Ne már, hogy pont negyedszázada jelent meg a Smells Like Teen Spirit!

Talán a mai tizenévesek nem is nagyon értik meg, miért volt akkora durranás a Kurt Cobain vezette Nirvana első világslágere. A nálam idősebbek pedig talán akkor nem értették, miért őrülnek meg annyian a bandáért. Mindenesetre a Smells Like Teen Spirit jött, látott, győzött- akkortájt mind ismertük.

Aztán lehet, hogy tévedek, és a mai srácok is tudják értékelni a nóta kétségtelen értékeit. Az legalábbis sokatmondó, hogy 429 millió alkalommal nézték meg a YouTube-on... A klip maga a kilencvenes évek, a zene és a klip hangulata tényleg rettentően eltalált valamit a korszellemből, és a Nirvana karrierje rakétasebességgel indult be. Igaz, attól aligha voltak boldogok, hogy annyian azonosítják azzal a bizonyos első híres slágerrel.

Aztán úgy alakult, hogy nem sokáig kellett emiatt aggódniuk: Kurt Cobain 1994-ben öngyilkos lett. Az alig 27 évesen elhunyt énekes legenda lett, és természetesen ez a sors várt a Nirvanára is. Az egykori dalok jogdíjából jól megélhet a két másik alapító tag, bár a dobos, Dave Grohl saját jogán is szép karriert csinált mint a Foo Fighters frontembere.

Ha egyszer valaki a kilencvenes évek elejéről akar többet megtudni, bátran kezdheti az ismerkedést a Nirvana zenéjéről. Bevallom, én nem voltam rajongó, de pontosan tudtam akkor is, hogy egyszerűen oda kell rájuk figyelni. Ismertem a híres dalokat, és most is emlékszem némelyikre. És ezzel rengetegen vannak így- mi ez, ha nem az örökkévalóság egy formája?...

No meg azt is nyugtázhatom, hogy rohan az idő: 1991. szeptember 10-én még hosszúhajú középiskolás metálos voltam, aki az ilyen keménykedő zenétől nem ájult el. Most már nem olyan a hajam, a szakközépiskolára csak nosztalgiából gondolok, és metált is ritkábban hallgatok. De egy olyan dal, mint a Smells Like Teen Spirit azért mindig sikeresen fel tudja idézni azt a korszakot.

29 éve indult az a különös turné, ami hírességet csinált egy tinédzser énekesnőből.

A tinisztárok élete nem csak játék és mese: karrierjük jellemzően igencsak rövidke, hiszen ahogy a kortársaikból álló rajongótábor idősödik, gyorsan pártolnak át más sztárokhoz, és a náluk 3-4 évvel fiatalabbak számára pedig egy 20-21 éves énekesnő már "öreg". Addig kell tehát ráfeküdni a sikerre, amíg fut a szekér...

Csak néha az a szekér nagyon nehezen indul be. Az 1971-ben született Tiffany Darwish korán bekerült a szórakoztatóiparba, és 1987-ben látta megfelelőnek az időpontot menedzsere arra, hogy megjelenjen Tiffany című első szólóalbuma. Ám az első kislemez nem került fel a slágerlistákra, és úgy festett, az ifjú énekesnőt előbb elfelejtik, mint mielőtt megismerték volna.

Természetesen egy tinédzserrel olyan szerződést írnak alá, amiben a menedzser totális ellenőrzése alatt áll a karrierje. Akkoriban a rádió volt az első számú eszköze egy új előadó befuttatásának, és persze a nyolcvanas évektől az MTV-n futó videoklipeknek is nagy hatása volt. A menedzser, George Tobin viszont egészen más stratégiát választott: Tiffanyt országos plázakörútra küldte június közepén. Az eseménynek egészen parádés volt a címe: “Beautiful You: Celebrating the Good Life Shopping Mall Tour ’87″

Az ilyesféle bemutatókon mindenféle terméket ajánlottak a plázákban vásárolgatók figyelmébe, zacskós levest, hajfestéket, hasonlókat. Tobin úgy vélte, ez a fajta popzene is csak termék, amit el kell adni közvetlenül a célközönségnek. A plázákban nézelődő tiniknek pedig be is jött Tiffany zenéje, elkezdtek lemezeket vásárolni, betelefonáltak a helyi rádióba és a dalait kérték, és így tovább. A végeredmény az lett, hogy több, mint négymillió lemezt adtak el a bemutatkozó albumból.

De aztán jött a szokásos tinisztár-sors. Tiffany jogi csatározás közepén találta magát, amikor a sikerekből származó bevételen összeveszett a menedzsere és a szülei.  Ő próbálta magát önállósítani, majd megjelent második lemeze is, de az eladások csalódást keltőek voltak. Azért egy platinára elég volt ez is, és ha összevetjük azzal, hogy soha többé nem tudott slágerlistás lenni egy lemeze se, akkor még ez a szerény siker is nagy dobásnak tűnik. Tiffany még az idén is kiadott egy új lemezt, de aligha fogják tinik milliói megvásárolni azt.

Aki szereti az Így jártam anyátokkal című vígjátéksorozatot, emlékezhet Robin kanadai tinisztár karrierjére a plázás dallal. Az ott jó poénnak tűnhetett, de mint látható, ez bizony a kőkemény valóság volt egy időben. 

Ezt a tinisztár kérdést persze körbejárták már olyan sorozatok is, mint a South Park, és napjaink ifjú sztárjait elnézve úgy fest, páraknak elég furcsa sors jut majd a szórakoztatóiparban. Nem biztos, hogy Miley Cyrus és Justin Bieber nevére egy évtized múlva is mindenki emlékezni fog- bár ki tudja. Egy retró rádióadó műsorán még felcsendülhetnek a régi dalok, és az ilyen összeállításokat szokták játszani időnként a plázákban is. 

Kereken harminc éve jelent meg a könnyűzene történetének egyik legfontosabb albuma, a So Peter Gabrieltől. Ez a fajta nagyon színvonalas, intelligens zene mostanában kevéssé divatos, de szerencsére megvannak a régi klasszikus albumok, amiket még ma is jó meghallgatni.

Aki tudja, annak unalmas, aki nem, azt talán nem is annyira érdekli, hogy Peter Gabriel zenei karrierje még a hatvanas évek végén kezdődött, amikor iskolatársaival megalapította a Genesist, aztán a hetvenes évek közepén kiszállt a legendastátuszba jutott zenekarból. Aztán jött pár szólólemez, néhány nagyon emlékezetes dal- a legnagyobb slágerek a So szerzeményei közül kerültek ki.

A Sledgehammer óriási sikere többek között a nagyszerű klipnek is köszönhető. A Big Time-hoz is hasonlóan erős klip készült, de talán a Sledgehammerében működött a legjobban együtt a zene és a képi világ, minden szempontból klasszikus.

Meg kell jegyezni, az 1989-es Say Anything című film egyik kulcsjelenetében is főszerepet kapott a So egyik dala: a fiatal John Cusack azóta számtalanszor felidézett vagy parodizált módon egy feltartott magnóból nyomatta az In Your Eyes-t. Ki lehet találni, ezzel meg lehet-e hódítani egy lány szívét...

Mit is mondhatnék? Életemben ez volt az első lemez, amit CD formátumban megvettem. Hja, akkor még lemezeket is vettünk... És még ma is megvan.

Ha valaki nem érti, mint énekel a Louie Louie előadója, ne csodálkozzon, mert az FBI sem boldogult a szöveggel.

A Louie Louie eredetileg 1955-ben íródott, szerzője Richard Berry volt. Ám a leginkább híressé az 1963-es feldolgozása vált, amit a The Kingsmen adott elő. Az akkor szokásos módon egy lendülettel vették fel a dalt, amiben még a hibák is benne maradtak, még a dobos káromkodása is behallatszik az 54. másodpercben. 

Ám a slágerré vált dallal nem ez volt a gond, hanem az, hogy Jack Ely, az énekes teljesen érthetetlenül adja elő a szöveget. Eredetileg arról szól a Louie Louie, hogy egy hosszú úton levő tengerész elmeséli egy kocsma csaposának, mennyire hiányzik neki egy lány. Ám Ely kásás előadása miatt olyan pletykák kezdtek terjedni, az egész szándékos, hogy ne legyenek annyira nyilvánvalóak az obszcén részek. Sőt, a tinik körében még körbe is járt az "igazi" szöveg, benne a szaftos részletekkel.

A bigott amerikai szülőknek több se kellett, beadványokkal kezdték bombázni a hivatalokat, hogy tegyenek sürgősen lépéseket a fiatalokat megrontó zene ellen. Olyan komoly mozgalom indult, hogy az FBI nem tehetett mást, elkezdtek vizsgálódni. A Kingsmen eközben természetesen mindent tagadott, egyszerűen csak a korabeli stúdiótechnikával és az énekes fáradtságával magyarázták a furcsa előadást.

Az FBI 31 hónapon át vizsgálta a dalt, lejátszották gyorsítva és lassítva, elemezték az énekes előadását, próbáltak rábukkanni az obszcén szavakra. Végül kereken 51 éve, 1965. május 17-én mondták ki hivatalosan, hogy a dal szövege érthetetlen, értelmezhetetlen. Ettől éppen még lehetett volna, hogy valami csúnyát akartak így elrejteni az előadás közben, de ugyanúgy bele lehetett volna magyarázni, hogy a tisztességes, becsületes életet dicsőítik- a szavakat nem lehet kivenni, slussz. Szerintem egyébként nincs benne semmi titok, ez az eredeti verzió, nyilván ezt adták elő kicsit vagányabban, fiatalosabban, a körülötte szövődő legenda pedig megtette a hatását.

A Kingsmen mindenesetre ennek az egy feldolgozásnak köszönhetően lett legendás zenekar. Előfordul az ilyesmi a zenetörténelemben... De hogy valami pont azért lesz híres, met rosszul sikerül, nem olyan rettentően gyakori. Maga a zenekar nem is volt elégedett a végeredménnyel, ám a menedzsernek így is tetszett. Neki lett igaza, sláger lett a Louie Louie. 

És ha valaki még mindig kételkedne, nem hinne az FBI alapos vizsgálódásának, nézze meg ezt a jólfésült zenekart (középen az énekes, Jack Ely), és tegye fel magának a kérdést: pont ők lennének a rockzene egyik botrányosan erotikus felvételének az előadói?

Valószínűleg mindmáig felülmúlhatatlan magasságba jutottak a Journey tagjai 1983-as videoklipjükkel, ami pont úgy fest, mintha saját magukat parodizálnák benne.

Valamiért divatos műfaj lett mostanában a tátogás, amikor egy jól ismert zeneszámra playbackelnek sztárok. Nálunk is van már ilyen, a tengerentúlon pedig imádja mindenki, amikor hírességek csinálnak magukból hülyét. Nemrég futottam bele például abba, amikor Jimmy Kimmel és Paul Rudd egy régi Styx videoklipet forgatott újra.

A vicc az, hogy ez nem egy új trend. És van egy igazi klasszikus rockdal, aminek klipjét ilyesfajta módon rengetegen újraforgatták: a Journey Separate Ways című nótája szinte kiált ezért. Ennek oka egyszerűen az, hogy olyan túljátszott, paródiaszerű gesztusokkal kísért klipet sikerült forgatni, amiben a banda tagjai még keményen léggitároztak (és légdoboltak, légszintiztek) is, amit primitív eszközökkel is újraalkothat egy vidám baráti társaság.

De azért álljunk meg egy pillanatra! A Journey a nyolcvanas évek egyik legjobb zenekara volt, és a röhejes kliptől függetlenül ez a nóta sem rossz ám. Énekesük, Steve Perry óriási tehetség volt, és ha az ember meghallgat pár élő felvételt a legjobb dalaikkal, kiderül ám, értettek a zenéhez a fiúk. Így aztán könnyű volt mókásra venni a figurát. 

Ha valakit nagyon érdekel, hogy imitálták a zenekart a lelkes követők, itt talál szép számmal ilyen paródiát- meg kell jegyezzem, a fő érték ezekben az, hogy az alattuk szóló zene az eredeti, tehát abban nincs hiba. Mert ennek az egész tátogós mókának az az alapszabálya, hogy csak jó és karateres dalhoz érdemes nyúlni, annak a klipjét érdemes parodizálni.

A régi, jó zenekarokban az az igazán tisztelendő, hogy három-négy évtized elteltével is erősnek tűnnek a slágereik. Nem akarok értelmetlenül nosztalgiázni, de tény, 4-5 évvel ezelőtti, a csapból is folyó dalokat ma már felidézni se lenne könnyű, annyira felejthetőek voltak. Persze más a piac, mások a zenészek, mások az elvárások. Amíg ez az állapot így marad, addig mókásabb vagy érdekesebb lesz a klasszikusokhoz nyúlni. 

Aztán lehet, valamikor megint a feje tetejére áll minden a popzenében. Most is vannak tehetséges zenészek, lehet minden máskét. De ha így is történik, azokra a zenékre már az utánunk következő generáció fog tátogni, mi valószínűleg ragaszkodni fogunk az egykori nagy kedvenceinkhez, ha léggitározni támadnak kedvünk.