesztő tempóban fejlődött ez a fegyvernem, és mire vége lett a harcoknak, az égen bravúros mutatványokat bemutatva megküzdő vadászpilóták lettek a seregek sztárjai. Nevüket, győzelmeiket harsogták a lapok, igazi legendává váltak az "ászok". Persze mindez egybeesett a tömegtájékoztatás fejlődésével is, mindenhová eljutott a vadászpilóták hősiességének a híre.

Naná, kellett is hozzá bátorság, hogy szemtől szemben harcoljanak a levegőben, ahol a gép vagy a pilóta viszonylag kis sérülése egyet jelenhetett a halálos ítélettel. Így aztán az égi lovagok közé sokan be akartak kerülni, de annál kevesebben érték meg a háború végét- még a legnagyszerűbb pilóták közül is rengetegen odavesztek.

A német Manfred von Richtofen vörösre pingált gépéről kapta híressé vált becenevét: a Vörös Báró rettegett ellenfélnek számított. 80 légigyőzelmet aratott viszonylag rövid alatt. Ám 1918. április 21-én az ő sorsa is megpecsételődött, méghozzá a legvalószínűbb forgatókönyv szerint banális módon. Egy magányos golyó, amit a földről lőtték ki, halálosan megsebesítette a pilótát, aki legendás háromfedelű Fokker Dr I-es gépével még leszállt, mielőtt elhunyt.

Daliás idők voltak: az ellenséges területen földet ért von Richtofent teljes katonai tiszteletadással temették el a britek. Tisztelték benne a kiváló pilótát és nemes ellenfelet.

Ám a hősökre nem csak életükben van szükség: pár évvel a háború vége után Németországban temették újra őt. A Harmadik Birodalom grandiózus síremléket emelt a számára, amin csak egy szó szerepelt: Richtofen. A hidegháborús években ez pont Kelet- és Nyugat-Berlin határán állt.1975-ben aztán a családi kriptában helyezték végső(?) nyugalomra a Vörös Bárót. 

Mert a háború egyik oldalról nézve ilyen: díszes temetés, hősiesség, legenda, példakép. Másrészt viszont az is tény, hogy Manfred von Richtofen halálakor alig 25 éves volt, s ki tudja, mire vihette volna, ha nem áldozza életét az értelmetlen vérontásban...

1964-ben mutatták be a kategóriát teremtő autót az Egyesült Államokban.

Két évtizeddel a háború befejezése után a fiatalok újféle autókra vágytak a tengerentúlon. (A hatvanas évek európai helyzetét, pláne a szocialista blokkét teljesen felesleges az ottani állapotokhoz hasonlítani.) Sportosabb, mégis jól használható kocsikra vágytak.

1964. április 17-én Henry Ford II leplezte le New Yorkban a vadonatúj Ford Mustang modellt, és ezen a napon került be a Ford-szalonok kínálatába is. A második világháború híres vadászgépe, a P-51 Mustang után elnevezett vagány autóért megőrültek a vevők, és 22 ezer darabot rendeltek gyakorlatilag azonnal. Nyilván ebben volt része a fiatalos, vagány kampánynak is. Az év végéig 400 ezer Mustangot adtak el, ami messze túlszárnyalta a cég elvárásait.

Az új modellt egy autós magazinban nevezték el "pony car" néven, és hamarosan a megjelentek a konkurensek a kisebb, megfizethető sportautókkal: a Mercury Cougar, a Chevrolet Camaro, a Dodge Charger modellekkel mind a Mustang piacából akartak egy kis szeletet kihasítani.

Noha a piac folyamatosan változik, új kategóriák születnek, régi kedvencek tűnnek el, a Ford Mustang név ma is legenda. Már 1964-ben felbukkant a mozivásznon, egészen pontosan a James Bond-sorozat Goldfinger című epizódjában- bár nem az Aston Martinhoz ragaszkodó szuperügynük vezette. Mustanggal száguldozott Steve McQueen is a híres Bullitt című filmben. 

A legendás Mustang név még ma is sokakat hoz lázba, így aztán természetesen a Ford továbbra is gyártja az egykorinál sokkal korszerűbb modellt. Noha nem fogy belőle annyi, mint egykoron, de összességében már több, mint 9 millió Mustangot adtak el. Ki hitte volna egykor, amikor megálmodták!

Ismerős alkotás bukkant fel az osztrák-amerikai legenda mögött.

Mint arról sokan hallottak, Arnold Schwarzenegger, az egykori testépítőbajnok, filmsztár és kaliforniai kormányzó, szívproblémák miatt került kórházba. Amikor jobban lett, rajongói megnyugtatására feltöltött egy videót.

Egy barátom szúrta ki, hogy Arnold mögött ott van egy érdekes kisplasztika: Kiss István Tanácsköztársasági emlékművének kisplasztikai másolata. Nézzük csak meg jól:

És íme a kisplasztika maga:

(A fotó innen van.)

Az eredeti szobor hatalmas méretű, 1969-ben állították fel a Dózsa György úton, de amióta a Tanácsköztársaság már nem tartozik történelmünk jeles eseményei közé, természetesen nem ott van.

A múlt emléke, ezzel együtt is, mert kifejezetten karakteres alkotás- nem csoda, hogy jó szemű ismerősömnek feltűnt a jellegzetes testtartás.

(A szobor adatlapját is érdemes megnézni.)

És hogy még egy kicsit visszaugorjunk az időben, jegyezzük meg, a szobornak is volt előképe: Berény Róbert 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején született Fegyverbe! Fegyverbe! című plakája. A kor egyik leghíresebb alkotásáról van szó (ami mellesleg kiválóan mémesíthető lenne mindmáig...)

Hát, így jutottunk el Kun Béláéktól Schwarzeneggerig. Furcsa egy időutazás, s igazolja, érdemes értő módon figyelni arra, amit elénk sodor az internet- szép találat volt!

Ez a japán macska fotómodellnek született, kétség sem férhet hozzá.

Naná, hogy saját instagram-oldala is van...

A Prince-et ábrázoló festmény hajkoronája egy virágos bokor- amikor színekben pompázik, csodájára járnak az emberek az alkotásnak.

A legendás zenész váratlan halála sokakat megérintett. Christine Stein saját kaliforniai kertjébe tette ki az őt ábrázoló festményét, egy bokor előtt, ami keretbe foglalta az arcot.

Ám a természet folyamatosan formálja a Prince emlékére állított művet, mert a virágoknak köszönhetően mindig máshogy fest a haja.

Az alkotást nagyon szeretik a járókelők, szívesen fotózkodnak vele az utcában- s talán időről időre vissza is térnek, hogy láthassák milyen módon változik. Azt hiszem, ez igazán illik a folyamatosan új utakat kereső zenész életművéhez.

Az alkotás készítéséről videót is forgatott Christine Stein, de azt talán még sem gondolta, hogy a természet végzi el az utolsó simításokat- vagyis inkább a folyamatos megújulást, évszakról évszakra.