Kicsi ház a prérin

Ahogy Laura idősödik, az életéről szóló könyvsorozat folytatása is felnőttesebbé válik.

irodalom

Az első, wisconsini erdőségben játszódó könyv idillikus világa hirtelen alapjaiban változik meg, ahogy az Ingalls-család egy öreg szekérrel nekiindul a messzeségnek, mert új otthont keresnek Kansas végtelen prérijein.

A Kicsi ház a prérin történetéhez hozzá tartozik, hogy a szerző megcserélte a valóságos időrendet a kiadó kérésére, ezért játszódik a második epizód Kansas államban. Ez mit sem von le a könyv értékeiből: az én megítélésem szerint a komolyabb témák miatt kifejezetten érdekes olvasmány.

irodalom

Noha természetesen kemény élete volt a családnak az erdőségben is, mégis, viszonylagos közelségben voltak a rokonok. Ami viszont a második részben történik, az maga az út az ismeretlenbe. Tényleg felfedezőkhöz, pionírokhoz mérhető az, amit megpróbálnak végrehajtani. Letelepedés egy teljesen ismeretlen területen, csak bizakodva abban, hogy az indiánok által lakott földeket megkapják a telepesek.

És két kezükkel építették a házat, alakítottak ki mindent maguk körül, miközben a legközelebbi város igen messze esett. Az őslakosok pedig korántsem barátsággal fogadják a szemükben nyilván betolakodónak számító idegeneket, akik házakat építenek, gazdálkodnak, mintha joguk lenne a területhez. Próbáltak kis viskóikban otthonosan berendezkedni, miközben hóvihartól elviselhetetlen hőségig minden sújtja őket, és csak az együtt töltött esték, a ritka, mai szemmel nézve nagyon szerény, de nagyon meghitt ünnepek hoztak örömet életükbe. Csak egy példa: még az is óriási esemény, hogy egy pici üvegablakra is futja az építkezés során, s ettől igazi luxusházzá válik szemükben a rönkviskó.

irodalom

Nyilván a gyerekeknek íródott könyvnek nem célja minden konfliktus naturalista érzékeltetése, viszont annyira részletes, hogy nekem felnőttként is kifejezetten érdekes volt. Őszintén bevallom, nem hiszem, hogy lenne bennem annyi bátorság, hogy ennyire magamra hagyatva, kisgyerekes családdal együtt elindultam volna egy akkortájt alig feltérképezett vidékre.

De hát a bátraké a szerencse- s ők szembesülhetnek a legnagyobb kudarcokkal is, amikor beüt egy váratlan fordulat. Izgalmas, elgondolkodtató könyv a Kicsi ház a prérin: szerintem aki szerette a Kicsi ház a nagy erdőben, ezt legalább annyire fogja élvezni, ha nem jobban.

Laura Ingalls Wilder: Kicsi ház a prérin (Pioneer Publishing)

0 Tovább

Visszatérés a kicsi házba

Ismét Laura Ingalls Wilder könyvet olvastam, és nagyon-nagyon jól esett.

irodalom

Nemrég írtam egy gyerekkori olvasmányélményemről, ami kifejezetten mély nyomokat hagyott bennem. A Kicsi ház a nagy erdőben című könyv kapcsán szót ejtettem a máig népszerű A farm, ahol élünk sorozatról, s engem is meglepő módon, ez lett a blog egyik legolvasottabb bejegyzése.

S ennek kapcsán hírt kaptam arról is, hogy Laura Ingalls Wilder művei új kiadásban jelennek meg nálunk, tehát végre tovább tudom olvasni a család történetét. De hogy felelevenítsem a régi élményeket, először a sorozat első kötetét olvastam újra.

Az ember gyanakszik, hogy három évtized távlatából esetleg csak az emlékek szépítenek meg egy könyvet. Az új kiadás egészen máshogy néz ki, mint a régi: jó kézbe venni, illusztrációk viszont nincsenek benne. A történet viszont most is magával ragadott, gondolatban gyorsan visszatértem a 19. század második felének világába: az Egyesült Államokban boldogulni próbáló telepesek életébe kaphattam egy kis bepillantást.

irodalom

Természetesen ez egy elsősorban gyerekeknek szóló könyv, a szerző vélhetően kihagyott komolyabb momentumokat. Ráadásul most már a folytatások ismeretében mondhatom, az első rész kicsit idillibb, mint a többi. Nagyon hangulatosak a leírások, ám mivel egy egészen kicsi gyerek szemszögéből íródott, vele együtt csodálkozhatunk rá a dolgokra- bevallom, ez még most is nagyon jól bírt esni.

Ami egy kicsit kiegészítette, kibővítette számomra a könyv élményét, az a további informálódás lehetősége. És itt meg kell jegyezzem, hogy nem csak a 150 éve élt telepesek mindennapjai változtak meg durván az életük alatt- a mienk is! A nyolcvanas években fogalmam sem volt, merre van Wisconsin, hogy nézhetett ki a kicsi ház, milyen volt Laura Ingalls Wilder élete a valóságban, pedig gyerekként biztosan érdekelt volna- mint ahogy most is kíváncsi vagyok. Ma pedig pár kattintás, és hirtelen élővé, valóságossá válik mindaz, amit olvastam.

Jó példa erre a könyvben leírt táncmulatság: találtam egy videót, ami valahol vidéken lett rögzítve sok-sok éve. Persze, már ez is egy évszázaddal később született, mint a könyv, de akkor is tapinthatóvá vált az az önfeledt hangulat, amit a szoba sarkában muzsikáló zenészek és a lelkes táncosok teremtettek. S ott vannak a tátott szájjal bámuló gyerekek is, valahogy így nézhette a "nagyok" mulatozását a kis Laura is annak idején...

Mert hiába módosított a szerző némileg a valóságos eseményeken, nagyon is van alapja a megírt történeteknek. Látva a képet az egykori ház helyén ma álló épületről, ahol múzeum van, magam is kedvet kaptam egy Laura Ingalls Wilder-körúthoz. De ha az nem is reális jelen pillanatban, gondolatban utazhattam velük tovább- mert a sorozat következő kötetei számomra már újdonságok voltak.

Laura Ingalls Wilder: Kicsi ház a nagy erdőben (Pioneer Publishing)

0 Tovább

Az Anyavalya margójára

Ide jut a világ: Sándor Ezsi új könyvét igencsak megszerettem.

Bizonyára az én nagy hibám, hogy korábban nem igazán ismertem Sándor Erzsi nevét. A rádióban, amikor még annak idején hallgattam, többször követtem a körkapcsolást, mint másféle műsorokat, így nem találkoztam a riportjaival. Persze nem tudtam azt sem, hogy a színészi hivatást cserélte fel a rádiózásra. (Igen, utánaolvastam a karrierjének, találtam is róla egy színházi képet a Hungaricanán, és ez a könyvben sincs benne...)

irodalom

Ugyan azt mondják, a közösségi oldalak elidegenítenek, de pont ott láttam, egy ismerős ajánlott egy Sándor Erzsi-interjút, amiben a könyvéről beszélt. Elnyűttem már pár könyvet életemben, megbíztam annak az embernek a lájkjában, furcsának tűnt a becézett névforma, és egyébként is mindenfélére rákattintok: beleolvastam a beszélgetésbe.

Tudom, hogy a könyvről kellene beszélnem, ígérem, mindjárt ott tartok, de kell még egy személyes kitérőt tartanom. Sose tagadtam, kedvelem az értelmes embereket. És különösen elfogult vagyok az okos nőkkel; az okosságot nem diplomákban mérem, hanem szellemességben, humorérzékben, öniróniában. Tízből nyolc és fél interjú unalmas és semmihez nem csinál kedvet, de konkrétan Sándor Erzsinek meglehetősen átütő az egyénisége. Az első, véletlenül fellelt beszélgetés után elolvastam még egy-kettőt, és azt gondoltam, ezt a könyvet meg kell vennem, bármi van benne.

Egyébként csak úgy magamtól biztosan nem vennék le a polcról egy Anyavalya című kötetet. (Ez az én előítéletességem, bevallom, a címmel nehezen barátkoztam meg, sőt, az egymással szembeni ellenérzéseink megmaradtak, szerintem legalábbis még mindig gyanakodva néz rám.) Ha csak a betűtípus számítana, no meg hogy a gerinc színe beleilljen a nappali belsőépítészeti stílusába, akkor talán nem is mentem volna el a könyvesboltba. Szerencsére nálam mindig káosz uralkodik, elfér egy újabb könyv a borítótervtől függetlenül, és úgy gondoltam, a számomra kicsit furcsa címen kívül még olvasnék belőle pár oldalt, tehát fel kell kutassak egy példányt. Tényleg kutatni kellett, mert az utolsó jutott nekem; ez is jó ómennek számítana, ha babonás lennék.

A lényeg, hogy ilyenkor az ember már eljut abba az állapotba, hogy el kell olvasnia azt az Anyavalyás könyvet. Ami erősen önéletrajzi, olvasmányos és jó. Nem úgy jó, mint valami kalandregény; nem róhatom fel Sándor Erzsinek, hogy miért nem írt arról, miként kapott nindzsakiképzést a finnországi pampákon, hogy beépüljön Idi Amin unokatestvérének kiadva magát az ugandai katonai vezetésbe, ha ehhez képest a valóságban anyukájával kavicsokat rakosgattak egymásra egy szobor talapzatánál. A kérdés az, hogy az utóbbi téma is lehet-e annyira erős, mint az előbbi.

És igen, lehet. Mert egyszerűen a könyv jól van megírva. Mert úgy van megírva, hogy a kavicspakolás is jelentőssé válik, hiszen olyan mozzanat, amihez hasonló mindenki életében előfordult, és ma bármennyire apróságnak tűnik, akkor és ott roppant fontos volt, tétje volt. Hiába gondoltam, hogy én egész más háttérrel bírok, mégis van valami közös bennünk, mert jobban magam tudom elé képzelni ezt, mint egy dzsungelharcos fikciót. Csak persze kell a szerző, aki ilyen epizódokat úgy idéz fel, hogy átérezzük a maguk jelentéktelenségében is jelentős mivoltát.

Abban nem hiszek, hogy más embert teljes mértékben "megérthetek", mert ír az életéről egy könyvet. Viszont, ha jól van megírva, virtuálisan találkozok egy emberrel, akit lehet kedvelni, tisztelni, utálni, ami épp tetszik. (Ugyanaz a könyv más és más hatást érhet el más és más olvasónál, ugyebár, sőt, az egész fejezetenként ingadozhat.) Az Anyavalya pedig "Sándorerzsis", pont, mint az interjúk. Nem az a mesélő, aki felolvasás közben megsimogatja az ember buksi fejét, aztán beiktat pár mély hallgatást, hanem inkább aki egy pici szurkapiszkával ráz fel, amikor elérzékenyülnék. "Ennyit bírsz? Inkább haladj még egy pár oldalt, ha már megírtam...", mondaná talán.

Tudjuk, a régi családi sztorik egy része a legendák ködébe vész, nosztalgikus vagy kaján mosollyal meséljük ezeket, hozzátéve, "talán így volt". Aztán vannak azok a dolgok, amiket átéltünk, amik élénken élnek bennünk, amikről elmondhatjuk, "bizony így volt". És ott vannak azok a fájó történetek, amelyek, ha nem is velünk, hanem a szeretteinkkel történtek, de örökre belénk ivódtak, és amikről a világba kiáltanánk: "igenis így volt!"

irodalom

Az Anyavalyában igazán elegánsan teremt ezek közt egyensúlyt Sándor Erzsi. Olvasás közben jutott nekem mosoly, fejcsóválás, meglepődés, és persze voltak olyan részek, amik után az ember tart egy kis szünetet. (Nem túl nagyot, mert sose értem volna a könyv végére.) Aztán a hosszúra nyúló szünetek jöhetnek majd a befejezés után; én is töprengtem ezen a bejegyzésen pár hetet. Ami biztos, hogy Sándor Erzsi a szomorúbb, megrázóbb emlékeket felidézve is büszke, vagy nyersen őszinte. A méltósága legalább annyira fontos, mint az, hogy ugyanolyan iróniával tud tekinteni magára, az életére és a világra. (Azért nem kell az előbbieket annyira komolyan venni, nem kell birokra kelni a könyvvel, mert a szöveg olvasmányos.)

Nem akarok fejtegetésbe bonyolódni arról, kinek ajánlom ezt a könyvet. Önéletrajzi, jól megírva, egy izgalmas egyéniség tollából- akinek ennyi elég, úgyis megszerzi. Úgy hiszem, aki ismeri a nevét, az hallott a könyvről, talán meg is vette már. Az információlavinában viszont kevés új emberhez jut el, hogy van itt valami, jó, érdekes- én inkább kivétel lehetek, mint szabály. Tudom, az olvasás alapvetően rossz, mert az embernek munka után van rá lehetősége, és így elvonja az időt a kedvenc tévéműsoraink megnézésétől, de reklámszünetekben csak lehet haladni pár oldalt, pláne amilyen hosszúak manapság a reklámblokkok és ajánlók. (A fejezetek nem túl hosszúak, ez is a kezünkre játszik.)

Az a helyzet, hogy minden nyavalygásunk ellenére születnek ma is jó dolgok. Nem akarok se értékkel, se fontossággal dobálózni, lassan az ilyen fogalmak is kiüresednek. Az Anyavalyától nem leszel sokkal jobb, okosabb vagy szebb (ez utóbbi biztos, most ellenőriztem a tükörben), mégis megéri a ráfordított időt. Többet lobbizni nem akarok, úgyse én győzök meg senkit, hanem sokkal inkább Sándor Erzsi. Mázli, hogy ő nem szorul rá az én ajánlásomra, mert anélkül is megáll a lábán. Nagyon is.

Viszont visszakanyarodva kicsit saját magamra: azt is szerencsésnek tartom, hogy az internetkavalkád hülyeségei vagy dühítő közéleti hírei mellett lehet még jó dolgokra is bukkanni, remek embereket megismerni, akár egyoldalúan is, ha egy picit nyitott (netán túlságosan kíváncsi) vagyok. Gondolkodó lényként még itt és most is menő létezni- többen rádöbbentettek már erre, most pedig Sándor Erzsi és az Anyavalya erősített meg benne. Én pedig komolyan hálás vagyok ezért.

0 Tovább

A költészet napja

Április 11. lehetne a versek ünnepe, ám valójában mostanság egyre kevésbé tűnik fontosnak életünkben a költészet. Vagy lehet, régen sem volt annyira? Ki tudhatja?

irodalom

Bevallom, én sem olvasok a mindennapokban túl sűrűn verseket. Azért nem mondom, hébe-hóba előfordul (például ilyen napokon, amikor eszembe juttatják), de akkor is gyakrabban veszek elő klasszikus mint kortárs műveket. Azokkal nehezebben barátkozok meg, persze ez ízlés dolga.

Volt azért egy korszak, amikor rangja lehetett a verseknek. Amikor egy színésznél, előadónál meg lehetett említeni, hogy kiváló versmondó. Manapság is jól ismert neves újságírót tudnék említeni, akit a cikkekben kiemeltek, mint versek értő előadóját. Gyanítom, elég régen hívták fellépni- és ez nem az ő hibája.

Talán csak emlékeinkben él az, hogy a versek fontosak voltak. Sok kínos irodalomórára is emlékszek, tankönyvízű elemzésekkel, amik nem nagyon hozták meg a kedvét senkinek az otthoni verstanulmányozáshoz. A tanárok megítélése roppant ingatag- most éppen kiállnak mellettük, de nem volt olyan régen, amikor gyerekkínzó, unott, fásult emberekre panaszkodott boldog-boldogtalan.

irodalom

Nem is való mindenkinek a tanítás, azért viszont nem a tanárok a hibásak, ha a tananyaggal ki lehet kergetni a világból a gyerekeket. A bemagolva előadott verseket mindenki szidja, aztán máskor meg büszkén emlegetjük a nagymamát, aki még mindig fejből tudja azokat. Baj az, ha megtanulunk egy verset? Én is tudok párat idézni, pedig nem voltam stréber, nem lettem bölcsész.

Bizonyára lehetne jó ötvözete a verstanulásnak: a diákoknak azt kell megtanulniuk, ami nekik a leginkább tetszik. Számomra az is egy elfogadható érv, ha valaki a legrövidebbet választja. Akkor is át kell lapozni párat addig, amíg eljut odáig. Meglehet, nekem se ártana művelődni, talán a kortárs művek között is találnék kedvemre valót. Bár a mai divatos költők eddig még nem nyűgöztek le, bizonyára régen is voltak emberek, akik megosztották az olvasót, a kritikát, mostanra meg bekerültek az irodalomkönyvekbe.

Ezt csak egy módon tudhatjuk meg: ha olvasunk. Javaslom mindenkinek, állítólag nagyon jó dolog.

0 Tovább

Újraértelmezett dalszövegek

Mostanában sok helyen láthatjuk-hallhatjuk a színészek által prózában előadott dalszövegeket, amelyek egészen más hatásúak "versként" szavalva. Az idézőjel azért jogos szerintem, mert a Kozsó-féle Szomorú szamuráj bármilyen formában megmosolyogtató, Szilágyi Csenge tolmácsolásában pedig egyszerre meghökkentő és ironikus.

A móka pedig folytatódott, mégpedig az UFO együttes egykori slágerével: a Napolaj tipikus nyári dal volt annak idején, rádióban és diszkókban nyomták ezerrel, ám ma már menthetetlenül retró lett belőle. A nagyszerű Csuja Imre által elszavalva viszont új értelmet kapnak az örökbecsű sorok...

Mások is próbálkoztak már ezzel a műfajjal. Itt van például Janklovics Péter előadásában a magyar hiphop egyik klasszikusa, a Ki a fasza gyerek Ganxsta Zolee-tól. Ez is érdekes, csak szerintem már túl hosszú, öt percből ebből a műből versként elszavalva megfekszi a gyomrot...

Persze lehet arról beszélni, van-e értelme ennek a mókázásnak, nem csak egyszeri, üres poén-e. Szerintem pedig egy kis ökörködésnek is helye van a mindennapokban. Ez a projekt nem bánt senkit, és úgy szórakoztat, hogy egy icipicit akár el is gondolkodhatunk néhány dologról. Természetesen csak ha akarunk...

0 Tovább
«
123

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Legfrissebb bejegyzések

Google hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés

Hirdetés