Úgy döntöttem, legyen a mai nap a Blues Brothers világnapja. Lehetne bármelyik másik is, mert egy soha meg nem unható örök klasszikusról van szó, de én most ezt választottam.

Ha már ünneplünk, szóljunk is néhány szót a filmművészet eme megkerülhetetlen klasszikusáról. A The Blues Brothers nevű zenekart 1976-ban alapította Dan Aykroyd és John Belushi a Saturday Night Live nevű szórakoztató műsor egyik zenés jelenetéhez. A banda két arca Jake és Elwood Blues volt, akik a nevükhöz méltóan klasszikus blues és rhythm and blues dalokat adtak elő, fergetes lendülettel.

A zenekar lemezt is adott ki, és túlnőve a tévéműsor keretein, egy egész estés is filmet kaptak. 1980-ban mutatták be a Blues Brotherst a mozikban, aminek rendezője John Landis volt. Ő már dolgozott együtt a John Belushival a National Lampoon's Animal House című, roppant komoly bevételeket hozó vígjátékban, amit ma is a műfaj legjobbjai között tartottak számon.

A Blues Brothers forgatása viszont nem ment egyszerűen. A banda meg a dalok megvoltak, de a Dan Aykroyd által jegyzett hosszú és bonyolult forgatókönyv lassan született meg, sokat kellett dolgozni rajta a rendezőnek. Belushi a való életben is nagy kanállal falta az életet, a forgatás során óriási partikat rendezett, ami miatt sokat csúsztak a felvételekkel. A hatalmas autós üldözés is sokba került, szóval mire elkészült, 30 millió dolláros költségvetésével a korszak egyik legdrágább vígjátéka lett. A mozikban ennek a négyszeresét hozta vissza, ami tisztességes teljesítmény, de arra talán a készítők sem számítottak, micsoda kultusz alakul ki körülötte.

Ebben a filmben minden működik. A Blues-fivérek végig nyomják a jobbnál jobb zenéket, mellettük olyan hírességek bukkannak fel, mint Aretha Franklin, James Brown, Ray Charles, Cab Calloway, John Lee Hooker. A soundtrack önmagában is megáll a lábán, de a filmbe illesztve persze még jobb, klipszerűbb lesz az egész. Extrém figurák tűnnek fel egy csapat neonácitól kezdve egy páncélöklös menyasszonyig, szóval akár részletekben nézve is remek szórakozás a film.

Belushi sajnos nem tudott leállni a pörgéssel, és 1982-ben, alig 33 esztendősen elhunyt kábítószer-túladagolás következtében. Mivel leginkább rá épült a Blues Brothers, szentségtörésnek tűnt még a gondolat is, hogy folytatódjon a film, de 1998-ban mégis mozikba került a Blues Brothers 2000.

Fogalmam nincs, ki gondolta úgy, hogy a legfontosabb karakter nélkül is működni fog a banda újabb kalandjait feldolgozó alkotás, de a film megbukott a mozikban is, és a kritikusok sem szerették. Aykroyd mellett John Goodman volt a film arca, és persze bevetették a gyerekkártyát is- már akkor is érezte az ember, hogy gyenge utánérzés lesz a modern Blues Brothers, ha csak a plakátot nézte meg. Kár volt belevágni az egészbe, de itt is működött az, hogy annyira súlytalan és érdektelen lett a folytatás, hogy alig kapcsolja össze valaki gondolatban a klasszikus eredetivel. Szóval annak dicsősége továbbra is csorbítatlan- és most már világnapja is van, hála nekem...

Amy Grantről ilyet ír a magyar Wikipédia oldal a legsikeresebb korszaka kapcsán: "Sok kritikát is kapott ezekben az időkben hogy elhagyta hitét és már csak a szerelemről és más lényegtelen dolgokról énekel."

Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a Wikit? Felmerült bennem, hogy szemlesütve kidobom a Rómeó és Júliát és más hasonló, lényegtelen dolgokról szóló könyveket, zenéket, filmeket. Aztán végül minden maradt úgy, ahogy eddig volt: nekem így is jó.

Sőt, talán még Amy Grantnek is. A magyar Wiki-oldal szerzője feltevésem szerint némileg félreérthetően fogalmaz, de az énekes-dalszerző egyetlen világslágerét ismerők számára végképp fura lehet, mi is lehetett a gond. Nos, az 1960-ban született Amy Grant egészen fiatalon a keresztény pop-rock világába robbant be, a műfajban több slágerlistás dala is volt, Grammy-díjat is nyert, de a nyolcvanas évek második felében szélesebb körben is népszerűvé vált.

Az első dal, amivel a Billboard slágerlista első helyéig jutott, egy Peter Ceterával énekelt duett, a Next Time I Fall. Kétségtelen, ez egy tipikus nyolcvanas évekbeli popdal, nem is rossz mellesleg. Persze Peter Cetera volt inkább a húzónév, de ettől még Amy remek előadói képességei is érvényesülhettek.

A következő nagy dobásnál pedig már minden dicsőség az énekesnőé lett. A Baby Baby című dalnak nem csak az előadója, de a társszerzője is volt, és 1991-ben ismét a slágerlisták élére került vele. 

A poposabb hangvételnek köszönhetően az egész albumot rengetegen megvásárolták, több, mint öt millió eladott példánnyal Amy Grant karrierjének legsikeresebb lemeze lett. Régi, hűséges rajongóinak köszönhetően jól szerepelt a keresztény rock slágerlistán is, de mások pont a túlságosan könnyed stílus miatt illették olyasféle kritikákkal, mint amit a Wikipédia idéz.

Ám ilyen korszak minden zenész karrierjében akad, Amy dolgozott tovább, sorban jelentek meg a lemezei, hol ilyen, hol olyan stílusban. Mindenki változhat, még az is, aki 18 évesen gospelekkel tűnik fel, ám a negyvenen túl, négy gyerekkel és két házassággal, no meg sok élettapasztalattal a háta mögött érettebb lesz, ami tetten érhető a zenéjében.

Amy egyébként ma is népszerű előadó, a tengerentúli piac elég nagy ahhoz, hogy komoly példányszámban keljenek el olyan zenészek lemezei is, akikről mi itt alig hallunk. Egy mostanában rögzített country-beütésű dallal szeretném illusztrálni, hogy nem felejtett el énekelni.

Ez mondjuk konkrétan isteni jó zene, nem fog rajta az idő

Aki a Guarda Come Dondolo dallamát hallgatva képes megérezni, miről szól a laza, könnyed olaszos zene, az azt is érti, mitől válhatott akkora legendává ez az egész. Aki viszont nem kattan rá, az valószínűleg soha nem is fogja megérteni. Ez abszolút nem probléma, csak épp azért jegyeztem meg, mert nem akarom túlmagyarázni, miért jön be ez a fülbemászó dal- tetszik és kész.

Egyébként az 1938-ban született Edoardo Vianello volt az előadója még 1962-ben, és neki minden bizonnyal ez a legismertebb dala. Hosszú karrierje során persze sok más dala jelent meg, de ha a hatvanas évek olasz zenéjét kell felidézni, akkor nekem először ez ugrik be, és nyilván ezzel sokan mások is így vannak.

Mellesleg Vianello a jó olasz hagyományokhoz híven tényleg nem rossz énekes. Érdemes megnézni, 2009-ben hogy adja elő a nyugdíjaskorú sztár nagy slágerét egy tévéműsorban. Jó ezt hallgatni így is...

Bizonyára vannak, akik szerint a Call on Me című dalhoz készítették minden idők legjobb videoklipjét. Persze ezek mind gonosz hímsoviniszták, akik örömüket lelik a nők tárgyiasításában, tehát azt javaslom, a többiek hang nélkül, eltakart szemmel nézzék végig ezt a videoklipet.

Egyébként az aerobic-órán ugráló csinos lányok idomaira kihegyezett klipet túlzás lenne a műfaj kifinomult darabjai közt emlegetni, de a célját eléri. Egyébként a szerző a svéd DJ, Eric Prydz, a dal pedig nyilván nem utolsósorban a klipnek köszönhetően viszonylag sikeres is lett 2004-ben.

Ám meg kell jegyezni, ez a dal is egy korábbi slágerre alapoz, Stevie Winwood 1982-es szerzeménye, a Valerie dallama ismerhető fel benne. Winwoodnak állítólag tetszett az új verzió, ő maga énekelte fel újra a szólamot, hogy jobban illeszkedjen a modern változathoz. Azért nekem az eredeti jobban tetszik, tiszta nyolcvanas évek- de aerobicos csajok nélkül azért kicsit más ez a videoklip.

Az újabb klip főszereplője pedig még egy fitneszvideóban is igyekezte kihasználni a hirtelen jött népszerűséget. Ezeket a filmeket ugyanis nem csak a tornára vágyó háziasszonyok nézik, hanem a sportos csajok rajongói is.