Hogy repül az idő! Már két évtizede annak, hogy az olyan bandák, mint a Backstreet Boys vagy a Take That hasítottak a slágerlistákon. A jóképű srácok a fülbemászó slágereikkel óriási rajongótábort gyűjtöttek, aztán persze jött a már-már törvényszerű szétesés- majd az újbóli egymásra találás.
Valószínűleg mindenkinek a korosztályomban megragadt pár dal azokból az időkből. Teljesen felesleges letagadni, hogy ez vagy az a nóta jobban bejött mint a másik, bizonyos bandákkal jobban szimpatizáltunk és így tovább. Persze posztert azért egy fiú nem tesz a falra ezekkel az arcokkal, de nyilván volt olyan hangulat, amikor még a kissé közhelyes dalok is bejöttek.
No meg az is megeshet, hogy egy banda, ami akkoriban különösebben nem érdekelt, most, a velem együtt öregedő tagokkal sokkal jobb zenét játszik. A Take That-től például a Back for Good folyt a csapból is, amit most se nagyon tudok végighallgatni. Inkább csak az arcokat figyelem: milyen fiatal volt a frontember Gary Barlow vagy az akkoriban inkább háttérben levő Robbie Williams.
Bizony, a szólóban legmesszebbre jutott énekes annak idején nem feltétlenül a legismertebb arc volt. Ám ügyes karrierépítéssel nagy sztárt csináltak belőle, miközben a többiek rájöttek, együtt többre mennek, mint külön-külön. A négytagúvá vált Take That visszatért, és a projekt Robbie Williams nélkül is jól működött, eladtak egy rakat lemezt, a koncertjegyeket elkapkodták, és a zene pedig éppen úgy kicsit másabb lett, mint ahogy az előadók és a rajongók is öregedtek. Nincs is ebben meglepő, hiszen elröppent 11 év! Ami nem nagyon változott, az Barlow szerény tánctudása, a Shine klipjében az idő jelentős részében zongora mögött ül, hogy ne látszódjék pocakja... De ezt is elbírja a zene, mert végülis az a legfontosabb.
A folytatásban pedig jöttek olyan dalok, amik hallattán nem kapcsoltam el a rádiót. Nincs itthon Take That CD-gyűjteményem, de ami korrekt popzene, azzal nekem nagy bajom nem akad. Valahol megértem, hogy a rajongók számára izgalmas volt egy koncert, ahonnan a kezdetektől az új dalokig végigvették az eltelt évtizedeket- lehetett nosztalgiázni egy sort a régi szerelmes darabokra, aztán meg bulizni az újakra.
És átmenetileg még Robbie Williams is visszatért, hiszen a Take That szekere futott, az övé meg nem annyira. A Flood ismét egy újabb korrekt rádiós sláger volt, de az őszülő szakállú arcokat elnézve az ember már nem nagyon emlegetett volna fiúbandát a zenekar kapcsán...
Most pedig, immár három tagúra fogyatkozva, a Take That új dala ismét felkapaszkodott az angol slágerlista élére, 21 évvel az első No 1. daluk után. Ez pedig szerintem nem kis dolog! Hiszen ez már lendületes, afféle felnőttes popzene, mégis megtalálja a közönségét- vélhetően nem csak a saját korosztályukban, ahova a velük együtt megöregedett rajongók tartoznak, hanem a lemezt vásárló fiatalabbak közt is. Bevallom, ezt a These Days-t én is szívesen hallgatom, és mivel nem voltam a banda iránt annyira oda sose, egyetlen korábbi tag se hiányzik. Mert elsősorban tényleg a zene számít, az meg korrekt.
