Az Anyavalya margójára

Ide jut a világ: Sándor Ezsi új könyvét igencsak megszerettem.

Bizonyára az én nagy hibám, hogy korábban nem igazán ismertem Sándor Erzsi nevét. A rádióban, amikor még annak idején hallgattam, többször követtem a körkapcsolást, mint másféle műsorokat, így nem találkoztam a riportjaival. Persze nem tudtam azt sem, hogy a színészi hivatást cserélte fel a rádiózásra. (Igen, utánaolvastam a karrierjének, találtam is róla egy színházi képet a Hungaricanán, és ez a könyvben sincs benne...)

irodalom

Ugyan azt mondják, a közösségi oldalak elidegenítenek, de pont ott láttam, egy ismerős ajánlott egy Sándor Erzsi-interjút, amiben a könyvéről beszélt. Elnyűttem már pár könyvet életemben, megbíztam annak az embernek a lájkjában, furcsának tűnt a becézett névforma, és egyébként is mindenfélére rákattintok: beleolvastam a beszélgetésbe.

Tudom, hogy a könyvről kellene beszélnem, ígérem, mindjárt ott tartok, de kell még egy személyes kitérőt tartanom. Sose tagadtam, kedvelem az értelmes embereket. És különösen elfogult vagyok az okos nőkkel; az okosságot nem diplomákban mérem, hanem szellemességben, humorérzékben, öniróniában. Tízből nyolc és fél interjú unalmas és semmihez nem csinál kedvet, de konkrétan Sándor Erzsinek meglehetősen átütő az egyénisége. Az első, véletlenül fellelt beszélgetés után elolvastam még egy-kettőt, és azt gondoltam, ezt a könyvet meg kell vennem, bármi van benne.

Egyébként csak úgy magamtól biztosan nem vennék le a polcról egy Anyavalya című kötetet. (Ez az én előítéletességem, bevallom, a címmel nehezen barátkoztam meg, sőt, az egymással szembeni ellenérzéseink megmaradtak, szerintem legalábbis még mindig gyanakodva néz rám.) Ha csak a betűtípus számítana, no meg hogy a gerinc színe beleilljen a nappali belsőépítészeti stílusába, akkor talán nem is mentem volna el a könyvesboltba. Szerencsére nálam mindig káosz uralkodik, elfér egy újabb könyv a borítótervtől függetlenül, és úgy gondoltam, a számomra kicsit furcsa címen kívül még olvasnék belőle pár oldalt, tehát fel kell kutassak egy példányt. Tényleg kutatni kellett, mert az utolsó jutott nekem; ez is jó ómennek számítana, ha babonás lennék.

A lényeg, hogy ilyenkor az ember már eljut abba az állapotba, hogy el kell olvasnia azt az Anyavalyás könyvet. Ami erősen önéletrajzi, olvasmányos és jó. Nem úgy jó, mint valami kalandregény; nem róhatom fel Sándor Erzsinek, hogy miért nem írt arról, miként kapott nindzsakiképzést a finnországi pampákon, hogy beépüljön Idi Amin unokatestvérének kiadva magát az ugandai katonai vezetésbe, ha ehhez képest a valóságban anyukájával kavicsokat rakosgattak egymásra egy szobor talapzatánál. A kérdés az, hogy az utóbbi téma is lehet-e annyira erős, mint az előbbi.

És igen, lehet. Mert egyszerűen a könyv jól van megírva. Mert úgy van megírva, hogy a kavicspakolás is jelentőssé válik, hiszen olyan mozzanat, amihez hasonló mindenki életében előfordult, és ma bármennyire apróságnak tűnik, akkor és ott roppant fontos volt, tétje volt. Hiába gondoltam, hogy én egész más háttérrel bírok, mégis van valami közös bennünk, mert jobban magam tudom elé képzelni ezt, mint egy dzsungelharcos fikciót. Csak persze kell a szerző, aki ilyen epizódokat úgy idéz fel, hogy átérezzük a maguk jelentéktelenségében is jelentős mivoltát.

Abban nem hiszek, hogy más embert teljes mértékben "megérthetek", mert ír az életéről egy könyvet. Viszont, ha jól van megírva, virtuálisan találkozok egy emberrel, akit lehet kedvelni, tisztelni, utálni, ami épp tetszik. (Ugyanaz a könyv más és más hatást érhet el más és más olvasónál, ugyebár, sőt, az egész fejezetenként ingadozhat.) Az Anyavalya pedig "Sándorerzsis", pont, mint az interjúk. Nem az a mesélő, aki felolvasás közben megsimogatja az ember buksi fejét, aztán beiktat pár mély hallgatást, hanem inkább aki egy pici szurkapiszkával ráz fel, amikor elérzékenyülnék. "Ennyit bírsz? Inkább haladj még egy pár oldalt, ha már megírtam...", mondaná talán.

Tudjuk, a régi családi sztorik egy része a legendák ködébe vész, nosztalgikus vagy kaján mosollyal meséljük ezeket, hozzátéve, "talán így volt". Aztán vannak azok a dolgok, amiket átéltünk, amik élénken élnek bennünk, amikről elmondhatjuk, "bizony így volt". És ott vannak azok a fájó történetek, amelyek, ha nem is velünk, hanem a szeretteinkkel történtek, de örökre belénk ivódtak, és amikről a világba kiáltanánk: "igenis így volt!"

irodalom

Az Anyavalyában igazán elegánsan teremt ezek közt egyensúlyt Sándor Erzsi. Olvasás közben jutott nekem mosoly, fejcsóválás, meglepődés, és persze voltak olyan részek, amik után az ember tart egy kis szünetet. (Nem túl nagyot, mert sose értem volna a könyv végére.) Aztán a hosszúra nyúló szünetek jöhetnek majd a befejezés után; én is töprengtem ezen a bejegyzésen pár hetet. Ami biztos, hogy Sándor Erzsi a szomorúbb, megrázóbb emlékeket felidézve is büszke, vagy nyersen őszinte. A méltósága legalább annyira fontos, mint az, hogy ugyanolyan iróniával tud tekinteni magára, az életére és a világra. (Azért nem kell az előbbieket annyira komolyan venni, nem kell birokra kelni a könyvvel, mert a szöveg olvasmányos.)

Nem akarok fejtegetésbe bonyolódni arról, kinek ajánlom ezt a könyvet. Önéletrajzi, jól megírva, egy izgalmas egyéniség tollából- akinek ennyi elég, úgyis megszerzi. Úgy hiszem, aki ismeri a nevét, az hallott a könyvről, talán meg is vette már. Az információlavinában viszont kevés új emberhez jut el, hogy van itt valami, jó, érdekes- én inkább kivétel lehetek, mint szabály. Tudom, az olvasás alapvetően rossz, mert az embernek munka után van rá lehetősége, és így elvonja az időt a kedvenc tévéműsoraink megnézésétől, de reklámszünetekben csak lehet haladni pár oldalt, pláne amilyen hosszúak manapság a reklámblokkok és ajánlók. (A fejezetek nem túl hosszúak, ez is a kezünkre játszik.)

Az a helyzet, hogy minden nyavalygásunk ellenére születnek ma is jó dolgok. Nem akarok se értékkel, se fontossággal dobálózni, lassan az ilyen fogalmak is kiüresednek. Az Anyavalyától nem leszel sokkal jobb, okosabb vagy szebb (ez utóbbi biztos, most ellenőriztem a tükörben), mégis megéri a ráfordított időt. Többet lobbizni nem akarok, úgyse én győzök meg senkit, hanem sokkal inkább Sándor Erzsi. Mázli, hogy ő nem szorul rá az én ajánlásomra, mert anélkül is megáll a lábán. Nagyon is.

Viszont visszakanyarodva kicsit saját magamra: azt is szerencsésnek tartom, hogy az internetkavalkád hülyeségei vagy dühítő közéleti hírei mellett lehet még jó dolgokra is bukkanni, remek embereket megismerni, akár egyoldalúan is, ha egy picit nyitott (netán túlságosan kíváncsi) vagyok. Gondolkodó lényként még itt és most is menő létezni- többen rádöbbentettek már erre, most pedig Sándor Erzsi és az Anyavalya erősített meg benne. Én pedig komolyan hálás vagyok ezért.

0 Tovább

A költészet napja

Április 11. lehetne a versek ünnepe, ám valójában mostanság egyre kevésbé tűnik fontosnak életünkben a költészet. Vagy lehet, régen sem volt annyira? Ki tudhatja?

irodalom

Bevallom, én sem olvasok a mindennapokban túl sűrűn verseket. Azért nem mondom, hébe-hóba előfordul (például ilyen napokon, amikor eszembe juttatják), de akkor is gyakrabban veszek elő klasszikus mint kortárs műveket. Azokkal nehezebben barátkozok meg, persze ez ízlés dolga.

Volt azért egy korszak, amikor rangja lehetett a verseknek. Amikor egy színésznél, előadónál meg lehetett említeni, hogy kiváló versmondó. Manapság is jól ismert neves újságírót tudnék említeni, akit a cikkekben kiemeltek, mint versek értő előadóját. Gyanítom, elég régen hívták fellépni- és ez nem az ő hibája.

Talán csak emlékeinkben él az, hogy a versek fontosak voltak. Sok kínos irodalomórára is emlékszek, tankönyvízű elemzésekkel, amik nem nagyon hozták meg a kedvét senkinek az otthoni verstanulmányozáshoz. A tanárok megítélése roppant ingatag- most éppen kiállnak mellettük, de nem volt olyan régen, amikor gyerekkínzó, unott, fásult emberekre panaszkodott boldog-boldogtalan.

irodalom

Nem is való mindenkinek a tanítás, azért viszont nem a tanárok a hibásak, ha a tananyaggal ki lehet kergetni a világból a gyerekeket. A bemagolva előadott verseket mindenki szidja, aztán máskor meg büszkén emlegetjük a nagymamát, aki még mindig fejből tudja azokat. Baj az, ha megtanulunk egy verset? Én is tudok párat idézni, pedig nem voltam stréber, nem lettem bölcsész.

Bizonyára lehetne jó ötvözete a verstanulásnak: a diákoknak azt kell megtanulniuk, ami nekik a leginkább tetszik. Számomra az is egy elfogadható érv, ha valaki a legrövidebbet választja. Akkor is át kell lapozni párat addig, amíg eljut odáig. Meglehet, nekem se ártana művelődni, talán a kortárs művek között is találnék kedvemre valót. Bár a mai divatos költők eddig még nem nyűgöztek le, bizonyára régen is voltak emberek, akik megosztották az olvasót, a kritikát, mostanra meg bekerültek az irodalomkönyvekbe.

Ezt csak egy módon tudhatjuk meg: ha olvasunk. Javaslom mindenkinek, állítólag nagyon jó dolog.

0 Tovább

Újraértelmezett dalszövegek

Mostanában sok helyen láthatjuk-hallhatjuk a színészek által prózában előadott dalszövegeket, amelyek egészen más hatásúak "versként" szavalva. Az idézőjel azért jogos szerintem, mert a Kozsó-féle Szomorú szamuráj bármilyen formában megmosolyogtató, Szilágyi Csenge tolmácsolásában pedig egyszerre meghökkentő és ironikus.

A móka pedig folytatódott, mégpedig az UFO együttes egykori slágerével: a Napolaj tipikus nyári dal volt annak idején, rádióban és diszkókban nyomták ezerrel, ám ma már menthetetlenül retró lett belőle. A nagyszerű Csuja Imre által elszavalva viszont új értelmet kapnak az örökbecsű sorok...

Mások is próbálkoztak már ezzel a műfajjal. Itt van például Janklovics Péter előadásában a magyar hiphop egyik klasszikusa, a Ki a fasza gyerek Ganxsta Zolee-tól. Ez is érdekes, csak szerintem már túl hosszú, öt percből ebből a műből versként elszavalva megfekszi a gyomrot...

Persze lehet arról beszélni, van-e értelme ennek a mókázásnak, nem csak egyszeri, üres poén-e. Szerintem pedig egy kis ökörködésnek is helye van a mindennapokban. Ez a projekt nem bánt senkit, és úgy szórakoztat, hogy egy icipicit akár el is gondolkodhatunk néhány dologról. Természetesen csak ha akarunk...

0 Tovább

E.L. James 52 éve

Ma van a brit írónő születésnapja, akinek története az egyik legmeglepőbb irodalmi sikersztori. Persze vannak, akik A szürke ötven árnyalatának értékét vitatják, de szerintem ez az, ami nem feltétlenül érdekes.

Az 1963-ban Erika Mitchell néven született hölgy édesanyja Chiléből származott, míg édesapja skót. Egyetem után a tévés szakmában helyezkedett el, férjhez ment, két fia van. 2009-ig nem írt egyáltalán, ekkor is csak azért, mert a Twilight-sorozat rajongójaként elkezdett egy, az univerzumhoz lazán kapcsolódó történetet. Írói álneve Snowqueen's Icedragon volt, azaz a Hókirálynő Jégsárkánya... 

Megjegyzendő, külföldön a rajongók által gyártott ún. fan fiction divatosabb műfaj. Az emberek továbbgondolják kedvenc könyveiket, filmjeiket, és az eredeti univerzumba illeszthető novellákat, regényeket írnak. Tulajdonképpen ez egy teljesen normális dolog, sokunknak jut eszébe egy-egy kedvenc alkotásunk lehetséges mellékszála, előzménye, folytatása. Gyakran mondjuk, hogy "én jobb sztorit is ki tudnék találni", és néha ezek meg is születnek. Csak éppen az angol nyelven írogató műkedvelők sokkal-sokkal szélesebb közönséghez juthatnak el, más rajongók beleolvasnak a műveikbe, a legnépszerűbbek valódi sikert arathatnak, mert lelkesen ajánlgatják egymásnak a közösség tagjai.

A szürke ötven árnyalata is ezt az utat járta be eleinte. A fan fiction oldalak egyikén publikált történetének stílusa elütött a Twilightétól, sokak szerint túl erotikus volt, így az egészet átdolgozta, és elszakadt az eredeti elképzeléstől. Megszületett a regény, illetve annak két főszereplője, Christian és Anastasia. Aztán jött a szerző számára is teljesen váratlan, sokkoló siker. A sorozat három kötetét 70 millió(!) példányban adták el, az első részből készített film óriási siker lett a mozikban, a pénz pedig csak dől. E.L. James már 2012-ben felkerült a Time magazin listájára, ami a világ 100 legbefolyásosabb emberét összegzi. Nem rossz karrier egy unatkozó háziasszonytól...

Ehhez persze angol nyelvterületen kell alkotni. Egyébként bárki bármit gondol a regények színvonaláról, lehet próbálkozni, hátha valakinek sikerül leutánozni a nagy sikert. Ám aligha lesz könnyű dolga... Valamit mégiscsak sikerült megragadni az írónak, ami ennyire találkozott az olvasók egy részének ízlésével. Így aztán bizonyára sok feltörekvő alkotó példaképévé vált, de receptet sajnos története ismeretében sem lehet adni a világhírhez. Jót írt, jó időben, jó közönségnek. Pofonegyszerű, nem?...

0 Tovább

Találkozás a Mesterrel

Néha tényleg a véletlenen múlik, hogy valami jó vagy rossz történik-e velünk. Egy barátom hívott, ugorjak el vele a közeli közösségi házba, mert fia egy iskolai előadáson lép fel.

Gyalog indultam el, a legrövidebb úton. Nyilván nem okozok vele meglepetést, hogy a békásmegyeri piac nem feltétlenül a kultúra fellegvára, de most mégis érdekes feliratot láttam: Moldova György dedikál! Találtam egy nyomtatott lapot a könyvárus standjánál, amin az állt, az író másnap ott lesz, új könyveit is meg lehet vásárolni. Tényleg tisztán csak mázli volt, hogy tudomást szereztem róla...

Moldova Györggyel nemrég olvastam egy hosszú interjút (az Origón jelent meg), televízióban is feltűnt a Mester- bevallom, én nagyon tisztelem. Nem kötelező mindig, mindenben egyetérteni vele, az viszont biztos, hogy van egy markáns véleménye és hajlandó kiállni mellette. Ez pedig manapság is becsülendő dolog, mint ahogy régen is az volt.

A könyvei közül szép számút olvastam: szépirodalmit is, szatíragyűjteményt is, riportokat is. Utóbbiak közül az Akit a mozdony füstje megcsapott igazi klasszikus. Többször olvastam már, mert egy igazán hiteles, átfogó kor- és körkép (esetenként kórkép) a vasút hetvenes évekbeli állapotáról, ami etalonként szolgálhatna mindenkinek, aki manapság könyvben vagy filmben akar feldolgozni egy hasonló témát. 

Mi az, ami Moldovában nagyon egyedi? Nos, az a szimpátia, amivel a riportkönyveinek alanyához igyekszik viszonyulni. Nem a "lejöttem hozzátok, egyszerű emberek, hogy egy kicsi a dicsfényemből rátok is vetülhessen" stílusban dolgozza fel a találkozásokat, beszélgetéseket. Ez az, ami miatt a könyveket az érintettek is, olvasók is ugyanúgy szerették- kivéve persze az esetleg nem túl pozitívan ábrázolt fejeseket, akik évtizedeket átívelő módon gyanakvással, utálattal viseltettek a munkássága iránt. Moldova sokkal inkább az egyszerű embernek szóló szerző, mint bárki más, és ez nem degradáló minősítés, sőt. Érdemes beleolvasni régi, 30-40 éves riportjaiba, ahol egészen más képet fest a még létező szocializmus hétköznapjairól, mint ahogy a hivatalos beszámolókban megismerhettük. A szegénység, kitaszítottság, munkanélküliség mind-mind olyan tabutéma volt, amivel kevesen foglalkoztak, ő viszont ott volt, megnézte, megírta.

Szóval nekem fontos volt ez a találkozás. Megvettem a bolygatót, és vittem magammal még párat az itthon levő Moldova-kötetekből. Látta a hátizsákomat a dedikálásra kész szerző, és megjegyezte, ha ennyi könyvet hozok benne, akkor nagyon jó ízlésem van. Én is így érzem... Pár szót váltottunk, közös kép készült, és nekem máris remekül sikerült a napom.

Szóval hálás lehetek a véletlennek! A gyerekek Betlehemet feldolgozó előadása pedig igazán hangulatos volt, a kicsik ügyesek voltak, gratuláltam is barátom fiának. Remélhetően okos, nyitott felnőttek lesznek, és majd ha pár év múlva érdekli őket, milyen világ is volt itt a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években, akkor a kezükbe lehet adni egy-egy jó Moldovát, és biztos vagyok benne, még akkor is lesz becsülete az írásainak.

1 Tovább
«
12

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Legfrissebb bejegyzések

Google hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés

Hirdetés