Valahogy azt érzem, szép csendben a Rammstein igen széles rajongótábort épített ki magunknak kis hazánkban. A német banda meglehetősen komor zenéje valahogy poposan fülbemászó tud lenni, így aztán én ismerek fiatalt és időset is, aki kedveli. Én sem vagyok kivétel...

Először egy focimeccs szünetében(!) hallottam az Amerikát, ennek nyilván nagyjából tíz éve már, hiszen akkortájt jelent meg a lemez. Azt mondtam magamban, ezt meg kéne hallgatni normális minőségben is. Így tettem és jól tettem.

A Rammstein-hatást szerintem nehéz röviden megmagyarázni, hosszan pedig nem is próbálnám. Azt gondolom, van valami nagyon aktuális abban a hangulatban, amit a zúzós, kemény zene megteremt, és vicces, de kifejezetten jót tesz ennek az egésznek a német nyelvű ének is. Az Ich Will valószínűleg messze nem lenne ennyire ütős angolul...

Azt is nagyra értékelem, hogy képesek időnként magukat sem túl komolyan vevő videoklipeket készíteni, nekem ezek közül a Mein Land az abszolút kedvencem, egyszerűen úgy jó, ahogy van.

Egyébként egy kis színes itt a végére, ami elmond ezt-azt a Rammstein vegyes hazai megítéléséről. Állítólag egy bírósági tárgyaláson az egyik fél azt hozta fel a másik felet besározandó, hogy szörnyű módon még Rammsteint is hallgat. Mire az ügyvéd vállat vonva azt mondta: "Na és? Én is szeretem..."

Egyébként a zenekar épp az idén húsz éves, ez sem kis idő ám! Boldog szülinapot, Rammstein!

Tetthely, A tengeralattjáró, Két férfi, egy eset- a filmzenéik szerzője ugyanaz a muzsikus.

Pedig az 1936-ban Berlinben született zenész és zeneszerző, Klaus Doldinger nevét kevesen ismerik mifelénk. A szaxofonosként játszó vált Doldinger még a hetvenes években alapította a Passport nevű zenekart, ami jazzkörökben népszerű.

Ám a legtöbben egészen máshol találkoztak a szerző alkotásaival: több millióan lehetnek, akiknek fogalma sincs arról, milyen klasszikus német filmek és sorozatok zenéit köszönhetjük Doldingernek. Itt van például a Tetthely (Tatort) mindenki által ismert zenéje:

De Doldingernek köszönhetjük a Két férfi, egy eset (Ein Fall für Zwei) főcímének lendületes zenéjét is:

A német krimisorozatokat annak idején elég sokan nézték a világon, így aztán ezekre a dallamokra mindenfelé emlékezhetnek a nosztalgiázók. De nagyjátékfilmekben is dolgozott Doldinger, és engem személy szerint meglepett, hogy egyik kedvenc filmzenémet is ő írta. A tengeralattjáró (Das Boot) olyan háborús alkotás, ami a műfaj egyik legerősebb darabja, és a sikerhez bizony hozzájárult a zene is.

A Végtelen történet (The Neverending Story) zenéit is Doldinger szerezte, de a főcímdalt, amit a legtöbben ismernek, nem. Azt Giorgo Moroder írta és Limahl énekelte, ezért nem is illesztem be.

A fentieken túl pedig számos német filmben és sorozatban hallhattuk Doldinger szerzeményeit, de zárásként én inkább a Passport egyik felvételét illesztem be, mert igencsak közel áll hozzám ez a fajta fúziós zene.

Az Eurovíziós giccsfesztiválon becsülettel helytállt Kállay-Saunders András, az ötödik hely szép eredmény. De igazság szerint ez senkit nem érdekel, a téma úgyis Conchita Wurst lesz, a győztes szakállas nő.

Nekem erről az egészről különösebb véleményem nincs. A dal elég középszerű, Conchita előadónak nem túl izgalmas, de nyilván többen emlékeznek rá, mint a minden más szempontból is középszerű énekesekre. Így szavazott Európa, köszönjük mindenkinek, gratulálunk, jövőre találkozunk Ausztriában.

Hogy miért kell ezt a versenyt megrendezni egyáltalán, na ez a nagy kérdés. Erről is lehet majd egyszer szavazni? Ez nem a szakállas nőnek szóló kritika, tavaly vagy egy évvel előtte ugyanez a kérdés merült fel bennem. Az egész valahogy azt jelképezi, hogy Európa úgy akar megújulni, hogy közben a legócskább hagyományait élteti tovább. Az előadó elég sajátságos, de a dal ettől még giccses, unalmas vacak, felejthető, köze nincs a minőségi zenéhez, amiben Európának igazi hagyománya van minden műfajban.

És zenerajongóként nekem ezzel van bajom, nem a szakállal.

A klipek műfajukat tekintve eleve egyfajta reklámeszköznek tekinthetők. Régen a zenetévékben, most a videomegosztókon ezzel népszerűsítik új dalaikat az ismert és (még) ismeretlen előadók. Amatőrök is sztárrá válhatnak pár pillanatra, de a legnagyobbak sem szalajthatják el az esélyt egy kis plusz rivaldafényre.

Az már jó ideje divatos, hogy iszonyú pénzekkel mini-mozifilmeket gyártanak. Egy Michael Jackson már sok éve megengedhetett magának ilyen huszárvágásokat, de a maiak sem maradnak le. Legutóbb Katy Perry egyik újabb klipjét láttam, a Dark Horse címűt.

Szerintem ezek a túlcsicsázott klipek különösebben nem érdekesek, nem is nagyon szórakoztatók, persze általában a zene se nagy durranás. Tucatsláger, jön és megy. (Aki vitatkozna: ki tud eldúdolni 3-4 éves slágerlistás dalokat? Emlékszünk régi Lady Gaga vagy Katy Perry slágerekre?)

És hogy mennyire a pillanatnak készülnek, azt jelzi az, hogy vélhetően reklámmegállapodás is születik, mert mindenféle termékek tűnnek fel bennük. Katy Perrynél most például egy cipőmárka az egyik "főszereplő", de emlékezhetünk régebbi dalokra, ahol mondjuk mobiltelefont ragad az énekesnő, és meg is mutatja jól. Ezek a cuccok viszont csak pár hónapig számítanak menőnek, tehát egy pár éves klipben már olyan dolgok bukkannak fel, amiket a zenefogyasztó fiatalok múzeumi darabnak látnak. De kit érdekel?... Akkor fogyjon belőle egy kicsit több, aztán az egész kampány szavatossága addig tart, ameddig a dalé. Nincs nekem bajom Katy Perryvel és a többiekkel se, ügyesen igazgatják a karrierjüket, profik abban, amit csinálnak, csak legyünk tisztában, mivel állunk szemben.

Üzlet ez alapvetően, nem más. Ha ehhez képest mégis sikerül valami igazi gyöngyszemre bukkanni, jegyezzük meg gyorsan az előadó nevét, nehogy szem elől tévesszük a klipdömpingben...

Talán ha nem is születünk, életkorunk egy bizonyos szakaszában könnyen rockerré válhatunk, azt hiszem. Van, aki kigyógyul belőle, nekem nem sikerült, ám ezt kicsit sem bánom.

Mondjuk jó korszakban csöppentem bele. Tizenéves voltam, amikor először lehetett hazai metálbandákkal találkozni. Igen, pontosítanom kell- a rock számomra a heavy metalt jelentette. Aki kicsit is fogékony volt erre a stílusra, az nyilván megőrült, ha egy olyan dalt hallott, mint A jel. És persze értettük, nagyon is jól értettük...

Idehaza a Pokolgép és az Ossian nagy-nagy rajongótáborra tett szert villámgyorsan, és ezekben az években a tengerentúlon is remek bandák tűntek fel. Barátaimmal cserélgettük a kor legjobb zenéit kazettán: Metallica, Megadeth, Anthrax, Slayer szólt állandóan otthon. A sok metálbandát felsorolnom felesleges, bejártunk a belvárosi lemezboltba, ahol hallgattuk az újdonságokat, meg persze néha vitatkoztunk, kinek mi a kedvence. Némi eltolódás persze van az ember ízlésében, annak idején a Metallicát szerettem a legjobban, manapság inkább Slayert választanék, ha mondani kellene egy húzós, szívemhez közel álló metálbandát. 

Tökéletesen tisztában vagyok vele, ezt a fajta zenét könnyű kapásból elutasítani, és ezzel nincs is semmi baj. Ha idősebb koromban hallom először, talán én is legyintek rá egy perc múltán, de akkor és ott, középiskolásként nagy hatással volt rám. Egyszerűen ma is be tudok lelkesülni, ha egy ilyen klipet látok-hallok.

Nyilván nekünk akkor már az is elég volt, hogy valamiféle elementáris erőt véltünk kihallani a metálból, nem állt tőlünk a lázadó, dühös hangvétel se. A szüleim pedig normálisan álltak a dologhoz, ha erre költöttem a zsebpénzemet, akkor ők nem szóltak bele, és azt is hagyták, hogy ott lehessek a Monsters of Rock koncerten 1991-ben. Naná, hogy a küzdőtéren kötöttünk ki, óriási este volt!

Egy szó mint száz: rockerré váltunk, sokan azok is maradtunk, persze vannak akik ma is rendszeresen járnak koncetre, én meg inkább csak régi kedvencekbe hallgatok bele néha- de hát mit számít ez?

Sok évvel a középiskola után is megtaláltuk a közös nyelvet régi és új rocker barátokkal, amikor buli után együtt énekeltük ifjúkorunk legjobb dalait. Nem mondom, hogy az aludni szándékozók szívébe beloptuk volna magunkat produkciónkkal, amikor az utcán dalolva adtunk kéretlen szerenádot, de ez is rég volt, talán ők már el is felejtették. Én nem...

És azt sem tagadom, volt olyan dal, ami egyfajta iránymutatássá, vonatkozási ponttá vált a számomra. Hiába egyszerűek a szövegek, vannak sorok, amik nem tudnak kimenni a fejemből, pedig az Ítéletnap 1991-ben jelent meg:

Nyakkendős 'urak' a tv-ből néznek,
Sok-sok mindent megígérnek.
Amíg ők lesznek, minden marad,
Hazudik mind, ne hagyd magad!

Itt ücsörgök a gép előtt közel negyvenévesen, és eltöprenghetek rajta, mi változott az elmúlt évtizedek alatt, netán pont olyan igaz ez a pár sor, mint akkor is volt...