Láthatatlan reklámok

Már puffogtam párszor azon, hogy borzalmasak a tévében látható reklámok. Eleve unalmasak, többnyire biztonsági játékra törekedtek a marketingesek: primitív üzenet, korrekt, ám minimális újszerűséget felmutató megvalósítás. Valahol értem én ezt, mert drága dolog egy reklámkampány, így aztán meredek dolgokba nem mer belemenni senki, se a megrendelő, se a reklámcég nem erőlteti. A joghurtot evő, söröző, bankszámlát nyitó vagy elégedetten mosogató emberek, akik gépiesen mosolyognak minden árva reklámban, pont ugyanúgy elmennének egy száz évvel ezelőtti poszteren is...

A baj csak az, hogy a világ nagyon elszaladt. Én elhiszem, hogy sokmillióba kerül a reklámok egy jelentős része, mert drága a grafika és meg kell fizetni az arcukat adó hírességeket, a stábokban piszok jól fizetett emberek dolgoznak, szóval senki nem melózik ingyen. Csak hát amilyen durván özönlik ránk a mindenféle változatos dolog a tévéből, ugyanazokat a reklámokat huszonhatodjára látni már nem egyszerűen fárasztó, hanem idegesítő. Egyszerűen akadnak cégek, amiknek annyira megutáltam az agyonreklámozott termékeit, hogy még véletlenül sem vásárolok tőlük. Ha felbukkannak, egyből nyúlok a tévékapcsoló után.

A pörgősebb internetes reklámok világában vagy nagyon célratörőek, vagy ötletesek az eredményes hirdetések. Nekem bejön az a stílus, hogy "ezt kínálom, ennyiért, gyere nézd meg ha érdekel". A különféle imázsreklámokkal viszont nem tudok mit kezdeni. Nem akarok kötődni se telefontársasághoz, se autómárkához. Természetesen tudom, hogy kiváló felméréseket és statisztikákat lehet gyártani arról, mennyire eredményesek a kampányok, mennyi marad meg a kiscsoportos kutatások szerint a nézőben, és lehet lobogtatni szép adatsorokat is- egy jó reklámcég kiváló a saját munkájának felértékelésében.

A valóság viszont az, hogy mindannyiunknak a könyökén jönnek az ezredjére látott spotok. Nekem ehhez nem kell kutatás és mérés, tudom jól. És azt is tudom jól, a nagy cégek, akik tévéreklámokat tudnak megfizetni, olyan kapcsolatban vannak a menő ügynökségekkel, hogy a valódi változásra nem törekednek, maximum helyezkedés, átrendeződés van. Mocskosul nagy pénzek forognak ebben a szférában, és nem érdeke a jól fizetett marketingigazgatónak és a vele kapcsolatban levő ügynökségi vezetőknek sem az, hogy felrúgják a jól jövedelmező kapcsolatot. Egyszerűbb szerződtetni egy ismert arcot valami ócska kampányhoz, ami vagy kicsit vicces, vagy komolykodó, szépen fényelt képekkel kísérve, aztán lehet mutogatni az adatokat, meg magyarázni, a többi sem jobb.

Mindez addig megy, amíg a tévét úgy nézzük, ahogy korábban. Amikor tömegek kapcsolnak el azonnal a reklámblokkról, semmire sem emlékeznek a méregdrága kampányokból, vagy esetleg az emberek rászoknak a netes videózásra, ahol egészen máshogy szembesülnek a reklámokkal, nehéz lesz fenntartani a korábbi gyakorlatot.

Szerintem szépen lassan lejár majd a gigakampányok ideje, ahol az ügynökség boldog, amikor megjelenik a fejőstehén-megrendelő, aki egy éven át ellátja munkával, az előre lefektetett koncepciókat követve lehet új reklámokat készíteni tévébe, újságokba, internetre, és ez el is tartja a céget. Bár nem ebben a szférának a szakértője vagyok, mégis az a megérzésem, egy egészen más, pörgős stílus lehet majd a nyerő. Több kicsi, lendületes cég is kap megrendelést, és nem valami nagy, egységes irányvonal lesz a kulcs, hanem lesz ilyen meg olyan reklámfilmes- ötletesek és olcsók, látványosak és drágák.

Lényegében olyanok, amik legalább a nézők egy részét meg tudnak lepni. Mert az, hogy az emberek csak néznek a tévé felé, de látni már nem látják a rettentően kimunkált reklámfilmeket, mert nincs is miért odafigyelni rájuk, előbb-utóbb a legszebb kimutatásokkal sem lesz elfedhető. Egyszerűen komolyabb ingerek érnek még egy szappanoperát nézve is, mint a se íze, se bűze reklámfilmekből. És semmi értelme nincs is ezeknek a nagyon egységes kampányoknak, ez a múlt század. Ugyanazok a spotok ömlenek a tévékből, de már átnézünk rajtuk, szinte láthatatlanokká váltak a számunkra. Igazság szerint el se kell kapcsolni, önkéntelenül terelődik el teljesen más irányba a figyelmünk a reklámblokkok alatt, semmilyen hatással nincs ránk.

Vicces, de ez a kreatívnak számító terület a valóságban bizony baromira konzervatív és óvatoskodó, ami alig tud újat mutatni. Az ezen a területen dolgozók is fásultak, és futószalagon gyártják a megrendelő számára elfogadható tucatkoncepciókat- ebben profik, de másban? Amikor reklámosok kiruccannak a filmezés meg az irodalom világába, azért látszik, hogy nagy részük csak névleg kreatív, leginkább sémákban gondolkodnak- páran ügyesebben, páran közepesen, de szinte soha nem eredeti, merész művekkel jönnek elő.

A reklámszakma előbb-utóbb magától is összeomlik szépen, pont azért, mert túlságosan belterjes módon működik. Valahol, valaki majd egy cég vezetőségében azt mondja, hogy mi a fenének költsünk milliókat a tipikus reklámkampányokra, mert "így szoktuk"? Az nem biztos, hogy egy más alapokon nyugvó kampány eredményesebb, de tuti, hogy vagányabb. És hiába nem sül el valami tökéletesen, az ember akkor is jobban érzi magát, ha egyszer az életben bevállalós volt. Ha egyszer végre él, mert újít, kockáztat.

És talán nekem se az lesz az első dolgom reklámot látva, hogy a kapcsoló után nyúljak. Hiú remény? Nem tudom. Majd kiderül. Addig is a magam módján szavazok az unalmas spotokról...

0 Tovább

A kulisszák mögött

Mennyire más képet mutat egy, a mozivásznon sokkoló alkotás akkor, ha a készítéséről látunk képeket. A hetvenes évek legsikeresebb filmjei közé tartozott a Spielberg-féle Cápa, ami meglehetősen rossz irányba változtatta meg az emberek felfogását a tenger ragadozóiról (részletek itt). Az akkoriban lenyűgözőnek számító trükkfelvételek minden nézőt kellően megrémítettek, és a cápák első számú közellenséggé váltak.

Az alábbi archív felvételek viszont azt mutatják be, a gépcápától nincs miért félni. A valóságban az állatok egészen máshogy viselkednek, mint a filmekben- szerencsére, mert ha nem így lenne, életveszélyes lenne minden egyes strandolás. Vajon el lehetett volna kerülni azt, hogy az átlagember ellenséget lásson a cápákban, amennyiben ezek a forgatáson készült képek megjelentek volna? A választ nem tudom. Mindenesetre Spielberg sokat köszönhet Bruce-nak, a műcápának, nem csoda hát, hogy belsőséges kapcsolatba kerültek, még a szájában is ücsörgött egy keveset...

A forgatás egyébként egyáltalán nem ment simán. Közel száz nappal lépték túl az előre meghatározott időt, főleg azért, mert az akkor még fiatal Spielberg tapasztalatlannak számított ugyan, viszont a tökéletességre törekedett. Így aztán nem kisméretű makettekkel akart dolgozni stúdióban, hanem életnagyságúakkal a nyílt tengeren. Ott viszont előre nem látható problémák tucatjaival szembesültek. A gépcápa alkatrészeit kikezdte a tengervíz, a színészek rendszeresen tengeribetegek lettek, egy balul sikerült felvételnél majdnem a sztárokkal együtt elsüllyedt a hajó, és így tovább.

A híres búvárfilmes házaspár, Ron és Valerie Taylor valódi élő cápákról készült felvételei is bekerültek a filmbe. Felvettek egy olyan snittet is, amikor egy cápa üres ketrecet rángat, és az annyira megtetszett a rendezőnek, hogy bevágta az elkészült alkotásba. Ám ehhez még a forgatókönyvet is át kellett írni, így "menekült meg" Richard Dreyfuss karaktere, a tengerbiológus. Szóval nem elég, hogy küzdelmes volt a forgatás, még a sztori is véletlenszerűen alakult. Steven Spielberg ezért úgy érezte, könnyen lehet, hollywoodi karrierjének azelőtt vége lesz, hogy igazán beindulhatott volna.

Ám utólag már senkit nem érdekelt a költségek elszállása: a film ugyan 8 millió dollárba került, de 470 milliót hozott, a rendező előtt pedig megnyílt a szuperprodukciók világa. Mégiscsak megéri a perfekcionizmus? A Cápa (vagyis a Jaws) ma már filmlegenda, manapság is sokan rettegik végig. A forgatásának története is filmbe illő lenne, és legalább ez valóságos sztori. A Cápa viszont nem dokumentumfilm, és nem is kellene úgy tekinteni rá- semmit nem tudhatunk meg belőle a valódi cápákról, bármennyire ügyesek voltak négy évtizede a trükkfelvételelek. Kezeljük a helyén tehát a filmet, aminek másik arcát jól illusztrálják ezek a képek.

0 Tovább

Scarlett Johansson 30

Tegnap töltötte be a harmincat sokak kedvenc színésznője, a csodálatos Scarlett Johansson. Töprengtem, érdemes-e bármit írnom a képek elég, de úgy döntöttem, a szavak ez esetben feleslegesek.

0 Tovább

A hullámok alulnézetből

Ha valaki Hawaii államban nő fel, akkor életének szerves része a kapcsolat a tengerrel. Sarah Lee is állandóan a víz partján vagy a vízben volt, és innen már csak egy ugrás volt az, hogy fotóművészként is víz alatti képeivel alapozta meg hírnevét. A hullámok alatt dolgozva mindig van egy adag véletlen abban, hogy fog festeni a végső kép, hiszen folyamatosan mozognak a hullámok és a modellek is. Ám Sarah valószínűleg rutinjának köszönhetően jó érzékkel találja meg a megfelelő helyzeteket, mint azt az alábbi képek is bizonyítják.

Sarah Lee Photography

0 Tovább

A rasszizmus ünnepe?

Hollandiában se egyszerű a Mikulás élete... Már több cikket olvastam róla, hogy rasszistának tartják az ünnepi bevonulását, de legutóbb már kisebbfajta csetepaté is kialakult az ügyből.

Én is csak annyit tudok, amennyit olvastam a témáról: a Hollandiában Sinterklaas néven ismert Mikulás minden november harmadik vasárnapján gőzhajóval érkezik meg valamelyik városba, és sok ajándékot hoz magával a gyerekeknek. Eddig talán még rendben is van. Ám vannak neki kísérői, a Fekete Péterek (Zwarte Piet), akik feketére festett arcú, vörösre pingált szájú, vicces ruhában ugrándozó figurák, és a tiltakozók szerint ők a régi korok rasszizmusának hagyományát őrzik, nem a gyerekek ünnepéét.

Nehéz lenne innen beleokoskodni a hollandok dolgába, főleg, mert nem ismerem a helyi hagyományokat. Vajon tényleg rasszista mesékkel vezetik fel a karácsonyi ajándékozást arrafelé, vagy egyszerűen csak egy ártatlan dologról van szó, amit a divatos politikai korrektség miatt fújnak fel? Elsőre úgy tűnik, a Fekete Péterek pozitív szereplők ebben az egész felhajtásban, és nincs semmi sértő a dologban akkor sem, ha sok-sok évvel ezelőtt nem véletlen volt az, hogy kitalálták azt a fekete arcfestést.

De ismétlem, én nem szívesen mondanám meg egy holland állampolgárságú, de afrikai származású embernek, mit gondoljon a világról. Ugyan van bennem egy olyan érzés, hogy az újonnan érkezetteknek kellene elfogadnia a befogadó ország hagyományait, mint ahogy az új hazájukban is tolerálni kell szokásukat, vallásukat, de most már több generáció óta élnek Hollandiában is a világ minden részéről érkezettnek, mindenkinek ugyanolyan jogai vannak. Könnyen lehet, a tüntetésükhöz mások, régi hollandusok is csatlakoztak, mert elfogadhatatlannak tartják ezt a megkülönböztetést.

Legyünk őszinték, mi is felhúzzuk az orrunkat, ha valahol "magyaroznak", negatív jelzőként használják a magyar szót. Vajon mit gondolnánk, ha egy hasonló ünnepségen pingált nagy bajusszal, kalocsai mintás ruhával felékesített emberek lennének a Mikulás kísérői? Nehéz kérdés ez. Mi is meg szoktuk védeni a hagyományos kifejezéseinket, mondásainkat, amiknek születésekor még senki nem foglalkozott azzal, kit sérthetnek meg. Azt mondjuk, pár száz éve használjuk ezeket, és ma nem a bizonyos népcsoportok kifejezett megsértése a célunk velük, egyszerűen csak megszoktuk őket.

Számomra valahol ott van a kulcs, hogy van-e sértés a dologban, vagy manapság ennek már teljesen elkopott ez a része, ha volt-e egyáltalán? Tehát a holland gyerekek a Fekete Pétereket látva rasszista felnőttek lesznek-e vagy eszükbe sem jut azt nézni, miért feketére vannak festve? Hiszen a mindennapokban már mindenféle származású embert láthatnak az utcán, az iskolában, a fociválogatottban... Miért pont a Mikulás segítői sokkolnák őket vagy csinálnának belőlük rosszabb embert?

A gondom az, hogy alig marad hagyomány, amire így vagy úgy ne lehetne rásütni a megkülönböztetés bélyegét. Miért ábrázolják jellemzően pocakosnak Mikulást? Sőt, férfiembernek? Legyenek Mikulásnők is, pont fele-fele arányban! És legyenek vörös üstökű Mikulások, mi ez a kirekesztő ősz haj és szakáll? Eleve rossz az, hogy rengeteg mesében hátrányos helyzetben vannak bizonyos csoportok. Hófehérke legyen egy túlsúlyos fekete nő, Hamupipőke pedig egy öreg japán halász a könyvek felében! A Playboyban pedig csinos, fiatal nők vetkőznek, nyugdíjas mozdonyvezetők helyett...

A fentiek talán hülyeségnek tűnhetnek, ám ahogy változik a világ, nem tűnik annyira lefutottnak, hogy ezt-azt még megérünk. (Ugyebár mostanában már átírogatják a régebbi könyveket, hogy eltüntessék a "nem helyes" kifejezéseket. Én ezt utálom, mert annak is van tanulsága, miért írta az író, amit írt- és azt el lehet szépen magyarázni.) A kérdés az, jó lesz-e nekünk, hogy nem-, életkor-, származás nélküli emberek szerepelnek majd a könyvekben és a filmekben? Tulajdonképpen kit fogunk ezzel megvédeni- és mitől? Magunktól? Emberi hibáink akkor is lesznek, ha a legjobb szándékkal akarunk totális egyenlőséget teremteni az élet legvadabb területein is. Maximum nem fogják tudni kezelni a mindennapi élet dolgait az új generációk, hiszen csak olyasmiket olvashatnak és láthatnak, amiben nincsenek konfliktusok, amelyek után nem tesznek fel kérdéseket.

Szerintem nem abból lesz rasszista, aki gyerekfejjel megnézi a hollandiai Mikulás-ünnepet a Fekete Péterekkel együtt. Ahhoz valami egészen más kell: a környezet, amiben felnő valaki. Az iskola, a család, a barátok... Aki otthonról mások iránti tiszteletet hoz magával, az képes a helyén kezelni egy ilyen hagyományos rendezvényt. Akit pedig úgy neveltek, az akkor is előítéletes lesz a feketékkel szemben, ha japán csajokra cserélik a Mikulás kísérőit.

Nagy kár, hogy sokkal nehezebb elérni azt, hogy normális családban nőjenek fel a gyerekek, mint elhagyni az arcfestést. Utóbbi ellen jó kis látványos tüntetéseket lehet rendezni, a bírósághoz lehet fordulni, a szóvivők bemehetnek a tévébe és így tovább. Rendőrök csaptak össze a tüntetőkkel emiatt a roppant fontos ügy miatt, így aztán a Mikulásra váró gyerekek annak lehettek tanúi, hogy értük(?) balhéznak az ő ünnepükön. Lehet, hogy ez ellen is tüntetni kellene valahol, valakinek, mert hátrányosan érinti azokat, akik nem politikát akarnak mindenbe belelátni...

0 Tovább

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés