Több mint fél évszázada leplezték le Michelangelo fantasztikus szobrát.

Néha bele sem gondolunk, hogy ikonikus, mindenki által ismert alkotások milyen régen születtek. Erre remek példa a Dávid-szobor, amit 1504. szeptember 8-án lepleztek le, és azóta is rengetegen csodálják.

Az 517 centi magas márvány szobron Michelangelo 1501 és 1504 között dolgozott. Még csak 26 éves volt, amikor megkapta a megbízást, de a végeredményt látva elég magabiztosan kijelenthetjük, hogy érett művész volt már ekkortájt is. Egyébként most éppen Leonardo da Vinci-mánia van, nyilván köszönhetően a világsikerű Dan Brown regénynek is, ám Michelangelo is hihetetlenül fontos alakja az egyetemes művészettörténetnek- több más kortársával együtt.

A Dávid-szoborért hálásak lehetnek sokan: igen sok tanulmány, elemzés, értelmezés született róla. Próbálták megfejteni a tekintetet, a testtartást, de még a nemi szerv méretével kapcsolatosan is voltak fejtegetések. Persze a végeredmény összegezve az, hogy mindenkit lenyűgöz az alkotás, legyen bár laikus néző vagy szakember. Számít bármi más?...

Egy norvég származású "művész" sajátos performanszot álmodott meg: fel akarta venni magát, amint meztelenül lóg egy fára kötve. A Londonban képzőművészetet tanuló Hilde Krohn Huse azzal az aprósággal nem számolt, hogy túl jól sikerül a csomózás, és képtelen elszabadulni a produkció végén. Némi kétségbeesett próbálkozás után üvöltve hív segítséget, és mindezt fel is vette a kamera.

Mindannyiunk nagy örömére sikerült megmenteni a művészt, aki három és fél órát lógott a fán. Szerencsére a film ennél jóval rövidebb, de ezt is nagy türelemmel lehet csak végignézni. 

Ezek után némi meglepetésre az "alkotást" beválogatták egy kortárs művészeti tárlatra, ahol tehetséges fiatalok művészek mutatkozhattak be. Az elemzés szerint a film nagyszerűen mutatja be azt a kiszolgáltatottságot, amit a fáról lógó, csapdába esett ember érez, akit megtréfál a valóság.

Ha így nézzük, akár még igaza is lehet a kurátornak. De azért jegyezzük meg, az ilyen produkciókkal inkább bakiparádékba lehet bekerülni, nem múzeumba. Mert igazi Darwin-díjas ötlet volt úgy felkötni magát egy embernek tök pucéran, hogy nem gondolt a szabadulására, nem volt a közelben segítség és így tovább. Ez a performansz végződhetett volna sokkal rosszabbul is.

Szóval sok-sok minden van, aminek a demonstrálására jó ez a felvétel. A kiszolgáltatottságnak is- meg a hülyeségnek is. Nekem nem fáj az sem, hogy múzeumban mutogatják, nem pedig a vicces házivideókból készült összeállításokban. A bennem megbúvó nagyon földhözragadt, unalmas fickó azért szép csendben ingatja a fejét, és magában örül annak, hogy például egy Michelangelo ennél némileg kifinomultabb alkotásait azért még nem dobják ki a múzeumokból efféle performanszok kedvéért.

Ha mégis eljön a pillanat, hogy Hilde videója fog többet érni mint a Dávid, és ezt mi elfogadjuk, akkor pedig mindannyian megérdemeljük a Darwin-díjat.

Egy olcsó Ikeás képet állítottak ki egy galériában vidám holland fickók, és kíváncsiak voltak a "műértők" véleményére. Nem lep meg senkit nyilván, hogy sokan el voltak ájulva a kép hihetetlen művészi értékeitől, és volt, aki egyenesen 2,5 millió eurós(!) értéket is el tudott volna képzelni az alkotásról. Tiszta mázli, hogy bármelyik nagyáruházban megkaphatja 10-ért...

Azt hiszem, az ember mondhatja ezt, ez egy szemtelen trükk, becsapják szegény galérialátogatókat ezzel, akikre hatással van a közeg, meg mittudomén mi minden. Jogos, ez egy átverés, az utca emberének megtréfálása- ilyen videókból milliószámra láthattunk repülőgépek fedélzeti szórakoztató programjában, csak itt nem a váza törik össze, hanem magas művészetnek állítanak bele olcsó tömegterméket.

Csak hát a sztorinak van egy másik oldala is, amit meg kell említeni. Bizony a kedves műértők, sznobok pedig másokat csapnak be azzal, amikor csalhatatlan szakemberként, fölényesen mutatnak rá műveletlenségünkre, amikor nem ismerjük fel egy alkotásban rejlő értékeket. Úgy tesznek, mintha értenék, mint jelent az, hogy a festmény reflektál és gondolatokat ébreszt. Kontextusról és releváns témákról beszélnek, akkor is, ha az egész csak egy mutatós giccs. Nyugodtan olvasgathat bárki hazai cikkeket is, ott is akad bőven olyan sommás megállapítás, hogy valami nem elég korszerű, nem "kommunikál", és így tovább. 

A mai műértés sznobvonalához amatőrként is könnyen felzárkózhatunk. Mielőtt véleményt mondunk, nézzük meg az árcédulát, és ha elég magas, akkor jöhetnek a közhelyek. Elég néhányat betanulni. Csak akkor vigyázzunk, ha ismeretlen a festő neve vagy nincs ár feltüntetve sehol, mert akkor lehet, hogy gonosz módon be akarnak csapni! A vicces hollandok az Ikea-képet Ike Andrews-alkotásként állították ki, hátha valaki rájön az átverésre- a nézőket viszont nem készítették fel előzetesen ilyen hasznos, a mindennapi életben elengedhetetlen tudást átadó blogbejegyzések.

Félreértés ne essék: természetesen van jó kortárs művészet és van jó szakértő is. Miért ne lenne? Csak blöff legalább annyi van, alkotói és nézői szinten egyaránt. Nyugodtan hallgathatsz a saját megérzéseidre is, nem kell más véleményét egy az egyben átvenned. Akár azt is fel lehet vállalni, ha valami méregdrága alkotást nem tartasz semmire, és az sem szégyen, ha egy Ikeás képtől leesett az állad. Biztos vagyok benne, engem ugyanígy át lehetne verni olyan területen, amiről azt hiszem, valamelyest értek hozzá.

Legyünk őszinték magunkkal szemben is, ennyi az egész. És ha melléfogunk, akkor bátran nézzünk szembe a sznobizmusunkkal önironikusan: a fenti videóban páran jót kacagtak saját magukon. De néhányan olyan arcot vágtak, ami jelezte, hogy gyalázatosnak, alantasnak tartották az átverést- ami mellesleg éppen olyan ügyes és ötletes volt, mint egy korrekt kortárs alkotás. Nos, akik ilyenkor nem néznek a tükörbe otthon, hanem továbbra is tévedhetetlennek tekintik magukat mert őket csak egy alacsony színvonalú médiahekkbe rángatták bele, tehát minden a helyzet hibája, azok menthetetlenek. Mindenki más számára van remény.

Egy brit művész, Johanna Basford igazán szép grafikájú kifestőkönyveit felnőtteknek szánja, és egy hír szerint már egy millió fogyott ezekből. Az igazán hangulatos rajzok kiszínezésével mindenki olyanná alakíthatja a könyvét, amilyenné szeretné, de olvastam már olyan véleményt is, hogy valaki egyből kettőt vett, mert a másodpéldányt az eredetiben fekete-fehér vonalrajzok szépsége miatt meghagyná eredeti állapotában.

Természetesen könnyen lehet, hogy nem minden eladott könyvvel felnőttek dolgoznak, hiszen nagyobbacska gyerekek számára is kellemes élmény lehet a velük való munka. De ha a milliónak csak egy része ragadja a kifestőkönyvekből elvileg kinőtt emberek fantáziáját, az sem kis dolog- hiszen mindannyiunk gyermeki énje ott lappang még valahol belül, és jó újra rátalálni egy kis időre...

Bevallom őszintén, nem vagyok rajongója minden modern művészeti irányzatnak, és nem is számítok szakértőnek sem a képzőművészet területén. Ám ez a német Panther tankot mintázó alkotás, amit színes lufikból készített Hans Hemmert még 2007-ben, tényleg elgondolkodtatott.

A lufik aztán szép lassan leeresztettek, és a formátlan lufihalommá váló tankot a gyerekek szépen szét tudták szedni pillanatok alatt.

Meglehetősen direkt üzenet, de... Akkor is tetszik az ötlet, a megvalósítás. És nem tragédia az, ha valamit egyből megértünk mindannyian, és tovább is tudjuk gondolni az alkotást- még ha csak pár száz lufiról is van szó.