A Top Gear-mizéria még messze nem zárult le. Jeremy Clarkson legutóbbi balhéja után kérdéses, folytatódhat-e a műsor, ha igen, beugorhat-e más a helyére, és a másik két műsorvezető, Richard Hammond és James May ebben a formában folytatná-e tovább. Itt nem csak rengeteg rajongó szórakozásáról van szó, hiszen ha a trió együtt aláír egy másik csatornához, mehet tovább a verkli, maximum más címmel. A lényeg inkább a pénz.

Egyszerűen hihetetlen innen nézve, hogy a BBC mint közszolgálati televízió ilyen bődületes pénzeket szakíthat egy műsorral. Sokan éltetik Clarksont, aki annak idején a szemtelen stílusával és az őrültségekre kihegyezett kihívásokkal megújította a Top Geart, de kellett azért hozzá egy csatornavezetőség is, ami jóváhagyta és finanszírozta ezt. Kellően nyitottak voltak hozzá, hogy elfogadják, nem a dögunalmas autóteszteké a jövő, ahol valami kisautóban keresi a pohártartó egy jól fésült fickó, hanem ez már kevés. Bőven megelőzte a riválisokat a Top Gear, de ismétlem, ez bizony nem egyetlen ember érdeme. 

És éppen ezért én akkor sem féltem a BBC-t, ha Clarksonék elmennek. Ne feledjük, nem ez az első világsikerű műsora a brit közszolgálati televíziónak! Például olyan legendás szórakoztató sorozatokat forgattak, mint az akkoriban roppant formabontó Monty Python's Flying Circus, vagy a legendás Fawlty Towers (Waczak szálló). Klasszikus irodalmi művek feldolgozásában is jeleskedtek, ott van például a Büszkeség és balítélet. Sci-fi és krimi- Doctor Who és Sherlock.

Aztán a híres ismeretterjesztő- és dokumentumfilmek! A Kék bolygót is eladták az egész világon, amiből még mozifilmet is összevágtak, csak ennek a bevételek 30 millió dollár volt. David Attenborough nevét is a természetfilmek tették ismertté számos országban. Nem egy csatorna van, ami gyakorlatilag a BBC-től vásárolt ismeretterjesztő filmekre alapoz, és így tud minőségi programot sugározni.

Szóval a Top Gear ugyan a koronaékszere ennek műsorkínálatnak, de nem az egyetlen, ami színvonalas és jól eladható. Ismétlem, nekünk nehéz azt felfogni, hogy a közszolgálatnak lehet egy ennyire sikeres üzleti oldala is, amihez minden szinten profizmusra van szükség, egyetlen műsorvezető kevés hozzá. Ki kell választani a megfelelő arcokat, menedzselni kell a gyártást, a promóciót, nagyon jó szerkesztők, operatőrök, rendezők kellenek és így tovább. A BBC ebben így együtt jó- nem az tette naggyá őket, hogy egyszer bekopogtatott hozzájuk Jeremy Clarkson. Közösen tették sikeressé az autós őrületet, és bármi lesz a sztori vége, már mind a ketten nyertesek. Clarkson és két társa gazdag és híres lett, a BBC pedig eddig is rengeteget kaszált. 

Ilyen szempontból ebből a buliból már egyikük sem jön ki rosszul. Aztán lehet, hogy átmenetlileg ez a komoly bevétel valamelyik rivális csatornához vándorol, ha Clarksonéknak tényleg mennie kell, és a BBC-nél valami űr keletkezik. De azt se feledjük, ez az állandó túllicitálása a hülyeségeknek nem folytatható örökké. Egyáltalán nincs az kőbe vésve, hogy öt év múlva, amikor már nehéz lesz felülmúlni az eddig elsütött ötleteket, ugyanolyan népszerű lesz a Top Gear. 

És a jó műsorgyártó akkor is folyamatosan keresi az újszerű ötleteket, amkor egy program épp a csúcson van. Biztos vagyok benne, a BBC-nél már rég dolgoznak a következő nagy dobásokon. Mi pedig csak nyerhetünk: Clarksonéknak valahol biztos folytatódik a műsora valamilyen formában, míg a BBC garantáltan színvonalas műsoraira ugyanúgy számíthatunk. Az sem kis dolog, hogy ennyi idő át sikerült együtt dolgozniuk mindenki megelégedettségére, mert Clarkson stílusába mindig is bele volt kódolva a balhé. Megjegyzendő, ez is kellett a figyelem folyamatos fenntartásához. Ezt is profin kezelték eddig.

Szóval bármi lesz, nekik nem kell megijedni attól, mit hoz a jövő. Ha fél évszázadon át sikerült megújulni, a televíziós műsorkészítés élvonalában maradni, akkor most is menni fog ez. Egyszerűen csak azt kell csinálni, amihez a legjobban értenek. Mert arrafelé a közszolgálat is a hozzáértésről szól...

Bejárta a hír a sajtót Borbás Marcsi 154 milliójáról, pedig ez egy borzasztóan félrevezető szám. Noha ez talán inkább a Buksza blog profiljába tartozna, azért röviden érdemes összefoglalni, mit takar ez a szám.

Persze kezdjük onnan a sztorit, hogy Borbás Marcsi műsorai népszerűek, nézettek, ő kétségkívül a közmédia húzóneve. A világon mindenütt megfizetik egy-egy csatorna arcait, akik valós eredményt tesznek le az asztalra, és ez nincs másként itthon sem. Lehet turkálni Ördög Nóra vagy Sebestyén Balázs zsebében, csak sok értelme nincs- a sztároknak mindenhol ára van.

Ám a 154 millió nem egy az egyben az érintett zsebében landol! Ez az összeg arra vonatkozik, hogy férjével közös vállalkozásuk ennyit számláz összesen egy év alatt több tucat epizódért. Ebből természetesen adót fizetnek, emellett vannak költségeik. Fizetni kell a stábtagokat, fizetnek az utazásért, a vágásért, a technikáért. Egy Gasztroangyalt se annyi megcsinálni, hogy lemegy Marcsi meg egy operatőr valahova ötletszerűen az országban, egy fél napot forgatnak aztán kész. Ennél sokkal többről van szó, hiszen előzetesen informálódnak, kapcsolatokat keresnek, egyeztetnek, programot készítenek, készül egy forgatókönyv, aztán jön maga a forgatás, végül az utómunka. És ő nem "csak" egy műsorvezető, akit belepottyantanak a díszletbe, aztán annyit mondanak neki, "mókázz, csajszi!", hanem kitaláltak egy koncepciót, ami nézetté vált, és amiről mindenkinek van véleménye, mert karakteres műsor lett a végeredménye. 

Abszolút nem az én dolgom megítélni Borbás Marcsi tevékenységét, de azt bizton állíthatom, hogy a mai magyar viszonyok között igenis figyelemreméltó műsor az, ami nem külföldi licencek szolgai átvételén alapul, egy kevésbé nézett csatornán megy, mégis nagyon nézett és még munka, ész, elképzelés is van benne. Ez nem egy valóságshow, ahol a káromkodás jelenti a "történést". És ha így nézzük, az is teljesen természetes, amikor valahol mindenki kifizetése után a 154 millióból a műsor mögött álló koncepcióért és magának a műsornak a vezetéséért felelős tévésnek is marad. Ha bukna rajta, nem csinálná, hanem elmenne biokertésznek, vagy bulvárújságírónak... 

Szóval furcsának tartom, hogy a közmédiában fehér hollónak számító egyedi, sajátos, az arculatot is meghatározó, sikeres műsorral kötekednek, ami piaci mértékkel nézve még csak nem is különösebben drága. Főleg úgy visszatetsző, hogy a fenti "apróságok" nem jelennek meg sehol, csak a "Marcsi százötvennégymilliót kaszál!!!!" mantra.

Mondok egy gonosz példát. Vajon örülne-e egy újságíró, ha megjelenne, hogy "Négyszázezerbe kerül egy firkász a bulvárlapnak", és mindenki azon rugózna, ugyan miért keres 400 rugót valaki, aki csak mások magánéletében vájkál, míg egy "rendes ember" ennek a felét kapja. És ő meg hiába védekezne, hogy ez a szuperbruttó, ebből a nettó, amit adózás és járulékok után megkap, csak 200 ezer- a cím nem hazudik, hiszen a lap kiadójának valóban ennyi az összköltsége, szóval az egész már csak magyarázkodásnak tűnne. Hiába nem füllent, mégiscsak félrevezető a bombasztikus cím. (Mint ahogy most páran kéjes örömmel tartják magyarázkodásnak Marcsi közelményét, ami Facebook oldalán jelent meg.)

Egy kis házi feladat az újságíróknak: tessék megnézni a cégek nyilvános éves beszámolóit, abból kiderül, mekkora volt a cég forgalma, mennyi volt az anyagköltség, a személyi jellegű ráfordítások, mennyi lett végül a nyereség. Mert az elmond valamit, de önmagában egy szám a bevételről teljesen értelmezhetetlen a kiadások ismerete nélkül.

A műsorról magáról pedig végképp nem mond semmit... Mert ott csak az számít, hány nézőnek tetszik, mennyi embert tud valóban lekötni. És ezen a téren Borbás Marcsi biztos sokkal jobban teljesít, mint a szenzációhajhász újságírók.

Minden idők egyik legsikeresebb sorozata a Derrick, ami negyedszázadon át forgott Németországban. 1974 és 1998 között 281 epizód készült, és rengeteg országba adták el azokat. Derrick igazi legenda, a főszereplő Horst Tappert is roppant nagy népszerűségnek örvendett, mindenfelé léteztek rajongói klubjai.

Személyes kedvencem is ez a krimisorozat. Nem könnyű megfogalmazni, miért pont ezt nézem szívesen a sok-sok tévés bűnügyi sorozat közül. Talán a változatosság; néha minden Derrickről és a nyomozásról szól, néha nekik csak mellékszerep jut adott részben. A társadalom mindenféle rétege felbukkan az epizódokban, és gyakran boncolgatnak erkölcsi kérdéseket az egyes történetek. Néha félelmetesen kisszerű, szinte szánalmas bűnözőket kapnak el Derrickék, és van abban valami nagyon életszagú, ahogy az emberek küzdenek a sorsuk ellen, vagy maguk nem bírják el a terhet.

Szembenézés- ez egy fontos dolog. És a 2008-ban elhunyt Horst Tappert esetében is ez lett a kulcskérdés. Fiatal évei egybeestek a második világháborúval, de arról nem nagyon mesélt, ő maga mit csinált akkortájt. Halála után került nyilvánosságra, hogy a Waffen-SS kötelékében szolgált. Bár azt nem lehet tudni, önként csatlakozott-e vagy besorozták, máris fellángolt a vita. Nagy öröme nem telhetett a háborús években, mert meg is sebesült a keleti fronton, ám ez mindegy volt. A lényeg az, hogy "eltitkolta" ezt az epizódját életének.

A furcsa reakciók közül számomra a legmeglepőbb a ZDF tévécsatornáé volt, ők ugyanis úgy döntöttek, többet nem vetítenek Derrick epizódot. Van ebben valami álszent, azt hiszem. Főleg azért, mert a Derrick forgatókönyvírója, Herbert Reinecker annál inkább jól dokumentált tevékenysége a náci Németországban szerintem problémásabb lenne, ha már a múlt árnyait citáljuk elő.

Ám az ő korosztályuk életére így vagy úgy mindenképpen rányomta a bélyegét a második világháború. Akár azt is mondhatnánk, a német hétköznapokat, hangulatokat még évtizedekkel később is befolyásolták, sőt, befolyásolják ezek a dolgok. És a Derrick, ami a bűnügyek révén ad egy keresztmetszetet a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek müncheni világáról, nyilván nem lett volna olyan, amilyen Reinecker vagy akár Horst Tappert múltbeli élményei nélkül.

Ami tény, az az, hogy egyedi, roppant erős sorozatot hoztak össze. Nem csak Tappert alakítása dicsérhető, de társa, a Harry Kleint játszó Fritz Wepper is kiváló színész. A krimirajongók mellett a netes poéngyárosok is bőven találtak ihletet a Derrickben, lehetne idézni a vicceket. Ezzel együtt is könnyű felfedezni az értéket a legjobb epizódokban. Mondjunk le mindenről, mert rávetül egy árnyék a múltból? Ezzel nem tudok egyetérteni, és a magam részéről továbbra is szívesen nézem a régi epizódokat. Mert egyszerűen jó, intelligens, elgondolkodató krimiket láthatok. És természetesen az is eszembe juthat, emberek sorsát hogy befolyásolhatja a történelem. Mert ez is része az életnek, amiről időnként egy népszerű krimi kapcsán is eltöprenghetek.

Bevallom, egy kicsit mindig szégyellem magam, ha Jackasst nézek. Mégis, ha megy a televízióban a sorozat valamelyik epizódja, vagy az egyik film, és én pont elcsípem, gyakran nem kapcsolok tovább.

Pedig csak néhány barom csinál benne eszement dolgokat. Önveszélyes trükkök, szívatások, átverések követik egymást teljesen rendszertelenül. Nincs benne tanulság, nincs katarzis. Nem tudom megmondani, miért nézek ilyesmit: eddig próbáltak tubával szelídetni kost, ami természetesen felöklelte a zenélőket, aztán egy nagydarab csávó fenekéből evett ki almát egy disznó, most az egyik fickó szüleit szívatják egy elszabadult gorillának öltözött haverral, aztán ötletszerűen lepisil néhány stábtagot az egyik szereplő, majd Lamborghinivel húztak fogat. Ezt így olvasva szánalmas, hogy ilyesmire pazarlom az időmet.

A nőknek több az esze, kevés olyat ismerek, akit akár pár percre le tudna kötni a marhaság. Ha van különbség a nemek közt, gyanítom, a Jackass egy jó választóvonal. A műsor főszereplői is mind-mind pasasok.

2000-ben indult a műsor, és azóta már külön műfaj ez a zavaros agyatlankodás, a Jackass szereplői közül többen kaptak saját sorozatot, ahol bőven alapoznak az eredeti "nemes" hagyományaira. Mégis a dolgok működnek, mert sokan vagyunk, akik odakapcsolunk és ottragadunk, különösebb indok nélkül.

De legalább nem akarom utánuk csinálni ezeket a dolgokat. Ijesztő, hogy mennyi kölyök próbált rodeózni bevásárlókocsival, pedig ezerszer felhívják rá a figyelmet, senki ne kísérletezzen ilyesmivel. Őszintén szólva ez azt is igazolja, mennyit ér az okos szó egy ilyesféle műsor előtt. Magamban persze azt mondom, azok mindig is menthetetlenek voltak, akik képtelenek voltak elválasztani a valóságot és az ilyen műsoroktól. Az a helyzet, hogy maguk a szereplők is mértéket tévesztettek időnként: Ryan Dunn egy Porschét vezetve csavarodott fel egy fára óriási tempóban repesztve, némileg ittas állapotban. Szegény az életével fizetett azért, hogy ezúttal elhagyta a szerencséje.

Szóval én talán azért nézem a Jackasst, mert valahol megborzongok azon, hogy olyan őrültségeket vállalnak be, amiket én soha nem csinálnék meg, noha nyilván párszor nekem is eszembe jutott, milyen lehet ilyen extrém dolgokat kipróbálni. Megnézem, elkönyvelem magamban, milyen jó, hogy ennél több eszem van. De aki ebből gyűjt ötleteket, hááát... Azt hiszem, nekik szinte mindegy, mit látnak, még Öveges professzor kísérleteit is képesek lennének durván önveszélyesen reprodukálni. 

Egy ilyesféle műsor kielégít bizonyos magunk előtt is titkolt kíváncsiságot. Lehet ezt tagadni, miért ne lehetne, de attól még ez van. Bűnös élvezet, csak tudjuk a helyén kezelni. Ez is egyfajta választóvonal ember és ember között- én elismerem azt, hogy belenézek a Jackassbe, de büszke vagyok arra, hogy a vonalnak azon oldalán állok, aki nem akarja utánuk csinálni a hülyeséget. Remélem, hogy a hozzám hasonlóak vannak és lesznek messze túlnyomó többségben, mert azért az valahol mégiscsak jó jel.

Nem mindegy, ki nyerte meg a nálunk Játék határok névvel újraélesztett show-t? De, elviekben teljesen érdektelen, hogy ebben a feltupírozott sorversenyben melyik nemzet képviselői a legjobbak, ám pech, hogy itt, Magyarországon nem lehet csak úgy elsiklani a furcsaságok felett.

Először is le kell szögezzem: semmilyen szinten nem akarok állást foglalni abban a kérdésben, milyen számban nyertek a mieink, kié lett a nemzetközi összetett győzelem, miért kapott a magyar műsorban a magyar csapat díjat, és miért kaptak a francia/orosz verzióban az oroszok. Simán el tudom képzelni, hogy a szerződés része volt az is, hogy egyes országokban más lehetett a pontszámítás, és így más lehetett adott tévékben a bemutatott díjkiosztó is. A mai tévés bizniszben ebben nem lenne már semmi meghökkentő.

A baj onnan kezdődik, hogy nálunk a sportnak, a versenyzésnek, a szurkolásnak komoly kultúrája van. Itt a győzelem szent, bármiről van szó: iskolai sorverseny vagy olimpiai döntő, az nem számít. Mindenki küzd a sikerért, de a tisztességes versenyben elért második vagy sokadik helynek is megvan a presztízse. Nálunk még némely vereségből is legenda lesz, gondoljunk csak az 1954-es VB-döntőre. És ha ismét felidézhetem az általános iskolát: a kutya nem akart volna olyan versenyt, ahol "mindenki győz". A becsületes vereséget elfogadtam, az olyan helyzetet viszont nem szerettem volna, hogy "na, legyen mindenki nyertes". Ez szerintem a magyar felfogás része. Vannak még ilyen versengő nemzetek, és ez nagyjából egybe is szokott esni azzal, kik szerepelnek jól az olimpiákon. Például az oroszok is ide sorolhatók.

Szóval aki leült és nézte ezt a mostani játéksorozatot (bevallom, én nem, de ennek semmi köze az ügyhöz), az valódi versenyt akart látni és szurkolni szeretett volna a magyaroknak. Ez a lényeg! Ha a szervezők a különböző országokban való jó eladhatóság kedvéért engedték a több győztes kihirdetését, akkor ez a műsor Magyarországon a jövőben életképtelen lesz. Ha nincs minek szurkolni, mert az eredményt a vágószobában döntik el, nem a pályán, akkor nincs miért nézni. Nézem a videókat, az egyiken örömködő magyarok, a másikon a díjat kapó oroszokat ünneplik a magyar kommentátorok is, kijelentve, bár a mieink mindent megtettek, ez most nem volt elég- majd jövőre. Hm? Kicsit zavaros, lássuk be.

Az, hogy mi történt az előző évadban, most már teljesen érdektelen. Nem olimpia ez; és még az is csak sport. Akinek mindennapi gondjai vannak, teljesen mindegy, hány aranyat nyernek a magyar sportolók akármilyen versenyeken. A jövő a kérdés! Ha bebizonyosodik, ez egy minden valós versenyt és általánosan elfogadott szabályzatot nélkülöző showműsor, akkor a következő idénye úgy bukott meg, hogy még be sem mutatták. Biztos vannak országok, ahol ez nem lenne téma. Nálunk az. Elég megnézni, hogy mennyi magyar újság ugrott rá a témára, és mennyi hozzászólást generált ez a botrány. Pedig csak egy feltupírozott sorverseny- hát, nekünk ennyit számít egy ilyen játékban a verseny hitelessége maga.

Ha valaki, valahol ezt nem vette figyelembe a közmédiánál, akkor azt kell mondjam, szép nagy baklövést követett el. A tiszta negyedik helyet elfogadná a néző- a kreált győzelmet nem. Lehet nekem magyarázni, hogy a falmászás mibe számított bele és mibe nem: egy versenynek egy győztese van és kész. Minden más csak maszatolás. Hogy itt trükköztek, vagy az oroszoknál, vagy bárhol máshol, az nekem teljesen mindegy. Abszolút nincs szándékomban állást foglalni ez ügyben, nem vádolok senkit, egy szóval sem mondom, hogy a magyar tévések hazudnak. De az se tetszik jobban, ha a formátumba belefér, hogy Moszkvában orosz sikernek örüljenek, pedig valójában a magyaroké volt a győzelem.

Ha valamit versenynek nevezünk, ne legyen már többféle díjátadója- elképzeljük, amint más Bajnokok ligája győztest hirdetnek ki Barcelonában mint Madridban? És lehetne örülni egy ilyen ajándéksikernek?... Leülnél a következő meccs elé?... A kérdés költői.