Felnőttek a fiúzenekarok

Hogy repül az idő! Már két évtizede annak, hogy az olyan bandák, mint a Backstreet Boys vagy a Take That hasítottak a slágerlistákon. A jóképű srácok a fülbemászó slágereikkel óriási rajongótábort gyűjtöttek, aztán persze jött a már-már törvényszerű szétesés- majd az újbóli egymásra találás.

Valószínűleg mindenkinek a korosztályomban megragadt pár dal azokból az időkből. Teljesen felesleges letagadni, hogy ez vagy az a nóta jobban bejött mint a másik, bizonyos bandákkal jobban szimpatizáltunk és így tovább. Persze posztert azért egy fiú nem tesz a falra ezekkel az arcokkal, de nyilván volt olyan hangulat, amikor még a kissé közhelyes dalok is bejöttek.

No meg az is megeshet, hogy egy banda, ami akkoriban különösebben nem érdekelt, most, a velem együtt öregedő tagokkal sokkal jobb zenét játszik. A Take That-től például a Back for Good folyt a csapból is, amit most se nagyon tudok végighallgatni. Inkább csak az arcokat figyelem: milyen fiatal volt a frontember Gary Barlow vagy az akkoriban inkább háttérben levő Robbie Williams.

Bizony, a szólóban legmesszebbre jutott énekes annak idején nem feltétlenül a legismertebb arc volt. Ám ügyes karrierépítéssel nagy sztárt csináltak belőle, miközben a többiek rájöttek, együtt többre mennek, mint külön-külön. A négytagúvá vált Take That visszatért, és a projekt Robbie Williams nélkül is jól működött, eladtak egy rakat lemezt, a koncertjegyeket elkapkodták, és a zene pedig éppen úgy kicsit másabb lett, mint ahogy az előadók és a rajongók is öregedtek. Nincs is ebben meglepő, hiszen elröppent 11 év! Ami nem nagyon változott, az Barlow szerény tánctudása, a Shine klipjében az idő jelentős részében zongora mögött ül, hogy ne látszódjék pocakja... De ezt is elbírja a zene, mert végülis az a legfontosabb.

A folytatásban pedig jöttek olyan dalok, amik hallattán nem kapcsoltam el a rádiót. Nincs itthon Take That CD-gyűjteményem, de ami korrekt popzene, azzal nekem nagy bajom nem akad. Valahol megértem, hogy a rajongók számára izgalmas volt egy koncert, ahonnan a kezdetektől az új dalokig végigvették az eltelt évtizedeket- lehetett nosztalgiázni egy sort a régi szerelmes darabokra, aztán meg bulizni az újakra.

És átmenetileg még Robbie Williams is visszatért, hiszen a Take That szekere futott, az övé meg nem annyira. A Flood ismét egy újabb korrekt rádiós sláger volt, de az őszülő szakállú arcokat elnézve az ember már nem nagyon emlegetett volna fiúbandát a zenekar kapcsán...

Most pedig, immár három tagúra fogyatkozva, a Take That új dala ismét felkapaszkodott az angol slágerlista élére, 21 évvel az első No 1. daluk után. Ez pedig szerintem nem kis dolog! Hiszen ez már lendületes, afféle felnőttes popzene, mégis megtalálja a közönségét- vélhetően nem csak a saját korosztályukban, ahova a velük együtt megöregedett rajongók tartoznak, hanem a lemezt vásárló fiatalabbak közt is. Bevallom, ezt a These Days-t én is szívesen hallgatom, és mivel nem voltam a banda iránt annyira oda sose, egyetlen korábbi tag se hiányzik. Mert elsősorban tényleg a zene számít, az meg korrekt.

0 Tovább

A meg nem írt vélemény

Az öncenzúra nehéz téma. Aki elég sokat írt már, szinte biztosan belefutott abba a problémába, hogy bizonyos dolgok megírjon-e vagy sem. Mi az a téma, ami megér egy esetleges konfliktust, netán komolyabb jogi csetepatét?

Évekkel ezelőtt történt velem valami hasonló. Akkoriban tévéműsorokról írtam blogot, megteszik ezt sokan mások is, és persze hébe-hóba kritizálgattam a bejegyzésekben. Egyszer egy reggeli műsorban láttam egy fiatal lányt, aki vélhetően némi pénz ellenében lett "meghívott" vendég, mert karrierje egyáltalán nem indokolta a jelenlétét. A népszerűsítési kísérlet sem járhatott sok sikerrel, mert már a nevére sem emlékszem, és szerintem más se nagyon tudja, kiről lehet szó. Így aztán bátran megírhatom, hogy a rövid beszélgetés után éneklő és táncoló hölgyet konkrétan kinevette az egyik műsorvezető, mint az a bevágott képen elcsíphető volt.

Mit tagadjam, a bejegyzésem meglehetősen vitriolosra sikerült. Lehettem volna finomabb vagy udvariasabb? Nyilván, de egyszerűen tényleg olyan gyatrának éreztem a produktumot, hogy nem fogtam vissza magam. A meglepetés akkor ért, amikor egy-két nap múlva a sajtómegjelenésekre vadászó menedzsment (szerintem konkrétan a művésznő apukája) csak az én blogomat találta meg a neten, és fenyegetőzős levelet írt.

A saját szempontjából igaza volt. Nyilván rettentően keserű érzés lehet, hogy nyomja mindenhol, pénzt nem kímélve, a tehetségesnek gondolt lányt, és az egyetlen visszhang egy cinikus blogger alázós bejegyzése. Én visszaírtam neki, hogy az ügyet teljesen jelentéktelennek gondolom, simán leveszem a bejegyzést, és ez így is történt. A "menedzser" még felajánlotta, hogy én is találkozhatok személyesen a művésznővel és így meggyőződhetek róla, milyen fantasztikus ember és előadó, de én ezzel az eséllyel már nem éltem.

Pusztán csak elgondolkodtam, hogy megéri-e nekem bármikor, bárkinek beszólni. Szerintem mindenki, bloggerek, újságírók és olvasók fel tudnak sorolni legalább fél tucat bicskanyitogató arcot, akik megérdemelnék, hogy nagy nyilvánosság előtt olvassanak be nekik. (Én is kaptam ilyet blogbejegyzésem kapcsán, bizonyára időnként megérdemeltem, de megjegyzem, nem kívánok pereleni. És nem adok lehetőséget személyes ismerkedésre sem- nem vagyok különb élőben sem. Ha hibázok, vállalom, ha vitázik velem valaki, az sem gond, ha pedig megsért csak úgy, az nem engem minősít.) Ám néha az ember hezitál, mielőtt megírja földbe dorongoló írását. Megéri ez nekem?

Mert mit is érhetünk el, ha beszólunk a piréz királynak: hirtelen az érintett észbekap és felhagy korábbi bűnös gyakorlatával? Tömegek állnak mellénk és elérjük a piréziai rendszerváltást? Vagy egyszerűen csak jön egy üzenet fentről, hogy "nem szeressük amit írogatsz", és akkor magunktól eltüntetjük még a nyomát is az egésznek, ne legyen bajunk? Vannak, akiknek jobb az érdekérvényesítő erejük, és az ilyesféle csetepatékból végül úgyse a kisember jön ki jól többnyire.

Nem vagyok rá büszke, amikor napokon át hezitálok, bizonyos témákban beszóljak-e. Most a közelmúltban is volt ilyen, olvastam egy interjút ami nagyon felbosszantott, tudtam volna reagálni, de kell ez nekem? Sose tudom, nem pusztába kiáltott szó-e, miközben esetleg perrel fenyegetőzne egy potentát, netán ellehetetlenítene olyan helyeken, amelyek számomra a megélhetést jelentik. Utóbbit pedig nem nagyon szeretném kockáztatni.

És az ember szépen törli a félig kész bejegyzést, netán bele se kezd az egészbe. Persze van ezer más, érdekes téma, amiben nincs semmi konfliktus, ügyesen körbe lehet járni őket, a feldolgozásra is büszke lehetek, de azért csak van bennem pici hiányérzet. És nyilván sok más ember is úgy van ezzel, mint én: csendben összenézünk, tudjuk, ezekről a problémás témákról inkább nem beszélünk. A le nem írt mondatok, a ki nem mondott vélemények a saját belső cenzorunk miatt kerülnek tiltólistára.

Nem kell ebbe belehalni, ám ha az ember néha hajlamos gondolkodni saját dolgairól, akkor eszébe juthatnak ezek a helyzetek. Akkor is bosszantó a saját tétovaságunk, ha nem vagyunk kimondottan forradalmáralkatok. A magamfajta blogger viszont csak másod- sőt, harmadállásban forradalmár, és ez mindent más megvilágításba helyez.

Megoldás? Nincs. Mindenki maga dönt, vagy így, vagy úgy. Az ember próbál azért annyit elérni, hogy ha nem is ír meg mindent, legalább ne is hazudjon. És már az is eredmény valamilyen szinten, amikor nem tolom elvtelenül a szekerét azoknak az embereknek, akiket szívem szerint elküldenék a fenébe. Azokhoz képest, akik mások kegyét lesve élnek, ez is tisztességes helytállás a szememben. A bátrak előtt pedig kalapot emelek, akik felvállalják a konfliktusokat- helyettem is teszik ezt, köszönöm nekik. És kicsit irigylem is őket...

0 Tovább

Fapad, nem fapad

Nincs mese, a repülős utazásnak is megvan a maga kultúrája. Sőt, mindig is volt, csak az egész kissé megváltozott az évtizedek alatt.

Volt egy ma már elfeledett korszak, amikor a repülős utazás kevesek kiváltsága volt. Természetesen elsősorban az ár miatt nem volt túl sokaknak elérhető ez az utazási forma, így aztán a repülőre szálló elit megadta a módját. Öltöny és nyakkendő dukált az uraknak, decens kiskosztüm a hölgyeknek. Az elegancia elvárás volt, és ez vélhetően akkortájt senkit sem zavart, ez volt a norma, amihez mindenki igazodott. A kiszolgálás se országúti büféket idézett, sokkal kifinomultabb volt. A korabeli reklámfotók jó képet adnak arról milyen volt a repülős utazás- vagyis hogy milyen képet akartak róla sugallni. Jól öltözött, belőtt frizurájú fehér emberek ültek mosolyogva nagy kényelemben az üléseken, miközben csinos légikísérők sürögtek-forogtak körülöttük.

Tegye fel a kezét, aki hasonlónak látja napjaink repülős utazásait! A képeken az pedig még csak nem is látszik, mennyire vegzálós lett a biztonsági ellenőrzés, átvilágított csomagokkal, súlyos veszélyt jelentő ásványvizes palackokkal, fémdetektorral és levetettett cipőkkel. Sorbanállás és zsúfoltság mindenhol, a repülőgépekre újabb és újabb üléssorokat passzíroznak be, és szép lassan minden plusz szolgáltatás fizetős lesz. 

Ezzel járt a repülés demokratizálódása. Már a chartergépes nyaralások indulásakor megváltozott a törzsközönség, többé nem volt elvárás a kiskosztüm meg az öltöny. Bevallom, én nem is sírok ezek után, egyszerűen azért, mert ahogy a repülés világa megváltozott az olcsó jegyekkel, én sem életem kalandjaként tekintek rá, hanem olyan hétköznapi utazási formaként, mint a buszozásra vagy a vonatra. A fapadosok jegyárai nekem lehetőséget adtak arra, hogy gyorsan, olcsón eljussak olyan városokba, ahova máshogy jó eséllyel nem utazhattam volna el, és ezért cserébe elfogadom a kompromisszumokat: a tömeget, a feláras felárat, a csomagméretek szigorú ellenőrzését.

Gondot maximum az utastársak egy része szokott utazni. Ugyan az öltözködésre nincsenek íratlan szabályok manapság, pár dolgot be lehetne tartani. Magunkért és másokért jó lenne az, ha elfogadnánk a leírtakat. Csendben csodálkozni szoktam, amikor valaki vitatkozik a poggyászfeladásnál, mert "egy kicsikét" nagyobb vagy nehezebb a csomagja. Én mindig azt hiszem, az emberek elolvassák a szabályzatot és hozzám hasonlóan mérleggel, mérőszalaggal ellenőriznek mindent. Nekem úgy tűnik természetesnek, hogy ezzel könnyítem meg a saját életemet, de úgy fest, ezt nem mindenki így fogja fel.

Csodálkozom a gépre rohanáson, a tülekedésen is. 2-3 órás repülőutaknál az egész nem ér annyit. Én tudom, hogy például a budapesti fémkalcikás felszállítás a fapadosokra olyan hangulatba sarkallhat, ami után az ember már semmit nem érez megalázónak, de azért csak jó lenne odafigyelni a másikra. Nem nyavalygok, a többség már van annyira rutinos repülő, hogy ne okozzon fennakadást, ám a szabályokat nem ismerő, perceken át vitatkozó emberek fel tudnak húzni.

Vajon én is idegesítek másokat? Remélem nem, legalábbis megpróbálok udvarias és toleráns lenni. És megpróbálok gyorsan átlendülni a mindenféle problémákon. A repülős utazás ugyanis napjainkban önmagában semmiféle kalandot nem jelent. Régen egy nyaralás fénypontja lehetett, most meg a leginkább fárasztó, a kényelmetlen ülésekkel és ócska kajával, no meg a szardíniásdoboz-érzéssel. Most az egész számomra csak egy lehetőség, ami ablakot nyit a világra: időnként fillérekért szerzek nagyszerű élményeket. Az utazás az úti célról szól, és nem akarom hagyni, hogy pár bosszantó óra határozzon meg mindent.

Nyilván előfordulnak botrányos helyzetek, cserben hagyott utasok, óriási késések. Nekünk ilyenből például nem fapadossal jutott ki, de ez mellékes. Az ilyen szélsőséges helyzeteket lehet jogi úton rendezni, de az apróbb kényelmetlenséget okozó szabályokat elfogadjuk akkor, amikor jegyet veszünk. El kell olvasni a feltételeket, kész.

Szóval én nem szidom a fapadosokat, mert igenis köszönhetek nekik dolgokat. És azt gondolom, nem kötelező velük repülni, vannak hagyományos légitársaságok első osztállyal, ahol ki lehet élvezni az utazás örömeit. Senki számára nem tiltott ezekkel utazni. Az viszont nem igazán megy, hogy élvezzük a nyomott árakat, de azért extra kiszolgálást várunk. Pontosabban várhatunk, csak nem fogjuk megkapni. És ha emiatt végigbosszankodjuk a nyaralást, magunknak tesszük a kikapcsolódást tönkre, a légitársaságnak teljesen mindegy, mi hogy érezzük magunkat. A gépeik továbbra is meg fognak telni azokkal, akik a repülésre egyszerű szolgáltatásként tekintenek, nem pedig álomszerű kalandként.

0 Tovább

Döcög az e-könyv nyomda

Nem nagyon indul be idehaza az e-könyvek piaca, és felső pillantásra úgy fest, igazán nem is látszik, hogy változhatna meg a helyzet. Érdekes cikket olvastam erről, némileg érintett is vagyok, szóval most saját tapasztalataimra alapozva járom körbe a kiadás kérdéseit.

Pár éve írtam egy regényt. Ilyen hibát más is elkövet, de én meg is jelentettem. Ennek kapcsán azért elég alaposan beleláttam a dolgokba. Mivel speciális körre számítottam a terjesztésnél, ahol népszerűsíteni is tudtam, a saját kis családi vállalkozásunk lett a kiadó: én intéztem mindent a könyv kapcsán, a nyomdakereséstől a borítófotóig, és így minden bevétel is a cégben csapódott le. A kinyomtatott példányok jórészt elfogytak, a projekt eltartotta önmagát és akkor azt mondtam magamnak, jöhet a digitális kiadás.

Nos, itt kell visszacsatolnom a cikkre. Ahhoz nem tudok mit szólni, hogy sokan csak letöltik a könyveket- igen, ez így van, de én például ezen nem akadtam ki sose. Ha nagyon sokan töltenék le és szeretnék a könyvet, akkor az úgyis húzná magával a legális forgalmazást is, mert híre menne. Naivnak tűnhetek, amiért én így gondolom, de komolyan hiszek ebben. Nem mindenki tud torrentoldalakon böngészni, a divatos könyvet lehet ajándékba adni, de fura ajándék lenne egy kalózverzió és így tovább. Ha lenne piac, lenne bevétel és kész.

A piac a nagy kérdés. Egyrészt szerintem kevesebben olvasnak hosszabb könyveket manapság, nem érdekli az emberek egy részét se a megvásárolt, se a letöltött könyv. Másrészt az e-könyveket valamin olvasni kell. Még nincs azért mindenkinek tabletje, e-könyv olvasót pedig annál is kevesebben vásárolnak. Saját tapasztalatból mondom, előbbi nem váltja ki az utóbbit, aki valóban jó minőségben szeretne olvasni, szerezzen be egy olvasót. Kétségtelenül nincs ingyen, de pár drágább könyv árával összevethető a beruházás. Amennyiben jóval több lelkes elektronikus olvasós vásárló lenne, sokkal értelmezhetőbb számokat várhatnának az e-könyv forgalmazók is.

Ám ott van még az ÁFA-ügy, ami szerint a nyomtatott könyv 5 százalékával szemben az e-könyv 27 százalékos forgalmi adóval növelt áron kerül forgalomban. Szerzőként, kiadóként kérem, mindenki higgye el, én is úgy gondolom, sokkal olcsóbban kellene adni az elektronikus könyveket, de ezt a 22 százalékos különbséget nem lehet csak úgy eltünteni! Ha 1000 forint a nyomtatott könyv nettó ára, 1050 forintba kerül a vásárlónak, ha nettó 800 az elektronikusé, akkor az 1016 forint lesz. Ha azt szeretnénk, a digitális verzió bolti ára a fele legyen a nyomtatottnak, akkor 413 forintos nettó árat kellene meghatározni a fenti könyvnél.

Az eleve szűkös piacon levő vásárlók egy része pedig még 525 forintot is sokall egy digitális könyvért, hiszen "abban nincs semmi megfogható". Valóban, az csak a szöveg- de nem ez lenne a fő érték? Mindegy, a lényeg az, hogy a 413 forintos nettó áron osztoznia kellene a kiadónak és a szerzőnek. Tegyük fel, fele-fele arányban részesülnek! Száz eladott könyvnél (ez manapság nálunk e-könyv esetén nem is kis példányszám) jut belőle a szerzőnek bő húszezer forint. Aki ebből még adózhat is. Mennyi marad? Tízezer forint? Annyi, mint egy divatos léleklátó óradíja? Pedig egy regényt megírni kicsivel több munkaórába kerül. Nincs mit irigyelni azokon, akik e-könyv formában kiadják írásaikat, meggazdagodni elég nehezen fognak ebből. Több bennük a lelkesedés, a szenvedély, mint az üzleti megfontolás. De nekem ezzel például semmi bajom nincs, számomra is fontosabb volt, hogy megmutassam magam, mint az, hogy keresek-e.

A profi kiadók oldaláról viszont nehéz kezelni azt, hogy ilyen töredékes bevételekből kellene fenntartható módon működni. Az én e-könyvem egy nagy cég kínálatába került fel, és azt kell mondjam, teljesen korrekt a partner. Nem rajtuk múlik, hogy maroknyi fizetős letöltést eredményezett csak az együttműködésünk. Ám azt nem tudom szó nélkül hagyni, amikor valaki azt mondja, e-könyvnél a szerző nagyobb részesedést "követel". Hát egyrészt az én esetemben nem voltak hónapokon át tartó, részletekbe menő, küzdelmes tárgyalások: kaptam egy szerződést egy jutalékkal, ha tetszik, jó, ha nem, nem. Mind a ketten tudtuk, nem milliók sorsáról vitatkoznánk, ha egyezkedni kezdenénk.

Talán a százalék magasabb is, mint nyomtatott könyvnél. De ehhez hozzátennék egy apróságot. Én írtam a könyvet. Az első verzióról a barátnőm mondott véleményt, az ő észrevételeire alapozva kezdtem javítgatni. A borítón levő fotó az enyém, a borítót profi grafikus barátom önzetlen segítségével hoztuk tető alá. Én készítettem el az elektronikus formájú verziót. A kiadónak annyi dolga volt, hogy feltöltse a könyvet az oldalára. 

Amikor egy nyomtatott könyvhöz megkapja a kiadó a kéziratot, előre megfinanszírozza az olvasószerkesztést, a borítótervet, a nyomdai munkálatokat- naná, hogy kisebb lesz a szerző jutaléka, hiszen az elején a kiadó még csak a saját befektetései után fut. Ezért egyre több a magánkiadás, meg az olyan cég, aki valójában nem is tesz bele semmit a projektbe, hanem a szerzőtől kér pénzt a megjelentetésért. Az utóbbiban nem tudom mi a jó a regényírónak, sokkal jobban jár, ha kicsit beletanul a szakmába, és magának intéz mindent. Nekem ez a megoldás vált be. Azt is sejtem, hogy ha lenne folytatás, akkor kit kérnék meg olvasószerkesztőnek, hogyan intézném a borítót- ha barátaim működnének közre, akik esetleg nem kérnének pénzt, akkor is pontosan tudnám, mennyit ér a munkájuk. Ha elszámolom magam, a nyakamon marad a sok kinyomtatott könyv, e-könyvnél ilyen kockázat nincs.

A lényeg az, konkrét számokkal sok dolog kifejezhető, a segítők munkájától kezdve a kiadó jutalékának százalékán át, csak egyvalami nem: mennyit is ér a szerző munkája. Őt elvileg a példányszám "árazza be". Olvashatunk váratlanul, a semmiből előtűnt sikerszerzőkről, akik kvázi amatőrként, maguk erejéből robbantak be a toplistákra, és nekik nagy esélyt adott az, hogy szinte semmibe nem került elektronikus formában megjelentetni könyveiket. Egy akkora piacon mint az amerikai, közepes számokkal is értelmezhető bevételt lehet termelni. 

Na és mit tehetünk mi itt? Aki nagyon bízik magában, megtanulhat kifogástalanul angolul, és írhat nemzetközi piacra. Bár vannak kételyeim, mert nehézségek adódhatnak az idegen nyelvű alkotással... Szóval ha maradunk a hazai pályán, egyrészt a reménykedés marad, hogy valami váratlan fordulat után jelentősen bővül az e-könyvek piaca. Átütő, mindenkit érintő változást csak ez hozhat.

Ám a digitális világ újszerű megoldásaira is oda lehet figyelni. Meg lehet keresni a speciális célközönséget, ha van ilyen, lehet közösségi médiában mozogni, el lehet gondolkodni újszerű publikálási formákon, vagy szokatlan bevételszerzési lehetőségeken. Ne feledjük, olyan világot élünk, hogy dollármilliókat lehet keresni ingyenes mobiljátékokkal! Ez ötleteket adhat azoknak, akik új üzleti modellekben gondolkodnak.

Az e-könyv a jelen magyar piaci helyzetben marginálisan mondható üzletnek, és az így is marad, ha valaki a régies könyvkiadási modellt akarja átülteni az elektronikus világba. Sok szerzőt persze a pénz nem is érdekel; de én úgy velem, van itt mozgástér, csak másféle felfogást és önmenedzselést igényel. A digitális világ nem csak a kalózoknak nyithat teret, de ki kell használni az általa kínált lehetőségeket. Meglátjuk, ki lesz az, akinek idehaza először sikerül áttörést elérni- én biztos vagyok benne, hogy hamarosan hallunk majd ilyenről.

0 Tovább

Ahogy Belgiumot elképzeljük

Nem először járok már ebben az országban, mert él itt egy kedves rokon, aki szívesen lát minket. Első alkalmakkor mindenki máshoz hasonlóan Brüsszelre koncentráltunk, és mást nem is nagyon láttunk.

Persze nincs ebben semmi meglepő, ennyi fér bele egy hosszú hétvégébe. A fapados gépekkel valóságosan kinyílt a világ: a legolcsóbb brüsszeli retúrjegy 258 (kettőszázötvennyolc) forintba került pár éve, ki is használtuk. Ha ilyen olcsó a repjegy, akkor legalább kinn nem kell garasoskodni.

Az utóbbi években viszont Brüsszelen már csak átutazunk. Rokonunk Leuven városában él, és itt töltjük az időt. Ezt a flamand városkát úgy szoktam jellemezni, hogy ha a legtöbb embert megkérdezném, milyennek képzeli el Belgiumot, nagyjából Leuvent írná le, nem a multikulti, zsúfolt fővárost.

Hangulatos, emberi léptékű belváros, barátságos kávézók remek sörválasztékkal, kis piac kézműves dolgokkal amikből mindenhol adnak kóstolót, tiszta utcák, megbízható közlekedés, biciklistabarát infrastruktúra- nincs ebben semmi extra különlegesség vagy varázslat, egyszerűen csak jó itt.

Már tudjuk, hogy olcsóbb busszal utazni, megtanultuk, hogy a natúr gofri a legfinomabb, és van egy kedvenc sörözőnk is, ahova elsétálhatunk esténként. Nincs kétezerféle sör a kínálatukban, csak pont annyi, amennyi kell, és rajtunk kívül turista se nagyon akad. A helyi törzsközönséget jórészt idősebbek alkotják, a nyugdíjas hölgyek sört kortyolgattak, páran kártyáztak, és hülyén csak mi érezhettük magunkat, mert turista módra fotózgattunk. Persze ez se zavart senkit. 

Szóval a véletlen hozta úgy, hogy Leuvenből ki se nagyon mozdulunk, és hálásak vagyunk azért, amiért Belgiumnak ezt az arcát is megismertük. Bátran javaslom mindenkinek, aki eddig csak Brüsszel felfedezésére koncentrált, hogy ismerkedjen meg a vidékkel is, mert nem fogja megbánni. Nem azért mert hanyatt kéne esni attól, hogy erre felszedik a szemetet, hanem belecsöppenhetünk a belga hétköznapok világába.

0 Tovább

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

2018.10.13.
2018.08.31.

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés