Az öncenzúra nehéz téma. Aki elég sokat írt már, szinte biztosan belefutott abba a problémába, hogy bizonyos dolgok megírjon-e vagy sem. Mi az a téma, ami megér egy esetleges konfliktust, netán komolyabb jogi csetepatét?

Évekkel ezelőtt történt velem valami hasonló. Akkoriban tévéműsorokról írtam blogot, megteszik ezt sokan mások is, és persze hébe-hóba kritizálgattam a bejegyzésekben. Egyszer egy reggeli műsorban láttam egy fiatal lányt, aki vélhetően némi pénz ellenében lett "meghívott" vendég, mert karrierje egyáltalán nem indokolta a jelenlétét. A népszerűsítési kísérlet sem járhatott sok sikerrel, mert már a nevére sem emlékszem, és szerintem más se nagyon tudja, kiről lehet szó. Így aztán bátran megírhatom, hogy a rövid beszélgetés után éneklő és táncoló hölgyet konkrétan kinevette az egyik műsorvezető, mint az a bevágott képen elcsíphető volt.

Mit tagadjam, a bejegyzésem meglehetősen vitriolosra sikerült. Lehettem volna finomabb vagy udvariasabb? Nyilván, de egyszerűen tényleg olyan gyatrának éreztem a produktumot, hogy nem fogtam vissza magam. A meglepetés akkor ért, amikor egy-két nap múlva a sajtómegjelenésekre vadászó menedzsment (szerintem konkrétan a művésznő apukája) csak az én blogomat találta meg a neten, és fenyegetőzős levelet írt.

A saját szempontjából igaza volt. Nyilván rettentően keserű érzés lehet, hogy nyomja mindenhol, pénzt nem kímélve, a tehetségesnek gondolt lányt, és az egyetlen visszhang egy cinikus blogger alázós bejegyzése. Én visszaírtam neki, hogy az ügyet teljesen jelentéktelennek gondolom, simán leveszem a bejegyzést, és ez így is történt. A "menedzser" még felajánlotta, hogy én is találkozhatok személyesen a művésznővel és így meggyőződhetek róla, milyen fantasztikus ember és előadó, de én ezzel az eséllyel már nem éltem.

Pusztán csak elgondolkodtam, hogy megéri-e nekem bármikor, bárkinek beszólni. Szerintem mindenki, bloggerek, újságírók és olvasók fel tudnak sorolni legalább fél tucat bicskanyitogató arcot, akik megérdemelnék, hogy nagy nyilvánosság előtt olvassanak be nekik. (Én is kaptam ilyet blogbejegyzésem kapcsán, bizonyára időnként megérdemeltem, de megjegyzem, nem kívánok pereleni. És nem adok lehetőséget személyes ismerkedésre sem- nem vagyok különb élőben sem. Ha hibázok, vállalom, ha vitázik velem valaki, az sem gond, ha pedig megsért csak úgy, az nem engem minősít.) Ám néha az ember hezitál, mielőtt megírja földbe dorongoló írását. Megéri ez nekem?

Mert mit is érhetünk el, ha beszólunk a piréz királynak: hirtelen az érintett észbekap és felhagy korábbi bűnös gyakorlatával? Tömegek állnak mellénk és elérjük a piréziai rendszerváltást? Vagy egyszerűen csak jön egy üzenet fentről, hogy "nem szeressük amit írogatsz", és akkor magunktól eltüntetjük még a nyomát is az egésznek, ne legyen bajunk? Vannak, akiknek jobb az érdekérvényesítő erejük, és az ilyesféle csetepatékból végül úgyse a kisember jön ki jól többnyire.

Nem vagyok rá büszke, amikor napokon át hezitálok, bizonyos témákban beszóljak-e. Most a közelmúltban is volt ilyen, olvastam egy interjút ami nagyon felbosszantott, tudtam volna reagálni, de kell ez nekem? Sose tudom, nem pusztába kiáltott szó-e, miközben esetleg perrel fenyegetőzne egy potentát, netán ellehetetlenítene olyan helyeken, amelyek számomra a megélhetést jelentik. Utóbbit pedig nem nagyon szeretném kockáztatni.

És az ember szépen törli a félig kész bejegyzést, netán bele se kezd az egészbe. Persze van ezer más, érdekes téma, amiben nincs semmi konfliktus, ügyesen körbe lehet járni őket, a feldolgozásra is büszke lehetek, de azért csak van bennem pici hiányérzet. És nyilván sok más ember is úgy van ezzel, mint én: csendben összenézünk, tudjuk, ezekről a problémás témákról inkább nem beszélünk. A le nem írt mondatok, a ki nem mondott vélemények a saját belső cenzorunk miatt kerülnek tiltólistára.

Nem kell ebbe belehalni, ám ha az ember néha hajlamos gondolkodni saját dolgairól, akkor eszébe juthatnak ezek a helyzetek. Akkor is bosszantó a saját tétovaságunk, ha nem vagyunk kimondottan forradalmáralkatok. A magamfajta blogger viszont csak másod- sőt, harmadállásban forradalmár, és ez mindent más megvilágításba helyez.

Megoldás? Nincs. Mindenki maga dönt, vagy így, vagy úgy. Az ember próbál azért annyit elérni, hogy ha nem is ír meg mindent, legalább ne is hazudjon. És már az is eredmény valamilyen szinten, amikor nem tolom elvtelenül a szekerét azoknak az embereknek, akiket szívem szerint elküldenék a fenébe. Azokhoz képest, akik mások kegyét lesve élnek, ez is tisztességes helytállás a szememben. A bátrak előtt pedig kalapot emelek, akik felvállalják a konfliktusokat- helyettem is teszik ezt, köszönöm nekik. És kicsit irigylem is őket...