A fotózás nem feltétlenül a technikáról szól: tudjuk, vannak dolgok, amikhez kell a megfelelő objektív, a nagyobb fényérzékenység, de sok téma van, ami abszolút nem a gépről szól. Csakis a fotóson múlik, mit vesz észre, és abból mit tud megvalósítani.

A tehetséges embereknek elég egy mobiltelefon is egy ütős képhez. Persze ezeknek a kamerája is sokat fejlődött, sokkal kevésbé korlátozzák az alkotót, de bármennyit is tudnak, nem lehet őket összehasonlítani egy csúcsminőségű cserélhető objektíves géppel. Viszont van egy nagy előnyük, mégpedig az, hogy mindig kéznél vannak, egy pillanat alatt elő lehet őket venni ha valaki felfigyel egy szituációban rejlő lehetőségre. És sok esetben csak az számít, van-e kamera vagy nincs- hogy milyen, az kevésbé fontos.

A Sony World Photography Awards verseny mobilfotós kategóriája kapcsán el lehet elmélkedni ezeken. Erről azért hallhattunk többet, mert az igen erős mezőnyben második helyezett lett M. Schmidt János egy remek fotója, amit a Nyugati pályaudvaron készített.

Az embernek leesik az álla, pedig gondoljunk csak bele: mindannyian járunk vasútállomásokon, és mindenkinek van kamerás mobilja. Hányan figyelünk fel az ilyen szép fényekre, és mennyien tudjuk ezt ilyen színvonalasan megörökíteni? Nekem egy lényegesen jobb géppel sem sikerülne, szóval maximális elismerésem a fotósnak.

A verseny többi felvétele sem rossz egyébként. Jó áttekintést adnak arról, mennyi szituációban lehet használni a mobilok kameráit. A különleges fények megörökítése különösen kemény dió ezekkel, míg más képeken egyszerűen csak a váratlanul feltűnő izgalmas szituáció gyors lefotózása a cél, ahol a technika másodlagos, a fotós gyors reakciója a kulcs. És persze van olyan is, amikor valahol sétálva, nézelődve feltűnik egy jól megörökíthető kompozíció, ami talán komolyabb géppel szebben is megfotózható lenne, de mobillal is korrekt lesz a végeredmény.

Sokat elárulnak ezek a képek arról, hogy a fotózás ezerféleképpen lehet izgalmas. És persze azon is elgondolkodhatunk, hogy ha egy átlagos mobillal ilyen remek képeket lehet készíteni, akkor a mindenhonnan ránk özönlő unalmas pillanatképek helyett talán érdemesebb lenne kevesebb, de jobban sikerült fotót megosztani. Nem a technikától függ a végeredmény, hanem csakis tőlünk- akkor is mi döntünk, amikor komponálunk, és akkor is, amikor a képeinket válogatjuk majd feltöltjük...

Lassan közhelyszerű "bátorságpróba" lesz abból, hogy ismert nők hagyják magukat smink nélkül lefotózni. Bevallom őszintén, nem feltétlenül hoz lázba ez a merészség. Talán azért, mert én olyan környezetben nőttem fel, ahol a kozmetikus felkeresése enyhén szólva sem volt mindennapos program a nők számára. És ezért számomra nem a smink nélküliség volt feltűnő, hanem az erős arcfestés...

Az ezzel való büszkélkedésben számomra van valami taszító. Elsősorban az, hogy aki most büszkén vállalja valós arcát, az akkor feltehetően hosszú ideig, évekig, évtizedekig csakis gondos előkészületek után állt kamera elé, tehát magával szemben is ez volt az elvárása. Ugyan mi változott ahhoz képest? Ha akkor normális volt a szemében, hogy a tökéletes nő képében tűnjön fel, azzal sincs semmi baj. Én nem csak azt fogadom el, ha valaki nem festi magát, hanem azt is, ha igen. A tetszés más kérdés, de nem erről szól az egész.

Szóval a hősnő fényképezőgép elé áll, és nincs rajta hatvan féle kozmetikum, sőt, még a fotón sem történik semmi utómunka. Ez szép és jó, még úgy is, hogy világítással, kompozícióval is lehet javítani az összképen- összességében biztosan jobban hasonlít valódi önmagára a hölgy, mint egy komoly stylist stáb által megtámogatott stúdiófotózáson.

A gondom csak az, hogy a merészséget, természetességet ünneplő női magazinok pár oldallal később előveszik a tipikus témát, a visszafogott külsejű hölgy átalakítását tetőtől talpig. És hogyan alkotják meg a bombanőt? Sminkessel, fodrásszal, divattanácsadóval és profi fotóssal, jól bevilágított stúdióban. Csak én érzem úgy, hogy kicsit álságos egyik oldalon önmaguk valójának elfogadását ünnepelni, a másikon meg minden trükköt bevetni azért, hogy valaki egy képen úgy nézzen ki, ahogy a mindennapokban soha nem fog?

A helyzet az, hogy paradox módon mind a két, látszólag ellentétes dolog ugyanazt sugallja: a külső a fontos egy nőnél. Ha elsőre szürke egérnek is tűnik, kis munkával faraghatunk belőle álomnőt. Aki meg a reflektorfényben mindig tökéletességet sugárzott, lám, arcfestés nélkül is vonzó tud lenni.

De hol van a valódi nő a fotók mögül? Mindenkire igaz az, hogy felkelés után, fáradtan, kócosan még a tükör is hátat fordít neki, és bárki megjelenése feljavítható profi segítséggel. Közben maga az ember pont ugyanaz marad, érző, gondolkodó, szerető nő, az örömteli és rossz pillanatokkal, mint társ, anya, híresség vagy keményen dolgozó alkalmazott.

És ezt az igazi arcot nem nagyon tudja bemutatni egy fotót se sminkkel, se smink nélkül. Jóval többről, szebbről van szó, mint egy csinos pofiról. Nem az a legvonzóbb, aki hagyja, hogy a legtöbbet retusáljanak rajta, és nem az a legbátrabb, aki hétköznapi megjelenését vállalja fel. Mert ez csak egy kép, nem több. Kétdimenziós lenyomata egy pillanatnyi állapotnak, miközben az egyéniség sokkal összetettebb, sokkal izgalmasabb, mint ami egy fotóról lejön...

Már megint utólag zártak ki egy rangos versenyből egy díjazottat: ezúttal a World Press Photo korunk problémáira fókuszáló kategóriájának nyertesét kapták csaláson.

Giovanni Trolio egy belga város, Charleroi sajátos, depressziós arcát kívánta bemutatni sorozatával. A képek meglehetősen nyomasztóak, a város polgármestere nem is volt különösebben boldog az általuk sugárzott imázs miatt. Attól még éppenséggel lehetett volna hiteles a sorozat, hogy kizárólag a negatívumra koncentrál, hiszen a nagyvárosi létnek ez is része.

Azt viszont már nem lehetett kimagyarázni, hogy az egyik kép nem Charleroi-ban készült, hanem Brüsszelben. Innentől kezdve teljesen hitelességét vesztette a sorozat is, a fotós is, így utólag kizárták, megfosztották díjától, már a World Press Photo oldalán sem láthatóak a képek. (A fotós oldalán viszont még megnézhető a sorozat, ezen a linken.)

Külső szemlélőként nehéz megérteni, ilyen olcsó hazugságra miért volt szükség. Már írtam többször, a bombasztikus hatás miatt egyre többen egyre extrémebb képeket akarnak készíteni, ha nem megy máshogy, hát megrendezik a jelenetet. Trolio egyik képét korábban is kritika érte, mert aligha lehet spontán felvételnek nevezni, amikor egy autót fotózott, ahol elmondása szerint unokatestvére egy csajjal volt éppen intim helyzetben.

A World Press Photo zsűrije is megérdemelne egy kis ledorongolást, amiért ilyen hatásvadász témáknak bedőlnek- manapság nem nagyon lehet semmire menni a versenyeken, ha a kép nem nyomasztó, felzaklató. Nyomor és erőszak a két kulcsszó, aminek aztán az lesz a vége, hogy ilyen képek árasztanak el mindent. Az olcsó sikerre vágyó fotósok (akad ilyen, nem is kevés), tudják, mit kajálnak mostanában a zsűrik, így aztán ha kell, megrendezik a szituációt, és máris lehet integetni a díjátadón a drámai felvétel büszke alkotójaként.

Közben a szegény, elesett emberek meg maradnak ott, ahol voltak, és helyzetük fikarcnyit sem változik. Meglehet, a cél eredetileg az lenne, hogy "felhívják a figyelmet" a problémáikra, de míg az ő sorsuk nem fordul jobbra, addig az "érzékeny művész" bezsebeli a díjakat, támogatókra lel, ösztöndíjakra pályázik, és azzal foglalkozhat éveken át, hogy további drámai képeket készít. Ha kell, egy kicsit igazít a valóságon...

Szóval nem nagyon veszem be a dumákat a fotósok szociális érzékenységéről, akik a nagyobb hatás kedvéért belecsempésznek egy sorozatba oda nem illő képet, vagy kissé manipulálják a fotókat. A World Press Photo már a díjkiosztó előtt is viharokat kavart, amikor kiderült, a döntős, tehát legjobb képek ötödét(!) ki kellett zárni meg nem engedett beavatkozás miatt. Persze ez is egyfajta művészet, méghozzá a szélhámosságé- aki nem bukik le, örvendezhet. De alkotói díjat, pénzjutalmat azért nem adnék érte...

A Ballerina Project Hungary egy külföldi ötletet ültet át hazai környezetbe: Tünde Dóra fotóin fiatal táncosnők pózolnák néhány karakteres hazai helyszínen. A Parlament vagy a csepeli gyárnegyed éppen úgy izgalmas háttér lehet, és a cél az, hogy egyszerre szóljanak a képek a városról és a táncról is.

Kétségtelen, hogy ezerszer fotózott, minden szemszögből untig ismert helyszíneket elég nehéz újszerűen ábrázolni. A balerinák jelenléte feltétlenül adhat pluszt- valljuk be, mindenki megnézi a fotókat, ha csinos táncosnők vannak rajtuk. Az kérdés, hogy valóban jobbak lesznek-e a képek, de szerencsére nem is én döntök erről, hanem mindenki magában alkothat véleményt, aki megnézi őket.

Az pedig külön nagy kérdés, hogy a balettre mint műfajra mennyire sikerül ráirányítani a figyelmet. Messzemenően elismerem a táncosok munkáját, sok évnyi gyakorlás van mögöttük, amíg a látszólag könnyed spiccekig eljutnak. Légiesnek kell lenni, ám közben iszonyú koncentrációt, izommunkát igényel a tánc- szép feladat! 

Mégis, azt hiszem, a balett jelen pillanatban egy-egy kép erejéig tudja lekötni a fiatalabb generációt. Egyszerűen nem olyan világot élünk, ez a realitás. Lehet majd olyan divathullám, ami megint ráirányítja a reflektorfényt, de mostanában a percemberek korát éljük, akik egy szelfivel kiharcolhatnak rövidke figyelmet, kinek van hát kedve gyerekkorától kezdve egy próbateremben fogat összeszorítva gyakorolni? Pedig azért van ebben a műfajban sok olyan szépség, érték, ami miatt megilletné a figyelem, az elismerés. Így aztán én is szívesen írok erről a projektről, pedig nem vagyok a tánc szakértője. Ám azt azért tudom és látom, mi az, ami értéket képvisel- legalábbis számomra.

Képek forrása: Ballerina Project Hungary Facebook oldala (www.facebook.com/ballerinaprojecthungary)

Egy rövidke közlemény jelent meg a naturArt oldalán, ami arról tudósít, hogy Az Év Természetfotósa megtisztelő címet utólag másik fotósnak ítélték. A hír nem árul el sokat, pedig a háttérben bizonyára jó ideje áll a bál.

Lássuk a szűkszavú hírt:

"A naturArt Magyar Természetfotósok Szövetsége Közhasznú Egyesület közleménye:

A GDF SUEZ - Az Év Természetfotósa 2014 pályázat egyik díjnyertes képe sok vitát váltott ki az elmúlt időszakban. Daróczi Csaba, az őt és a naturArt-ot ért támadások miatt önzetlenül visszaadta "Az év természetfotósa 2014" díjat. A pályázatot kiíró nevében, a naturArt Elnöksége úgy határozott, hogy "Az év természetfotósa 2014" címet a pályázaton nyújtott összteljesítmény alapján Selmeczi Dániel kapja."

A háttérről annyit, hogy egészen kis különbséggel győzött Daróczi Csaba az összetett versenyben Selmeczi Dániel előtt, aki azért így is gazdagodott díjakkal, övé lett az év legjobb természetfotója és ő lett az év búvárfotósa is. Most pedig utólag ő veheti majd a nagydíjat is, gratulálok neki!

Csak éppen az a baj, hogy ez az egész sztori így nagyon sántít. Elfelejti a szövetség közölni azt, hogy melyik az érintett kép, milyen vitákat váltott ki, mi volt vele a baj, és hogy védte azt a készítője... És mi az, hogy a támadások miatt valaki "önzetlenül" visszaadja a díjat? Ha a képpel szemben jogos kifogások merülnek fel, akkor semmiféle önzetlen lemondás nem jöhet szóba, a szövetségnek kell cselekednie, mert nekik kell őrködni a szabályok betartása felett. Ha pedig alaptalan a vádaskodás, miért mondana le valaki a hazai természetfotós életben elnyerhető legmagasabb díjról? Önzetlenségből? Számomra ez inkább butaságnak tűnne, és nem is értem, miért asszisztálna ilyenhez a szövetség. No meg mit érez az, aki úgy válik győztessé, hogy valaki más csak úgy jófejségből visszaad egy díjat, és neki adják helyette?

Ha nemzetközi színtérre kitekintünk, akkor nem egy, nem két példát fogunk találni, amikor akár utólag is kizártak fotókat igen rangos versenyekből, ha úgy találták, nem feleltek meg a kiírás szabályainak. A Wildlife Photographer of the Year versenyben 2009-ben egy kerítésen átugró farkasról készített képpel győzött egy spanyol fotós. Ám ezeknek az állatoknak a jó ismerői gyanakodni kezdtek a természetben soha nem látható viselkedést megörökítő képre, és hamarosan bizonyítani is sikerült, ez a farkas egy szelídített, forgatásokra is igénybe vehető példány. (A mintázat olyan a farkasoknál, mint egy ujjlenyomat, egészen pontosan be lehetett azonosítani az állatot.)

A képet kizárták, a fotóst egy életre eltiltották a versenyen való részvételről. Szó sem volt semmiféle önzetlenségről... A National Geographic versenyén egy képszerkesztővel eltávolított szemeteszacskó miatt zártak ki képet (itt olvasható erről a hír). 

Bizonyára vannak esetek, amikor a zsűri nem képes kiszűrni az esetleges szabályszegéseket. Van, amikor ezekre soha nem is derül fény. Ám feltűnő, hogy mind több trükközéssel próbálkoznak: egy barátom hívta fel rá a figyelmem, a World Press Photo döntősei közül 20 százalékot, azaz a képek ötödét kellett kizárni meg nem engedett utólagos manipuláció miatt (ebben a témában itt van olvasnivaló).

A helyzet az, hogy a fotósok egyre egzotikusabb helyekre jutnak el, egyre jobb gépekkel dolgoznak, egyre magasabbra kerül a léc. Ami 20 éve még jó képnek számított volna, ma már tucatfotó. Nem elég, hogy megörökítünk valamit, akcióra van szükség. A farkas ugorjon, a majom nyomogasson mobiltelefont, és a néző pedig higgye el, a mázlista fotós pont akkor volt ott, amikor a hihetetlen esemény lezajlott, és még tökéletes expozícióval meg is örökítette azt.

Az is része a kreativitásnak, hogy egyre inkább olyan körülményeket teremtenek a fotósok, amiknek köszönhetően mind lenyűgözőbb szögekből készíthetnek képet. Eszem ágában sincs csalást kiáltani, amikor valaki szinte átrendezi a tájat annak megfelelően, hogy hol fog fotózni ő, és hol lehetnek majd az állatok. Ez roppant kemény meló, és csak a legjobb fotósok töredékének van meg hozzá a kreativitása és ügyessége, hogy meg is valósítsa a megálmodott helyszínt. Ám akkor is tény, a határok elmosódnak, mi számít még megengedett beavatkozásnak, mi nem. A csalizás az? De mi a csalizás? Egy kiásott, vízzel megtöltött tavacska is az? És mi a természetes környezet? Kimegyünk a semmi közepére, minden ami ezen túl van, trükközés? Például ha kialakítunk egy madarak számára kellemes ülőhelyként szolgáló ágat? Egy vadaspark pedig mi, hiszen ott is fák meg tisztások vannak?

Ezekre a kérdésekre nem nekem kell válaszolni: mindig adott verseny kiírói határozzák meg, mik a szabályok. Lehet mindent szabadjára engedni, és akkor csak az számít, mi a leglátványosabb- vagy mereven ragaszkodhatnak ahhoz, hogy senki, semmilyen beavatkozással nem élhet. Nincs "jobb" vagy "hitelesebb" szabályzat, megfelel az összes- a kérdés az, hogy betűre betartatják-e mindenkivel adott verseny előírásait, vagy van, akinek képeivel szemben nincs akkora szigor, netán a békesség kedvéért a szőnyeg alá söprik a kifogásokat vagy elmaszatolják az ügyeket. Elvileg pont ugyanúgy kellene eljárni a nagydíj győztesével mint a 39. helyezettel, erről szólna a tisztességes versenyszervezés, ami mindenki számára egyenlő feltételeket teremt.

Az Év Természetfotósa-ügy ezért problémás. Ebben a helyzetben nem szabad letudni egy nyúlfarknyi közleménnyel a történéseket, mert ez elvileg rangját tekintve a legkomolyabb verseny idehaza. A szponzorok mit szólnak ahhoz, hogy díjat ajánlottak fel, támogatták a versenyt, aminek eredménye utólag megváltozik? Az átlagember is szeretne tisztán látni, a természetfotósok pláne, a támogatók meg nyilván nem adják a nevüket szívesen egy zavaros körülmények közt zajló eseményhez.

Nem látok bele a naturArt belügyeibe. Valahol megértem, hogy presztízskérdésbe ment át ez a balhé, hiszen itt egy nagyon belterjes közösségről van szó, az elnökségi tagok szervezők, zsűritagok, versenyzők lehetnek egyik évről a másikra. Olyan szűk a hazai természetfotós élmezőny, hogy a háttérben nyilván személyeskedésig menő adok-kapok folyt, de szerintem nem is kell minden vitának a nyilvánosság előtt zajlania. Ám amikor megszületik a végső döntés, elengedhetetlen az átláthatóság! Enélkül elvész mindenki hitelessége: a szövetségé, a versenyé, a díjazottaké, magáé a természetfotózásé. Ez pedig senkinek nem lehet érdeke.