Úgy hírlik, mifelénk mindenki megőrül a Gruból megismert kis sárga figurák újabb kalandjaiért, sorban állnak a nézők a pénztárak előtt. Ez az én szempontból már csak azért is szimpatikus, mert olyan remek bandákat is megismerhetnek a moziba járó fiatalok, mint a Spencer Davis Group: a filmben felcsendül ugyanis az I'm a Man.
A hatvanas évek elején-közepén Anglia ontotta a tehetséges bandákat, zenészeket. Spencer Davis tanulmányait hagyta félbe azért, hogy a beatkorszak csúcsán karriert csináljon. Zenekarába hívta Pete York dobost, Muff Winwood basszusgitárost illetve utóbbi öccsét, a több hangszerrel jól bánó és kiválóan éneklő Steve Winwoodot. 
A frontember az akkoriban még csak tinédzser Steve Winwood lett. Afféle csodagyerek volt a rockzenei színtéren a fiatal muzsikus, még a sok tehetséget felszínre hozó korszakban sem nagyon szaladgáltak sűrűn olyan erőteljes, karakteres hanggal bíró énekesek 17-18 évesen, mint ő. Ráadásul a dalszerzésben is otthonosan mozgott az elsősorban orgonán és gitáron játszó Stevie.
A zenekar névadója mégsem ő volt, hanem Spencer Davis. Ennek oka állítólag egyszerűen az volt, hogy az eredeti, unalmasan hangzó Rhythm and Blues Group elnevezést Muff Winwood javaslatára lecserélték: ő úgy vélte, mivel egyedül Davis nyilatkozott szívesen a sajtónak, vegyék fel az ő nevét, és így elsősorban őt fogják nyaggatni. 
A Spencer Davis Group nagyon sok feldolgozást játszott, első slágereik is azok voltak. A Keep on Running egészen a lista első helyéig jutott, gyorsan megjelent az első album, amit újabb kislemezek követtek. A máig legismertebb slágereik közül a Gimme Some Lovin és az I'm a Man írásában már Steve Winwood is közreműködött.
A még mindig szemtelenül fiatal Stevie 1967-ben szállt ki a Spencer Davis Groupból- még csak 19 éves volt ekkor, olyan sikerekkel a háta mögött, ami másnak egy élet alatt se jön össze! A Traffic majd a Blind Faith volt a következő állomás, utána pedig a szólókarrier. Muff Winwood a zeneiparban helyezkedett el, Spencer Davis pedig vitte tovább a bandát. Többé nem érte el azokat a magasságokat, mint a hatvanas években, de így is megbecsült tagja volt a zenei életnek.
Megjegyzem, számomra a zenekar kapcsán az egyik érdekesség az, hogy milyen rossz volt az imázsuk, legalábbis mai szemmel nézve. A bejegyzéshez fényképeket kerestem a bandáról, de teljesen mindegy, hogy lemezborítóról, stúdióképről vagy elvileg vagányságot sugalló életképről volt szó, az összesen borzasztóan néztek ki. Egy csokorra valót betettem ide, de azt hiszem, ők tipikusan azok a zenészek, akiket nem a fizimiskájuk alapján kell megítélni.
Mert zenélni viszont azt tudtak. Az interneten elérhető egy Finnországban felvett televíziós műsor a hatvanas évekből, amiben szinte az összes nagy slágerüket előadják. Köztük van a Minyonokban is elhangzó I'm a Man, amit élőben is nagyon lendületesen, remekül tolnak Winwoodék. Ilyen dalokkal bárkinek ma is bérelt helye lenne egy rockzenei fesztiválon.
