Átverés Marquez búcsúlevele

Már megint láttam megosztani egy irományt, amiről azt állítják, halála előtt vetette papírra a kiváló kolumbiai író, Gabriel Garcia Marquez. Nyilván meghatódva, könnyes szemmel olvassák az emberek, akik gyorsan posztolják is, jusson el mindenkihez a művész fontos üzenete.

A baj csak az, hogy neki semmi köze nincs ehhez az irományhoz. Ezen a képen látható az előadó: 

Igen, a bábu az. Az eredeti vers szerzője szintén művész, csak más műfajban utazik: a mexikói Johnny Welch ugyanis hasbeszélő, nem pedig Nobel-díjas író. A szöveget pedig egy előadáshoz írta 1996-ban, amit bábuja, Mofles adott elő.

Szóval amikor a magvas gondolatokat megosztja valaki, egy komédiás műsorszámának leiratát teszi közzé. Ami még rosszabb, ez a legenda egy évtizede, még Marquez életében(!) indult internetes körútjára, amikor az idős író romló egészségi állapota miatt páran úgy vélték, hamarosan eltávozik az élők közül.

Ehhez képest azonban felépült, és így szembesíthették a "búcsúlevelével" is. Ő egyáltalán nem volt boldog attól, hogy egy közhelyes, giccses szövegről hitte azt a fél világ, hogy tőle származik. És mostanában úgy fest, nem a könyvei halhatatlanok, hanem ez a hoax, mert azóta is rendszeresen felbukkan mindenfelé a neki tulajdonított írás. A fenti sztori ismeretében talán már érthető, miért kezdődik a versike egy utalással az előadó "személyére"- kérdés, ez vajon miért nem tűnt fel a megosztóinak:

"Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám."

Ettől még tetszhet ez a szöveg bárkinek, egyetérthet a mondandójával, meg is lehet osztani. De aki Marqueztől akar idézni, olvasgassa az ő műveit, úgy hivatkozzon rá, és ne dőljön be egy ilyen régesrégi internetes hoaxnak, amiről pár perc keresés után kiderül az igazság...

0 Tovább

Starsky és Hutch

Érdekes kis promófotókat készítettek annak idején ehhez az akkoriban roppant népszerű krimisorozathoz...

0 Tovább

Popeye szakállal

Egy horvát származású grafikus, Vanja Mrgan készített egy sorozatot, ahol ismert karaktereket szakállal ábrázolt. Popeye, Dilbert, Batman, Boba Fett és a többiek mind alaposan megváltoznak dús arcszőrzettel...

A teljes sorozatot a Gizmodo oldalán lehet megtalálni.

0 Tovább

Miska bácsi és én

84 esztendős korában elhunyt Padisák Mihály, akinek Miska bácsi levelesládája című műsora sokak kedvence volt.

Bevallom, én nem nagyon hallgattam, mégis fűződik hozzá egy kedves emlékem. Még egyetemista voltam, amikor egy jóbarátommal vonaton utaztunk, beszélgettünk mindenféléről. Valamiért szóba elegyedtünk a fülkében velünk utazó, nálunk nem sokkal idősebb vidéki anyukával, és mindenféle téma szóba került. A mérnökhallgatók jelentős részére igaz volt az, hogy nem vetettük meg a szolid bulikat, míg a tanulás nem volt erős oldalunk, ám ezzel együtt is udvarias, normális srácnak számítottunk.

Szóval amikor készülődtünk a leszálláshoz, utastársunk megjegyezte, hogy ő nem is gondolta, milyen kedvesek és normálisak tudnak lenni az egyetemisták, nem fölényeskednek, és így tovább. Hozzátette, annyira jól elbeszélgettünk, hogy ő ezt meg is írja Miska bácsinak, mert rendszeresen levelez a műsor szerkesztőjével.

Akkor ezen csak mosolyogtunk, most viszont megint eszembe jutott a sztori. Azt hiszem, az a legnagyobb dolgok egyike, amit egy műsorvezető elérhet, ha ennyire megbíznak benne. Sok ember élete kisebb-nagyobb dolgait megosztotta vele- utastársunk is úgy érezte, érdemes Miska bácsinak elmesélni még azt is, hogy milyen jót társalgott egy vonatúton két egyetemistával.

A manapság a tévében látható arcok túlnyomó része nem az az ember, akivel ilyesmit megosztanánk. A valóságshow-k szereplőit sokan ismerik, sokan beszélnek róluk, de aligha nyilvánul meg feléjük hasonló bizalom. Nagy kérdés, hogy a mai ember nem igényli ezt a fajta személyiséget, vagy pedig túl sok munka és ahhoz képest túl kevés pénzre váltható egy ilyen bizalmas viszony megteremtése médiaszereplők és nézők közt.

Szerintem utóbbi az igaz, hiszen elég a Kívánságkosárba belenézni ahhoz, hogy a műsorvezetőket kedves ismerősként üdvözlő telefonálókat hallhassunk. De ez csak egy kívánságműsor, itt az ember nem panaszkodhat vagy dicsekedhet, nem mesélhet az életéről, bajairól, örömeiről. Szóval úgy érzem, nem ártana pár Miska bácsi, akikkel meg lehetne osztani azt, amit mással nem lehet. Ám a világ nagyon nem erre tart...

Lehet, érdemes lenne rákeresni, szerepeltem-e így áttételesen, tudtomon kívül Miska bácsinál. Talán igen, de ha nem, utólag akkor is büszke vagyok rá, valakire olyan benyomást tettem, hogy ezt megosztásra érdemesnek gondolta. És persze nem Facebook megosztásra gondolok, ahol két gombnyomással posztolunk valamit az aznapi ebédről, hanem levélre, amit meg kell írni és fel kell adni, és a választ sem 8 lájk jelenti, hanem Miska bácsi gondolatai.

Nyilván ma is tévéznek, rádióznak olyan emberek, akikhez bizalommal lehet fordulni, mert a munkájuk tényleg hivatás is egyben. Csak esetleg kisebb adókon, délelőtti vagy éjszakai órákban lehet elcsípni a műsoraikat, mert a főműsoridőben másra van tömegigény. Ha erre gondolok, akkor nagyon nem szeretnék ebbe a többségbe tartozni...

2 Tovább

Az Uhrin-jelenség

Boldog fiatalkorom volt, hiszen végigélvezhettem a leginkább amatőrszagot árasztó tévézés korszakát, élőben néztük Anettkát, és az elsők között voltunk, akik elcsíptük egy parókában playbackelő öreg fickó letaglózó előadását, aki mögött egy kutyaugatást imitáló "énekesnő" tátogott.

Igen, ez volt a Rebeka. Nem lehet elmesélni az élményt, amit elsőre okozott a dal meg az előadás, és persze az utána következő beszélgetés sem volt akármi. Mint később kiderült, Uhrin Benedek, a szerző-énekes-regényíró vett egy kis műsoridőt a Zenit TV-n, ahova beengedtek bárkit, aki pár forintot letett az asztalra.

Talán maga sem hitte, hogy ezzel beindul a villámkarrier: hozzám hasonló fiatalok igyekeztek kideríteni, ki ő, még honlapot is készítettek az internetről mit sem tudó idős mesternek. És hirtelen mindenki elkezdett Uhrin Benedekről beszélni, aki nyugdíjasként akart népszerű énekessé válni, és lám, sikerült neki. A fellépése a szigeten máig emlegetett, óriási buli lett.

Az egész ország megismerte Uhrin Benedek nevét, akiről aztán kiderült, közelebb van a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Mindenesetre koncertezett, televíziós műsorokba hívták, élvezte a gyorsan jött hírnevet.

Ilyenkor mindig felbukkan pár okoskodó, aki szerint "megalázó", hogy a fiatalok a zenéjére ugráltak, tapsoltak, pedig inkább csak nevettek a dalain. Valóban, nyilván Benedek bácsi ezerszer boldogabb lett volna, ha képen törlik, mert a zenéje ócska, és még a szintetizátorát is elveszik, nehogy új szerzeményeket írjon. Az persze kérdés, miért kéne kívülállóknak beleszólni abba, mit csinál egy felnőtt ember, aki ha úgy érzi, kihasználják, egyszerűen nem vállal fellépéseket, és persze nem teszi el az érte járó pénzt, hanem próbál megélni a nyugdíjából, fogyatékos fiát egyedül nevelve.

Szerintem pont az atyáskodás a megalázó, amikor egy saját erejéből egy álmát megvalósított embert akarnak megvédeni- magától, a vágyott sikertől?... Csak azért mert egy öreg vidéki emberről volt szó, máris úgy érezték, erkölcsi magaslatokból szónokolhatnak a gonosz fiatalokról, akik a poén kedvéért csináltak sztárt Uhrin Benedekből. Szerintem meg ezek a srácok többet tettek érte, mint azok, akik akkor se foglalkoztak vele, amikor először feltűnt a Zenit TV-ben, és utána sem tettek érte semmit, amikor megint nem nagyon hívták sehova.

Arra az egy fontos dologra ugyanis nem figyeltek fel, hogy az első feltűnésekor az idős mester még parókában próbált "fiatalos" lenni, aztán utána elhagyta a póthajat. Nyilván tisztában volt vele, ő ugyan azt hitte, a korosztályában lehet sikeres mint táncdalénekes, de az élet egészen más fordulatot hozott. Nem kell azt hinni, ő nem látta, nem tudta, nem érezte, hogy a dalait nem mívességük miatt énekelte vele rengeteg fiatal a Szigeten. Sőt, bizonyára be is szóltak neki páran.

Na és? Feljutott álmai színpadára, ahol a rá kíváncsi emberek előtt énekelhetett. Mások a sikerért bogarat esznek, a feneküket rázzák, műbalhét rendeznek- semmivel nem különbek, mint a műsoridőt vásárló Beni bácsi. Valószínűleg ő kiszolgáltatottabbnak látszott, és nem csak a poénoknak volt jó alanya, hanem az atyáskodásnak is. Akkor persze kevesebben voltak mellette, amikor csúnyán átverték egy lakásvásárlásnál az akkor már 90 esztendőt is betöltött előadóművészt, a Blikk meg a Fókusz híradásának köszönhetően vert fel akkora port az ügy, hogy nem került az utcára fiával együtt- ehhez is a bulvár kellett.

Szóval hagyjuk csak meg mindenkinek a lehetőséget arra, hogy saját akaratából, saját erejéből csináljon magából hülyét- vagy sztárt, ha a dolgok jól alakulnak...

0 Tovább

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés

Hirdetés