A csalók tényleg sokszor lebuknak- a képeiket meghamisító fotósok közül is.

A Nikon által hirdetett fotósversenyek egyikén egy érdekes kép diadalmaskodott: egy létrát fotózott alulról a készítője, amikor állítása szerint teljesen véletlenül elrepült pont felette egy repülőgép. A gép sziluettje éppen a "keret" közepére került, ahogy előtte a gépet. Nagy pillanat, látványos fotó, győzelem- milyen szép történet!

Más fotósok persze egyből kételkedtek, tényleg kétezik ekkora mázli? A képet a legjobbnak választottak, aztán a gyanakvóbbak a képet minimálisan átalakították, és rögvest láthatóvá vált, a repülőt titokzatos fehér téglalap veszi körül. Igen, más képből vágták ki a sziliettet, egyszerű ócska csalásról volt szó.

Be is indult a fotós közösség, és az eredeti létra fotóját felhasználva lelkesen gyártottak új képeket, amin repülőgép helyett véletlenül egy menyasszony, egy godzilla vagy Jean-Claude Van Damme is felbukkant, új szintre emelve a szerencsés pillanat fogalmát.

A Nikon természetesen nagyot égett, aztán egy közleménnyel próbáltak jópofizni. Az a helyzet, hogy sokszor tényleg nagyon nehéz kiszúrni a csalást, de ezúttal még csak nem is volt túlságosan ügyes a manipuláció. Nyilván az ügyesebbeket el sem csípik. Nem tudom, mi a rosszabb: az, hogy sokan tisztességtelenül nyúlnak bele a képeikbe, vagy az, hogy sokszor már le sem buknak és lassan hozzászokunk ahhoz, hogy kifinomult trükkökkel vernek át minket.

Persze, mind arra vágyunk, hogy egyre látványosabb fotókat mutassanak, de ilyen áron? A PhotoShop csak egy módszer, sok más módon lehet "görbíteni" a valóságot. Lefizetett modellek, a drámai hatás kedvéért megrendezett szituációk,  idomított állatok- ezeket nem is lehet kiszűrni utólagos ellenőrzéssel.  Azért szaporodtak el ezek a trükkök, mert mindenki díjakra, jól eladható képekre vagy legalábbis is lájkokra hajt. Ki akarunk tűnni a fotóinkkal, és sokan az egyszerűbb utat választják.

Megoldás? Ha minden emberből eltűnik a hiúság és a kapzsiság, többé senki nem fog ilyen eszközhöz nyúlni. Igen, tudom: ez azt jelenti, hogy ezzel örökké együtt kell élnünk... De az ember nem akar állandóan gyanakvással szemlélni minden túl jó fotót. Szóval a képeket egyszerűen csak megpróbálom képként kezelni, és az ügyes megoldásokat is elfogadom, ha tudok róla. Az is lehet kreatív, aki nem csak egyszerűen kattint egyet. A csalás viszont csak annyi, amennyi...

A repkedő kamerás drónok nem csak arra alkalmasak, hogy veszélyhelyzetet teremtsenek a repülésben: a kellően kreatív dróntulajdonosok elképesztő képeket tudnak készíteni madártávlatból. Már saját közösségi oldaluk is van, a dronestagram, ahol tényleg akadnak nagyon izgalmas fotók.

A jó fotó ma már nem technika kérdése: akinek van hozzá tehetsége, tudása, egy telefonnal is képes izgalmas képeket készíteni. 

Ezt igazolja Guido Gutierrez Ruiz instagram oldala, ő ugyanis a nagy cserélhető objektíves fényképezőgépét cserélte le egy okostelefonra. A tisztesség kedvéért meg kell jegyezni, nem kevés olyan téma van, ahol szükség van a jobb minőségű kamerára, de bizonyos helyzetekben tényleg elég egy kis gép tudása- sokkal fontosabb az, hogy ki az, aki a képet megkomponálja.

Igazság szerint nem is ártana, ha minél többen próbálnának egy kicsit tanulni a képkészítésről. Tele van minden fotókkal, az emberek megörökítenek a reggelizéstől kezdve a bulikon át a nyaralásokig mindent, csak épp igen gyakran csapnivalóan. Érdemes ügyes fotósok oldalát böngészni, ellesni egy-két trükköt- no meg gyakorolni egy kis önkritikát, és csak azokat a képeket megosztani, amik tényleg érdekesek. Inspirálónak itt van egy csokorra való Guidó fotóiból.

Egy táncos egészen új szintre emelte az önarcképkészítést: Mickael Jou nem egy tipikus szelfiző, hanem gondosan megkomponált és remekül elkészített képeket készít.

A főszerepben ő van, jellemzően olyan helyzetben, ami ránézésre megcáfolja a fizika törvényeit- pedig csak fantázia, jó időzítés, ügyesség és sok előkészület kell hozzá. Mondani sem kell, ő kicsit lassabban halad a fotózással, mint a csücsörítős lányok a mosdóban, de az eredmény láttán nyilvánvaló, megéri a befektetett munka és idő.

Az ember azt hinné, az önmagunk lefotózásáról szóló műfaj körüli okoskodások szép lassan elcsendesednek, de ehhez képest még mindig vitatkoznak róla. Pedig az alaphelyzet az, hogy mindenki azt fotóz le, amit akar, oda tölti fel a képet, ahova akarja- és az nézegeti őket, aki akarja.

A szelfi elátkozásában mindenesetre van valami mulatságos. Az, hogy a fotózásban a legeslegelejétől fogva jelen az emberek megörökítése mint az egyik legfontosabb téma, szerintem mindenki számára tény. A szelfi nem mutat újat abból a szempontból, hogy valakit megörökít egy átlagos vagy különleges élethelyzetben, az újdonság maximum annyi, hogy saját arcunkba toljuk az objektívet. 

Megtettük volna ezt régebben is, ha lett volna a kezünkben ilyen eszköz, mint manapság a digitális fényképezőgépek, okostelefonok. Régen a "szelfi" úgy készült, hogy megkértünk valakit, ugyan fotózzon már le valami előtt. Ebből lettek a jó kis nyaralásos emlékképek. Még régebben, amikor a kamerák drágák voltak és csak pár hivatásos stúdióban volt belőlük, akkor elmentek az emberek a fényképészhez, és megcsináltatták a családi fotókat.

Persze, ma több bennünk a magamutogatási szándék, de alapvetően az nem változott, hogy valami jó helyen, mondjuk tengerparton szeretnénk megörökíteni magunkat. Ehhez most nem kell külső ember segítsége, bár ha jó képet szeretnénk, azért nem ártana párszor a barátaink kezébe nyomni a gépet. A lényeg nem a tengerpart vagy akármi más menő része a világnak, hanem az, hogy mi eljutottunk oda. Nekünk ez így emlék.

Igen, az amatőr így fotózik: a saját boldog pillanatainak akar emlékművet állítani egy képpel. És akik szidják a szelfizést, majd gondoljanak arra, ha a régi családi fotóalbumot lapozgatják, a megfakult tájképeknél időznek-e tovább, vagy ott, ahol felmenői mosolyognak a kamerába- netán mi magunk, gyerekként. 

Az, hogy a technika jelenleg szinte korlátlan mennyiségű kép készítését teszi lehetővé, egy dolog. Régen a filmtekercs 36 kockája volt a világ, és nagyon menőnek érezhette magát az ember, ha még egy-két plusz tekercset magával tudott vinni az utazásra. És akkor még persze imádkozni kellett, hogy a képek legyen élesek és jól exponáltak, és ne rontsák el az előhívást... De még akkor is emlékeket idéznek, ha nem sikerültek túl jól.

Ma csak nyomjuk a gombot és százszámra lőjük a fotókat. Ezeknek csak egy része kerül megosztásra, és megjósolom, évek távlatából csak töredéküket nézzük vissza szívesen. De azokat igen! A szelfiket sóhajtozva nézegetjük majd pár évtized távlatából, hogy milyen fiatalok és vidámak voltunk akkor... És ezeknek a képeknek ez a dolga. Ezek a fotók jellemzően semmitmondóak és ócskák mindenki másnak, elsősorban magunknak készülnek. A szelfi tehát nekem nem annyira arról szól, hogy konkrétan én magam fotózom, hanem arról, hogy egy pillanat megörökítésével "üzenek" jövőbeni énemnek: itt voltam, ezt csináltam, mit szólsz?

Az pedig mit sem változott, hogy egy-egy túra után a barátok erre kérik a többieket: "Azokat a képeket dobd már át nekem, amiken rajta vagyok..." Hiába nem szelfi a klasszikus értelemben véve, mégis nekünk magunknak fontosak azok a fotók, ahol mi is szereplünk. Szóval kár szidni a trendet, ez a folyamat teljesen természetes annak fényében, hogy viszonyulunk a saját képeinkhez (és a saját életünkhöz, a múló időhöz!), és a fejlődő technika mennyire kezére játszik az élményfotósoknak.

Az sokkal problémásabb, amikor a minél vagányabb szelfi kedvéért valaki életveszélyes helyzetekbe sodródik. De erre is azt mondom: ne a műfajt szidjuk azért, amiért valaki hülye. Vonat előtt meg vezetés közben szelfizni- aki idióta, azt nem az okostelefonja rontotta meg, megcsinálná a marhaságot úgy is, hogy valaki más kezében van egy ósdi fényképezőgép. Aki pedig tudja, hogy a szelfi elsősorban magának fontos, az képes a képeiből is annyit megosztani, amivel még nem csinál bohócot magából a barátai előtt.