Én úgy általában elvagyok a kereskedelmi televíziózással. Van mindenféle csatorna, néha még érdekeset is látok (természetesen kizárólag operaközvetítésért vagy kortárs komolyzenei hangversenyért kapcsolom be), és elfogadom, hogy cserébe egy vagon reklám zakatol az arcomba.

Amit viszont utálok, az a túl hangosra vett reklámblokk. Nem feltétlenül kapcsolok el a reklámról, engedelmesen hagyom hogy mosóport meg hitelt akarjanak rámtukmálni, de hogy a fejem is leüvöltsék, azt nem szeretem. Néhány csatornán direkt sportot csinálnak ebből- ha van dolog, ami miatt elkapcsolok vagy lehalkítok, akkor ez az ok. Tudom, hogy a csatornák ebből élnek, de ne így akarjanak belőlem vásárlót csinálni. A vége az lesz, hogy még dolgozatot is íratnak a bélflórának jó baktériumokról.

És elvileg van egy hatóság, ami ugye roppant éberen őrködik mindannyiunk erkölcseinek védelmén, és persze bírságolnak a túl hangos reklámok miatt is. De nagyon úgy fest, nem ér túl messzire a kezük, mert továbbra is vannak olyan blokkok, amik felriasztanának, ha elaludnék egy izgalmas sorozatepizódon.

Legalább lennének jók a reklámok. Vagy változatosak. Vagy legyen több olyan, amit kifejezetten siketeknek csinálnak, jelnyelvvel. De vagy ezerszer ismétlik azokat a reklámokat, amiket sikerült valahogy kipréselni a válság miatt lecsökkentett reklámbüdzsékből, vagy eleve borzalmasak. Általában ez a kettő egyszerre igaz.

Az vigasztal, hogy ennél sokkal ócskább reklámok már nem nagyon születhetnek, sikerült elérni azt az állapotot, amikor gyakorlatilag az összes reklám szájbarágó, idegesítő és a legkönnyebben befolyásolható emberek ízléséhez van igazítva. Amíg nem kötelező nézni őket, addig próbálok együttélni velük, mert hát egyszerűen így működnek a dolgok. Abban bízom, nem lesznek olyan fejlesztések, ami után megkerülhetetlenek lesznek az ordító reklámblokkok. Bár amilyen hülyék vagyunk (én is, természetesen), akkor is marad a tévé a lakásban- természetesen csak az opera és a kortárs művészet kedvéért...

Belegondoltam a napokban, Liptai Claudiát milyen roppant hosszú ideje láthatjuk már a képernyőn! Gyakorlatilag a karrierje első lépéseitől kezdve valami nézett műsorban szerepelt, folyamatosan jelen volt.

A Szomszédokban persze még csak mellékszereplő volt Ábel Anita mellett, de mivel akkoriban azt a sorozatot rengeteg ember követte, így is sokan találkozhattak vele. Tegye fel a kezét, aki akkor megjósolta, a kereskedelmi tévés időszak jövőbeli díváját látja Julcsi oldalán!

A többi műsor közül eszembe jut például a Csíííz meg a Pasik, és azt hiszem, itt messze nem Claudia színésznői kvalitásait minősíti a végeredmény. Nem tudom, miért él az a tévhit, hogy a magyar humor világszínvonalú, ha ebből a televíziók saját gyártású műsoraiban semmi nem köszön vissza. Ez a két "parádés" produkció pont olyan rossz volt, mint a többi próbálkozás. Olyan ripacsszerepre kényszerítettek egyébként ennél azért többre érdemes színészeket, amiből szinte lehetetlen kitörni. Nem vagyok rajongója se Beleznay Endrének, se Bajor Imrének, de el nem hiszem, ennél ne tudtak volna ezerszer jobb alakításokat nyújtani.

Félelmetes, hogy Claudiának ebből is sikerült kitörni. Talkshow, reggeli műsor, Megasztár- a TV2 egyik arcaként kétségkívül megkerülhetetlenné vált. A megjelenés a Playboy oldalain szintén emlékezetes állomás volt, és neki különösebben az ilyesmi sem tud ártani. Ott van a napi sorozatban, mint a Jóban-rosszban egyik doktornője, és persze rendszeres szereplője a bulvárlapoknak is- ezen megjelenések egy részéről nyilván szívesen lemondana, de a szakmájával jár.

Biztos vagyok benne, hogy sokan szerették volna megfejteni a Liptai-titkot. Nem szupermodellként vagy színészóriásként robbant be, sőt, megkockáztatom, bizonyos időszakban inkább tűnt használható, de simán lecserélhető arcnak, mint dívának. Ám sikerült elérnie, hogy akkor is beszélnek róla, ha épp egy műsorban sem látható. Egyszerűen olyan karakter, akihez nehéz semlegesen viszonyulni. Persze ő is sokat tett ezért, átváltozása a harsány, kicsit duci komikából érett, dögös szőke nővé az egyik legsikeresebb imázsváltás kis hazánkban. Ám ha megnézzük a régi és az új felvételeket, mégsem változott olyan túlságosan sokat, nem a külseje formálódott igazán, hanem nagyon okosan irányítva a karrierjét kiharcolta magának ezt a megítélést.

Azt gondolom, ha van titok, akkor az a céltudatosság. Akart és tudott változni, amikor azt a karrier megkívánta, és persze képes volt fejlődni, tanulni. Ha valaki arról álmodik, sikeres lesz a médiában, akkor bizony először ezt próbálja ellesni tőle. Valljuk be, ez a világ nem csak az átütő tehetségről szól, erősnek, talpraesettnek is kell lenni. Adottság vagy rájött, nem megy másként? Nem számít, megoldotta a feladatot. Nem kizárólag a külső körülmények segítették, magának köszönheti, amit elért- tudott élni a kínálkozó lehetőségekkel, de ezekkel azokat találják meg, akik tesznek érte.

És közben talán még jó színésző is lett belőle. A képernyő nem feltétlenül azt kívánja meg, mint a színház, és én megelem a kalapom az előtt, aki itt is, ott is megállja a helyét. Nem árt, ha valaki jó helyen és jó időben van, amikor befuthat, de az intézménnyé váláshoz ez még édeskevés: egy esély, amit meg kell ragadni, de hosszabb távon sokkal több kell. És szerintem Claudia elég okos ahhoz, hogy bármi történjék, sikeres maradjon. Ha kevesebb tévés munka van, húzónév lesz a színházban, újabb könyvet ír, vagy csinálhat akármi mást- oda fognak rá figyelni.

Aki leginkább csak bulvárhőst látja benne, megnyugtathatom, jóval több annál. Ez abból is látszik, hogy sok, egy időben ugyanúgy rengeteg témát szolgáltató ember van, akinek már a nevére sem emlékszünk. Öt percre bárkiből lehet sztárt csinálni, de két évtizedes jelenlét az már más tészte. Azt nem tudom, Claudia vágyik-e másfajta elismerésre, vagy tisztában van vele, mindig eltérő lesz a megítélése szakmai körben és a nagyközönség szemében, de azt tudom, elég okos ahhoz, hogy ezt a helyzetet kezelje. És épp ezért vagyok benne biztos, még akkor is számolni kell vele, amikor sok, ma felkapott ember már rég eltűnt a süllyesztőben.

Vannak főzős műsorok, amiket kedvelek, de néhány az nehezen értelmezhető a számomra. A minap futottam bele Claire Thomas műsorába, amiről üvöltött, hogy semmi köze nincs a konyhaművészethez. Ahogy fogja a kést, ahogy próbál főzni, azt nézni is fájdalmas. Mosolyog az a fiatal csaj, én meg a fejem fogom: honnan jön ez a szegény lány?!? És mi, szegények, miért érdemeljük ezt Jamie Oliver helyett?...

Az internet természetesen segít. Kiderül, Claire bloggerből lett egy csapásra gasztroceleb. Legkomolyabb kapcsolata a konyhaművészettel a USA Today cikke szerint ez volt: "began working as a hostess for a restaurant chain after school". Szóval a lány, aki rád mosolygott a pult mögül, azt kérdezve, hogy adhatja-e nagy kólával és krumplival a hamburgermenüt, most főzni "tanít"?

Uh. És megint uh. Az ifjú hölgy a The Kitchy Kitchen nevű blogot vezetve tűnt fel, a videocsatornáján 10 másodperces tippeket oszt meg, például arról, hogy virágcsokrot készíthetünk úgy, hogy virágokat teszünk egymás mellé, vagy kenyeret úgy is piríthatunk, hogy sajtot teszünk közé. 

Nem akarom elképzelni, ki lesz ezektől a videóktól okosabb, de szerintem mindenki jobban jár, ha anyukájától vagy egy barátnőjétől lesi el a trükköket. Nem tíz másodperc alatt tanul meg főzni, de nem is egy üres omlett lesz a csúcsteljesítménye.

Persze értem én, értem, hogy van egy célközönség, akinek ennek a nőnek a stílusára, tudására van igénye, de egyszerűen sose gondoltam, hogy valaha egy tévécsatorna üzletet lát egy bájos pofival, ám gyakorlatlan kézzel megáldott "szakács" futtatásában. Tévedtem- mint oly sok mindenben életem során. Nem kell minden útkereszteződésbe három Michelin-csillagos séf, de úgy gondolom, bizonyos alapkövetelmények minden műfajban vannak. De ebben is tévedhetek.

Ám azt már sejtem, mi lesz a következő lépés a villámkarrierben. Majd jön a "most igazán megtanulok főzni", ebből lehet egy sorozat, amikor Gordon Ramsey üvöltözve korrigálja az idétlenkedéseit. Aztán jöhet a "megismerem a világ legkülönlegesebb fogásait" sorozat, aztán családanyaként a "főzzünk együtt a gyerekekkel", és így tovább. Ideális esetben élethosszig tarthat a karrier... Akár azt is mondhatnám: jaj nekünk. De nem mondom. Nála van a fakanál, nálam meg a tévékapcsoló. Szóval ezt a menetet én nyertem, de úgy érzem, Claire-t ez kicsit sem érdekli. És ebben neki van igaza...

Ijesztő arra gondolni, hogy én még tudom, milyenek voltak a május elsejei felvonulások, és még arra is emlékszem, miféle tévéműsorok kapcsolódtak ezekhez a rendezvényekhez, pedig negyedszázada volt a rendszerváltás.

Május elsején mindannyiunknak kötelezően jól kellett érezni magunkat, iskolai programok voltak, illetve ajánlották a részvételt a felvonulásokon is. Népies műsorral szórakoztatták az egybegyűlteket, volt sör meg virsli is, nagyvárosban és kis falvakban is. Szóval így nézett ki egy tömegünnep a létező szocializmusban, de hogy látni is lehessen, feltúrtam pár felvételt az interneten, érdemes belekukkantani párba.

Eszem ágában sincs minősíteni ezt az egészet. Ez volt a mindennapi életünk realitása, igazán nem is nagyon jutott eszünkbe, hogy lehetne minden máshogy.

Sokan nézték akkoriban a Felvonulók kérték című műsort: igen, a cím mindent elmond. A felvonulókat megkérték, hogy mondjanak pár szót magukról, és aztán ők választhattak egy szívüknek kedves produkciót a tévé színes kínálatából. Természetesen egy szép nótát, egy szimfónia valamelyik tételét, esetleg egy klasszikus verset akartak látni mindenképpen, nem valami rendszeridegen produkciót- nos, ezt a műsort a már akkor is nagyon népszerű Gálvölgyi János parodizálta.

A magyar tévétörténet egyik komoly sikersztorija volt a Linda sorozat. Valljuk be, annak idején mindannyian néztük, és ha valaki felvetné, ma már sokkal viccesebbnek tűnik ez az egész a fiatalok számára, nekik ugyanolyan vicces a Magnum vagy Charlie angyalai is, pedig annak idején azok nagy durranások voltak.

A tévéműsorokra főleg igaz, hogy általában nem az örökkévalóságnak szánják őket- legyen sok nézője akkor, amikor készülnek. Szóval a maguk idejére gondolva kell megítélni ezeket, és a Linda bizony piszok jól teljesített annak idején. Volt benne a szokásosan népszerű krimivonalból, de a jópofa, fiatalos főszereplővel, a kissé fésületlen megvalósítással, a jó mellékszereplőkkel ez az egész nagyon jól összeállt. Ebben kétségtelen érdemei vannak az ötletgazdáknak, a stábnak, a jó zenének, az egész színészi gárdának, de Görbe Nórát mindenképpen ki kell emelni.

Egyszerűen hihető volt az alakítása. A televízióban nem biztos, hogy a világ legsokoldalúbb, leginkább nagyformátumú színészeire van szükség, inkább adott szerepben tökéletes emberre van szükség, és ő pont azt hozta, amitől az egész ország megkedvelhette a Lindát. Kiosztott pár fülest, lebuktatott néhány rafinált bűnözőt, és eligazgatta a családi ügyes-bajos dolgait is- mi pedig kellemes szórakoztunk.

És fontos volt az, hogy maguk a készítők is tettek arról, olyan túlságosan komolyan ne vegyük ezt az egészet. A rúgások és ütések alatti bámulatos hangeffektek, a kifejezetten vígjátékba illő karakterek miatt tudtuk jól, hogy az egyre szaporodó hullák ellenére sem vár ránk vérfagyasztó hangulat. Ráadásul korrajznak sem rosszak a nyolcvanas években készült Linda-epizódok, akár így is érdekes lehet a mai néző számára a sorozat.

A Linda története így kerek is lett volna, ám a készítők elkövették azt a szörnyű baklövést, hogy a 21. században is újjá akarták éleszteni a karaktert. Ám ami az amerikai konkurencia híján kisebb hiányosságai ellenére is óriási siker lehetett a korlátozott csatornaválasztékú szocialista időkben, az már messze nem úgy működött egy évtizeddel később. A próbálkozás csúfosan megbukott, de szerencsére olyan kevesen nézték, hogy a többség erre az új Lindára már nem is emlékszik, csak a régi, klasszikus részek iránti kellemes nosztalgia él bennünk.

Ennek fényében nem tudom, van-e értelme erőltetni egy újabb folytatást, amiről mostanában hallottam. Vagy legyen nagyon-nagyon jó- vagy soha ne készüljön el...