Buknak ki a csontvázak a szekrényekből: hírességek pedofilbotrányairól, erőszakolásairól hallunk egyre gyakrabban. Ki kell mondani, ez nem tolerálható, elnézhető csak azért, mert valaki menő színész, rendező vagy tévés!
Hogy léteztek-e olyan nők (esetleg férfiak), akik hajlandóak voltak kissé többet vállalni, hogy közelebb kerülhessenek egy sztárhoz? Persze, voltak, vannak, lesznek is. Na és? Ez még senkit nem jogosít fel arra, hogy mindenki mást megkaphatóként kezeljen. Nem indokolható az erőszak azzal, hogy a nő kedves volt és miniszoknyát vett fel. És nem felmentés az, hogy valaki "bohém" életmódú színész, tehát "belefér" az ilyen kaland. Egy frászt! Ha a kemény emberek közt kemény munkát végző kubikostól elvárjuk, hogy a nőkkel bánjon illő módon, akkor attól is elvárható ugyanez, aki filmszerepekkel keres szép pénzeket. Hasonlóan, ha jogosan elítélnek egy tanárt pedofil kalandokért, pont ugyanaz járjon ki papnak vagy filmesnek.
A történetnek viszont ez csak a jogi oldala. A másik az, ami aggasztóbb számomra: a közeg. Nem igaz, hogy soha, senki nem látta, mi folyik. Nem igaz, hogy nem tudták, egy-egy sztár mit művel. Amikor Angliában "a gyerekek jótevője", Jimmy Saville pedofil botrányai kipattantak, kiderült, a stábból többen sejtették, mi folyik a háttérben, de elfogadták, így megy ez. A Hetedik menyországból ismert színész, Stephen Collins, aki épp "bocsánatot kér" a gyerekmolesztálásért, csak azért került bajba, mert felesége most vette elő az évekkel ezelőtt titokban készített felvételt. Akkor miért nem? Belefért a házasságba, ha viszont pénzről van szó, máris elő lehetett kapni, zsarolni? Hányan fordították el a fejüket, ha ilyesmit láttak, és miért tették ezt? Egyszerűen felfoghatatlan a számomra. Mintha teljesen természetesnek vették volna, hogy így működik a sztárvilág.
Tulajdonképpen nem kellene ezen meglepődnöm. A köznyelvben van egy kifejezés: szereposztó dívány. Mindenki hallotta már, ha elhangzik, cinkosan kacsintunk. De őszintén, mennyiben lehet beszélni erkölcsről olyan rendező, igazgató esetében, aki tényleg így osztott szerepeket? Belegondoltunk ebbe, amikor ezzel a kifejezéssel viccelődtünk? És hol volt a határ, amikor az érintett annyira nem akart így előrejutni, mégis megtörtént vele, amit el akart került? És aztán karrierjét féltve inkább nem szólt soha, senkinek...
A közegtől szerintem általában nem várhattak segítséget, mocskos szokásjog uralkodhatott sok helyen. Páran legyintettek, mások nem hittek nekik, és talán olyanok is akadtak, akik kárörvendően vigyorogtak a hátuk mögött. A megerőszakolt nők inkább nem fordultak hatósághoz se, ha fordultak is, nem vették őket komolyan, ha meg eljutott az ügy valameddig, jöttek az ügyvédek és sokszor rábeszélték őket egy peren kívüli megállapodásra. Aki pedig pár dollárért megúszhat egy ilyen balhét, folytathatja tovább az üzelmeit, mintha törvények felett állna a vagyona miatt.
Én egy olyan fickó, mint Bill Cosby esetében nem "meghurcolást" várok, hanem pontosan olyan tisztességes eljárást és komoly felelősségrevonást, mint bármilyen más átlegember esetében. Ha sikerül rábizonyítani amivel vádolják, engem aztán nem érdekel, hány millió embert szórakoztatott a műsoraival. Fontos, hogy a korrekt tárgyalás szintúgy kijár neki, előre nem kell megírni az ítéletét. Majd a bíróság dönt- legalábbis remélem, hogy nem arról szól már megint az egész történet, hogy páran kiharcolnak maguknak egy derekas kártérítést peren kívül, és akkor "minden rendben".
Nem, ezzel nincs rendben semmi. Ha volt bűn, legyen igazi vezeklés is. A vétkes miatt, az áldozat miatt- és miattunk is. Hogy legközelebb ne tűrjük szótlanul, ha hasonlót látunk. Mert bennünk is ott marad a tüske, mint az elszenvedőben, és ezerszer végiggondoljuk, nem tehettünk-e volna valamit. De igen: például azt, hogy kijelentjük, az áldozatok oldalán állunk, és csak a bűnt nézzük, nem azt, ki követte el. És van, ami alól semmi nem ad felmentést...