Kereken harminc éve erős volt a karácsonyi kislemez-szezon: akkor jött ki a Wham! klasszikusa, a Last Christmas, aminek kapcsán megemlítettem, az első helyezést 1984-ben nem tudta elhódítani, mert a trónra a Band Aid dala került, a Do they know it's Christmas?

A nyolcvanas éveket a jótékony célú könnyűzenei összeborulások sora fémjelezte, a Live Aid-et vagy a We are the world című dalt aligha kell például bemutatni, de a Band Aid is remek névsort vonultatott fel.

A listavezető karácsonyi dalt az etiópiai éhínség hírére reagálva komponálta Bob Geldof és Midge Ure. Utóbbi nevét a fiatalabbak jó eséllyel nem ismerik, pedig olyan sztárbandákban muzsikált, mint a Visage és az Ultravox. (Szerintem az Ultravoxnak még lesz egyszer komoly reneszánsza, igazán egyedi zenekar volt.) A közreműködők névsora imponzáns: Bono, Phil Collins, Sting, Paul Young George Michael is köztük volt, a Wham! frontembere így annak ellenére lett listavezető 1984-ben, hogy saját dalukkal csak a második helyet csípték meg. Jelen voltak még a Spandau Ballet, a Status Quo, a Kool & the Gang, a Bananarama, a Duran Duran tagjai is többek között. Közülük ma már többen menthetetlenül a retródiszkók műsorába szorultak vissza, de annak idején ez volt a könnyűzene élvonala.

A dalt egyetlen nap alatt vették fel novemberben, december 3-án került a boltokba, és egyetlen hét alatt egy millió példány fogyott belőle, a brit zenetörténelem legjobban fogyó kislemeze volt egészen 1997-ig. A kritikusok szerint a dal közhelyes volt, és maguk a szerzők sem tekintettek kiemelkedő darabként rá, de mint Midge Ure elmondta, a zene másodlagos volt, csakis a pénz gyűjtésének szándéka motiválta őket. 

És éppen emiatt jöttek össze később is a Band Aid név alatt összetoborzott zenészek, amikor újból felvették a dalt a frissített kiadásokhoz. Az idén novemberben már a Band Aid 30 volt soron, amiben közreműködött a mostani sztárok közül Chris Martin, Ellie Goulding, Rita Ora és a One Direction is- Bono pedig most sem maradhatott ki. Ezúttal nem az éhínség, hanem az ebolakrízis volt a jótékony gyűjtés apropója. A dal pedig ebben az évben is jól teljesített, több százezer letöltést és eladást produkált.

A jótékonyság végülis nemes cél, és ha jutott megfelelő helyre a pénzből, akkor sok szó nem érheti az ötletgazdák zenei teljesítményét. Persze lehetne azon vitatkozni, hogy sokan csak így, ilyenkor támogatják a rászorulókat, de nem hiszem, hogy egy csapatnyi popzenésznek kéne megoldani az ilyen filozófiai kérdéseket...

Már annak is közel negyedszázada, hogy az Ice Ice Baby című hip hop dal óriási sikert aratott szerte a világban, így aztán a mai fiatal generáció jó része nem is ismeri- ha pedig meghallják, nyilván csodálkoznak, mit ettek ezen 1990-ben. A klipet látva jó eséllyel dőlnek a röhögéstől is...

Bevallom, én is jót mosolygok ezen az idétlenkedésen. Nagyon műmájer az egész, közben meg utánaolvasva kiderül, Vanilla Ice élvonalbali sztárrá lett egy kis időre ennek a bombaslágernek köszönhetően. Azt írják, ez volt a legelső hip hop dal ami első tudott lenni a Billboard slágerlistán, a To The Extreme lemezből 15 millió(!) példány kelt el, Vanilla Ice még Madonna pasija is volt pár hónapig. Aztán pedig jött a sorsszerű zuhanás az ismeretlenségbe. Hiába ad ki manapság is lemezeket, nem túl sokan veszik ezeket, és ha bárhová elhívják haknizni a tévébe, akkor Vanilla Ice vén fejjel még mindig az Ice Ice Baby-t rappelheti.

Mert az eredetileg Robert Matthew Van Winkle néven Texasban született zenész 1967-es évjáratú, közelebb van az ötvenhez, mint a negyvenhez. Motocross versenyzéssel is foglalkozott, aztán jött a hip hop és a rövid életű világsiker. De talán ők maguk sem hittek ebben igazán: a dal karakterét meghatározó basszusfutam eredetileg a Queen és David Bowie Under Pressure című dalában hallható, de a lemezen a nevüket még csak fel sem tüntették. Pedig enélkül a vérszegény rap és a szupermenő cuccban ugrálás aligha tarolt volna... Utólag persze rendezni kellett a jogokat, de ez tényleg elsősorban jogi kérdés volt, gyaníthatóan a Vanilla Ice-ért rajongó fiatal közönség jelentős részének fogalma sem volt arról, mi volt az eredeti dal, és egyáltalán, mi az a Queen.

Mindenesetre mára már az eredeti is, meg a rapfeldolgozás is retró kategóriába csúszott. Nézi az ember a röhejes cuccokban pattogó Vanilla Ice-t, és a mai fiatalokhoz hasonlóan értetlenül próbálja kideríteni, mitől volt ez menő. Azt hiszem, az ilyen klipek maximum abban örökérvényűek, hogy ugyanúgy elengedhetetlen beléjük legalább egy csinos csaj feszes cuccban, mint a maiakban. És nyilván ami ma iszonyúan trendi, az 25 év múlva ugyanúgy menthetetlenül gáz lesz, mint ez a fizimiska. Néha jó ezt az eszünkbe idézni, ha divatos arcokért rajongunk...

Érdekes kis promófotókat készítettek annak idején ehhez az akkoriban roppant népszerű krimisorozathoz...

Boldog fiatalkorom volt, hiszen végigélvezhettem a leginkább amatőrszagot árasztó tévézés korszakát, élőben néztük Anettkát, és az elsők között voltunk, akik elcsíptük egy parókában playbackelő öreg fickó letaglózó előadását, aki mögött egy kutyaugatást imitáló "énekesnő" tátogott.

Igen, ez volt a Rebeka. Nem lehet elmesélni az élményt, amit elsőre okozott a dal meg az előadás, és persze az utána következő beszélgetés sem volt akármi. Mint később kiderült, Uhrin Benedek, a szerző-énekes-regényíró vett egy kis műsoridőt a Zenit TV-n, ahova beengedtek bárkit, aki pár forintot letett az asztalra.

Talán maga sem hitte, hogy ezzel beindul a villámkarrier: hozzám hasonló fiatalok igyekeztek kideríteni, ki ő, még honlapot is készítettek az internetről mit sem tudó idős mesternek. És hirtelen mindenki elkezdett Uhrin Benedekről beszélni, aki nyugdíjasként akart népszerű énekessé válni, és lám, sikerült neki. A fellépése a szigeten máig emlegetett, óriási buli lett.

Az egész ország megismerte Uhrin Benedek nevét, akiről aztán kiderült, közelebb van a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Mindenesetre koncertezett, televíziós műsorokba hívták, élvezte a gyorsan jött hírnevet.

Ilyenkor mindig felbukkan pár okoskodó, aki szerint "megalázó", hogy a fiatalok a zenéjére ugráltak, tapsoltak, pedig inkább csak nevettek a dalain. Valóban, nyilván Benedek bácsi ezerszer boldogabb lett volna, ha képen törlik, mert a zenéje ócska, és még a szintetizátorát is elveszik, nehogy új szerzeményeket írjon. Az persze kérdés, miért kéne kívülállóknak beleszólni abba, mit csinál egy felnőtt ember, aki ha úgy érzi, kihasználják, egyszerűen nem vállal fellépéseket, és persze nem teszi el az érte járó pénzt, hanem próbál megélni a nyugdíjából, fogyatékos fiát egyedül nevelve.

Szerintem pont az atyáskodás a megalázó, amikor egy saját erejéből egy álmát megvalósított embert akarnak megvédeni- magától, a vágyott sikertől?... Csak azért mert egy öreg vidéki emberről volt szó, máris úgy érezték, erkölcsi magaslatokból szónokolhatnak a gonosz fiatalokról, akik a poén kedvéért csináltak sztárt Uhrin Benedekből. Szerintem meg ezek a srácok többet tettek érte, mint azok, akik akkor se foglalkoztak vele, amikor először feltűnt a Zenit TV-ben, és utána sem tettek érte semmit, amikor megint nem nagyon hívták sehova.

Arra az egy fontos dologra ugyanis nem figyeltek fel, hogy az első feltűnésekor az idős mester még parókában próbált "fiatalos" lenni, aztán utána elhagyta a póthajat. Nyilván tisztában volt vele, ő ugyan azt hitte, a korosztályában lehet sikeres mint táncdalénekes, de az élet egészen más fordulatot hozott. Nem kell azt hinni, ő nem látta, nem tudta, nem érezte, hogy a dalait nem mívességük miatt énekelte vele rengeteg fiatal a Szigeten. Sőt, bizonyára be is szóltak neki páran.

Na és? Feljutott álmai színpadára, ahol a rá kíváncsi emberek előtt énekelhetett. Mások a sikerért bogarat esznek, a feneküket rázzák, műbalhét rendeznek- semmivel nem különbek, mint a műsoridőt vásárló Beni bácsi. Valószínűleg ő kiszolgáltatottabbnak látszott, és nem csak a poénoknak volt jó alanya, hanem az atyáskodásnak is. Akkor persze kevesebben voltak mellette, amikor csúnyán átverték egy lakásvásárlásnál az akkor már 90 esztendőt is betöltött előadóművészt, a Blikk meg a Fókusz híradásának köszönhetően vert fel akkora port az ügy, hogy nem került az utcára fiával együtt- ehhez is a bulvár kellett.

Szóval hagyjuk csak meg mindenkinek a lehetőséget arra, hogy saját akaratából, saját erejéből csináljon magából hülyét- vagy sztárt, ha a dolgok jól alakulnak...

Az internet csodája, hogy olyan retró gyöngyszemek kerülnek elő a YouTube-on, amitől leesik az ilyesmire nyitott ember álla. A régi "közdokos" vasutas filmeket például én lelkesen nézem, hiszen amikor gyerek voltam és vonatrajongó, nagyjából úgy nézett a MÁV világa, mint ezeken a filmeken.

Azaz pontosítok, nem volt fekete-fehér minden. És ha még jobban belegondolok, itt az ablakon kinézve látom a mellékvonalat, pont olyan Bzmot gépekkel, mint a régi filmekben, és pont olyan elhanyagolt vasúti megállóhellyel, mint akkor- szóval nem is akkor a változás.

No mindegy, visszatérve a filmekre, ezeket számomra meglepő műgonddal gondozták az alkotóik, némelyikben ma ismert arcok tűnnek fel. Például ha valakit érdekel, hogy festett Zana József, mint hiú ügyeletes, az nézzen bele ebbe a remek kis darabba.

Egy másik film egyenesen filozofikus mélységeit villantja fel a vasúti szolgálatnak, a megdicsőült vasutas figurája csodatevő szent embereket idéz.

Természetesen készültek komolyabb filmek is a Közdoknál, vasúti balesetek okait feltáró dokumentumfilmek, amelyekből tanulhatott a hanyagságra hajlamos dolgozó. Ám ezzel természetesen nem viccelek: a vasút veszélyes üzem, és a hiba ára valóban lehet az emberi élet. Meglepő, hogy a filmnek dramaturgiája van, gondosan szerkesztett munka, hatásos lassítással, zeneválasztással- nem csak szakmai körökben vállalható alkotás.

Annak idején a gyerekek jelentős része akart vasutas lenni, aztán a többségünk más pályát választott. A nosztalgia viszont megmaradt, szóval én nagyon hálás vagyok azoknak, akik ezeket a filmeket bedigitalizálták és feltöltötték. Mindenkinek azt javaslom, keresgéljen a videomegosztókon, mert fantasztikus dolgokat találhat...