Kinek higgyünk az interneten?

Az Amazon épp arra készül, hogy ronggyá pereljen több, mint ezer bérkommentelőt, akik pénzért írogattak lelkes kritikákat az áruházban kapható termékekről. Ám gyaníthatóan ez csak a jéghegy csúcsa, és ilyenkor mindig felmerül az emberben, vajon mennyit hihetünk el az interneten olvasható dolgokból.

Azt ma már nem kell magyarázni, sokan tudatosan játszanak az emberek hiszékenységére. Az embernek sírni támad kedve, amikor a Facebookon szerencsét vagy egészséget ígérő oldalak hülye fotóit lájkolják és osztják meg rengetegen, és nem veszik észre, hogy azok az oldalak aztán a saját kis nyavalyás boltjaik termékeit hirdetik két minden jót igérő marhaság között. Vagy ha észre is veszik, nem gondolnak arra, hogy egy cipőbolt mennyire autentikus az örökös boldogság kérdésében.

De aki nem naiv teljesen, az is beleesik abba a csapdába, hogy a közösségi értékeléseknek hisz. Manapság, amikor a világon mindenfelől rendelhetünk cuccokat, vagy leszervezhetünk egy egzotikus körutat, teljesen természetes, hogy megnézzük, kitől vásárolunk vagy hol foglalunk szállást. És mi lehet hitelesebb, mint a valódi, hozzánk hasonló emberek értékelése?

Valamilyen szinten természetesen ez működik. Én magam is értékeltem már például a Tripadvisoron szállodást, és mindig igyekeztem korrekt lenni. Az ember olvasgatja a pontozást, és általában a nagyon hülye kuncsaftokat is ki lehet szúrni, akik olyasmire panaszkodnak, ami teljesen irreális elvárás.

Ám az Amazon peres ügye bizonyítja azt, amit sokan tudtak már eddig is: a pozitív értékeléseknek létezik egy feketepiaca, hétköznapi vásárlóknak tűnő személyek írogatnak nagyszerű kritikát bármiről, ha megfizetik őket. És nem lepne meg, ha negatív értékelést is íratnának páran- a konkurenciáról. Az Amazon nyilván állítja, csak az értékelések elenyésző töredéke hamis, hiszen ha mást mondanának, azzal a saját modelljük értelmét kérdőjeleznék meg.

Bevallom, nem vagyok meggyőzve arról, hogy tényleg csak a kritikák kisebb része kamu. Ám mégsem esek emiatt kétségbe, nem fogok lemondani például a saját utazásszervezésekről. Egyrészt nem csak az értékelések befolyásolják a döntést, igyekszem a képek és a leírás alapján előzetesen felmérni, hova is megyek, és nem érnek akkora meglepetések. Netes vásárláskor szeretek olyan helyről rendelni, ahol van vásárlóvédelem. És a magam részéről igyekszek hiteles értékelést adni, tehát ha már a rendszernek vannak is hibái, én próbálom javítani a statisztikát.

Amúgy is nehéz eligazodni, mert például a nagyobb lapokban is gyakran jelennek meg elég gyanús cikkek, amik sokszor inkább látszanak hirdetésnek, mint elfogulatlan kritikának. És az tuti, hogy ideig-óráig odafigyelnek mondjuk a hamburgeresre, amiről képes leírni valaki egy vezető anyagban, hogy a létező legjobb dolog ami a magyar gasztronómiával történhet- bármekkora hülyeség is ez.

Ami a legfontosabb, tudom jól, hogy tökéletes megbízhatóság nem létezik. És az a helyet, még a hibáival együtt is elmondhatjuk, ennél jobb helyzet nem is nagyon létezett. Amikor 25 évvel ezelőtt valaki a katalógusból kiválasztott egy nyaralást, semmiféle vélemény nem volt amire támaszkodhatott volna. Az iroda ajánlott egy szűk választékot, aztán igazodtunk hozzá. Most pedig én veszem a repjegyet a saját igényeim szerint, én szerzem a szállást, és ha nem tetszik, akkor fogom magam és nézek valami mást ott helyben.

A szabadságot már megnyertük, és ez önmagában is nagy dolog. Mindig voltak akik belerondítanak a dolgokba, és mindig lesznek is, ezzel sokat nem tudunk tenni. Ám ha már szóba került a hit, akkor bevallom, én nem az anonim értékelésekben hiszek igazán a neten, hanem a saját rutinomban, megérzéseimben, amikre támaszkodhatok is, hiszen számtalan lehetőségből választhatok. 

Ráadásul ez az egész tényleg tipikus "first world problem". Tényleg az fáj nekünk, hogy a mások által dicsért pizzériában nem a kedvenc sonkád került a pizzára? Vagy hogy a pár dolláros ázsiai hotelben nem adnak elég nagy törölközőt? Látni kell, ezek még bosszúságból sem túl nagyok, amikor hetente mehetünk étterembe, évente egy-két alkalommal egzotikus útra... Szóval nyugodtan túl is léphetünk ezeken a "tragédiákon", és akkor máris nem számít annyira, a 74 százalékos értékelés valójában csak 67 kellene hogy legyen...

0 Tovább

Újraértelmezett dalszövegek

Mostanában sok helyen láthatjuk-hallhatjuk a színészek által prózában előadott dalszövegeket, amelyek egészen más hatásúak "versként" szavalva. Az idézőjel azért jogos szerintem, mert a Kozsó-féle Szomorú szamuráj bármilyen formában megmosolyogtató, Szilágyi Csenge tolmácsolásában pedig egyszerre meghökkentő és ironikus.

A móka pedig folytatódott, mégpedig az UFO együttes egykori slágerével: a Napolaj tipikus nyári dal volt annak idején, rádióban és diszkókban nyomták ezerrel, ám ma már menthetetlenül retró lett belőle. A nagyszerű Csuja Imre által elszavalva viszont új értelmet kapnak az örökbecsű sorok...

Mások is próbálkoztak már ezzel a műfajjal. Itt van például Janklovics Péter előadásában a magyar hiphop egyik klasszikusa, a Ki a fasza gyerek Ganxsta Zolee-tól. Ez is érdekes, csak szerintem már túl hosszú, öt percből ebből a műből versként elszavalva megfekszi a gyomrot...

Persze lehet arról beszélni, van-e értelme ennek a mókázásnak, nem csak egyszeri, üres poén-e. Szerintem pedig egy kis ökörködésnek is helye van a mindennapokban. Ez a projekt nem bánt senkit, és úgy szórakoztat, hogy egy icipicit akár el is gondolkodhatunk néhány dologról. Természetesen csak ha akarunk...

0 Tovább

Ne tetoválj részegen

Remek képeket lehet találni érdekes tetoválásokról az interneten, de néha egészen meghökkentő "alkotásokba" is belefutottam már.

Nekem nincs tetoválásom, nem az én világom, ám azok közé sem tartozok, akik valamiféle kereszteshadjáratot indítanának ellenük. Szerintem ez aztán mindenki saját ügye, méghozzá száz százalékban. Már azt is röhejnek tartom, amikor ilyen-olyan munkakörökben "elfogadhatatlannak" tartanak egy szolid tetkót a pattogó illetékesek.

Szóval ez számomra abszolút egyéni felfogás kérdése. És ezért aztán csak vállat vonok, ha valaki egy Pokemon-figurát akar a testén tudni. Mondjuk Charmander, a tűzgyík lesz a kiválasztott, aki eredetileg így fest.

A "tetoválóművész" viszont aligha lehet a szakma kiváló mestere. Barátai szerint részegen, teljesen beállva látott neki a komoly munkának. A végeredmény még kis jóindulattal sem sorolható be a lenyűgöző tetoválások közé. Már annyira rossz, hogy villámgyorsan be is járta a képe az internetet- ha megnézed, nyilván érthetővé válik, miért.

Az interneten minden efféle sztori 1-2 napig tart, de a lendületet kihasználva máris készülnek a Shartmanderre elkereszelt lénnyel díszített pólók, ékszerek, telefontokok. Addig kell ütni a vasat amíg meleg- és ha egy végletesen elrontott dologgal lehet az ember rövid időre sztár, akkor nem szabad veszni hagyni az esélyt...

0 Tovább

Olcsó illúzió

Valószínűleg a kamu utazós szelfi az egyik legszánalmasabb műfaj a világon. A trükk roppant egyszerű: az ember választ egy nagyfelbontású, látványos tengerparton készült felvételt, amit a telefonjával úgy fotóz le, hogy másik keze két ujját behajlítva az objektív elé teszi. Egy kis ügyességgel ez úgy fog kinézni, mint ha az illető a térdei között fotózta volna le az álom-beachet. 

Kis gyakorlással beletanulhat bárki, és lehet gyártani a fotókat, amitől a haverokat elönti a sárga irigység. Azoknak az embereknek való ez az egész, akik az életüket a Facebookon élik- ez igaz a fotósra is, meg azokra is, akik csak mások tevékenységének követésével élnek közösségi életet.

Számtalanszor megírták már, hogy a közösségi oldalakon óvatosan érdemes megosztani információkat és képeket, figyeljünk arra, kinek láthatóak a bejegyzéseink, ám a nagy helyzet az, hogy igen sokan imádnak mindent feltenni, ami épp csak történik, és pont annak örülnek, ha az ismerősök ismerőseinek ismerőseihez is eljutnak ezek. Sokan vagyunk kicsit magamutogatók, és időnként feltolunk egy képet egy utazásról, vagy mesélünk valami örömteli eseményről is. Néha irigykednek ránk, néha sajnálnak minket, néha velünk örülnek. 

Nyilván ilyesmit akar kiprovokálni az is, aki kamu utazós fotót tesz fel. Csak pont a lényeg hiányzik: akkor eshet jól más irigysége, ha tényleg ott vagy azon a fantasztikus helyen. A szobádban gubbasztva, miközben az őszi eső veri odakinn az ablakot, még gondolatban sem repülhetsz el arra a tengerpartra egy ilyen szánalmas kamuszelfivel. Irigykedik rád valaki? Hát, remek. És, mit érsz vele, ha ő esetleg valamikor eljuthat oda, ahova te csak így "utaztál el"?

Furcsák vagyunk mi, emberek, ez nem is kétséges. Új viselkedési formák kerültek elő azzal, hogy a társadalmi élet színtere az internetre tevődött át. Vagyis valójában mindig is szerettük volna, hogy legalább egy kicsit a figyelembe középpontjába kerüljünk, de most kéznél vannak az eszközök, amivel gyorsan kiharcolhatunk pár percnyi reflektorfényt. 

Ha nem is készítünk ilyen képeket, azért elgondolkodhatunk rajta, mennyiben mutatunk valós képet magunkról a feltöltéseinkkel és megosztásainkkal? És vajon jó-e, hogy elsősorban azokkal osztjuk meg mindennapjainkat és élményeinket, akik az interneten követnek minket? Néha azért nem rossz a valóságban is leülni az igazi barátokkal dumálni egy jót. A telefont pedig akár ki is kapcsolhatjuk, nem feltétlenül kell képeket készíteni és azokat megosztani. Egyszerűen csak megéljük a dolgokat, anélkül, hogy azt éreznénk fontosnak, mások is tudjanak azokról.

Hihetetlen, hogy alig pár éve még fel sem merültek ilyen kérdések. Vajon merre tartunk, hogy fog kinézni ez az egész egy évtized múlva?... Bevallom, már tippelni sem merek. 

0 Tovább

A szó veszélyes fegyver

A napokban a Facebook-ismerőseim egyike egyfajta offenzívát indított el egy meg nem nevezett, de azért esélyesen beazonosítható ember ellen, akivel régen egészen más viszonyban voltak.

A téma nem érdekes, egy szűk körnek lehet fontos. Inkább azon töprengtem el, ez a fajta üzengetés milyen durva eszközzé vált. Több száz vagy több ezer közös ismerősnél szépen el lehet lehetetítleni valakit egy-egy ütős bejegyzésssel. Nem nagyon volt példa erre korábban, hogy valakinek ennyi kellemetlenséget okozhattunk volna viszonylag kis erőfeszítéssel. Pár jól megfogalmazott bekezdés, aztán indulhat a móka.

Csak sajnos ezen legalább egy ember nem szórakozik jól. A sztori villámgyorsan terjed, éső nem tudja, reagáljon, szálljon-e be a netes üzengetésbe, vagy inkább abban reménykedjen, hogy majd szépen elfelejtődik, és csak kevesen ismernek rá. Mert az a szép az ilyesmiben, és azért nehéz a jogi helyzet, mert ha nem is nevezik meg a célpontot, egy közös ismerősi körben pár utalás is elég lehet, hogy az embereknek legyen tippje, kiről szól a bejegyzés.

De ez alapján pert indítani? Nehéz ügy lehet, pláne, ha egy nap után az egész bejegyzés törlődik, csak úgy- már mindenki olvasta, akiknek szánták, nyoma meg alig van a dolognak. Ha elég ravasz a bejegyzés írója, rövid időre teszi fel, de pont akkor, amikor tudja, a célpont valamiért épp nincs gépközelben, akkor az érintett már hallomásból értesül csak. Nincs különösebb bizonyíték, nincs nevesítve senki, nem lehet tenni semmit. Visszavágás? Az már olyan lenne, mint egy olcsó bosszú...

Szóval a szavak ereje nagyobb, mint bármikor korában- de azért, mert a közeg sokkal hatékonyabb, a viták, beszólások pont olyanok, mint régen. Csak most már mindenki tudhat róla.

Ám van mégis egy reménysugár: olyan sok az információ, és annyira gyorsan ugrálunk a témák közt, hogy jó eséllyel 1-2 nap után mindenki elfelejti még a nagy vihart keverő ügyeket is. Érdekes, hogy ilyen formában kiegyenlítődnek a dolgok: egy hét múlva kutya nem emlékszik rá, milyen aljasságon háborodott fel korábban, vagy milyen nagy és szép ügyet támogatott. Mert nem csak a rosszat, a jót is ugyanúgy feledjük, egyszerűen így működnek manapság a dolgok.

Hogy ez jó-e vagy rossz, azt nem kell megválaszolni, hiszen teljesen felesleges felvetés. Ez van, ez vesz körül, ehhez kell alkalmazkodnunk. És szerencsére semmilyen netes fórum vagy oldal nem törli el a régi módszert: az őszinte, szemtől szemben lefolytatott beszélgetéseket. Ha nem tetszik a netes beszólás kultúrája, nem kell "harcolni" ellene, egyszerűen csak nem kell vele foglalkozni, és inkább fel hívni a barátokat, ismerősöket, le kell velük ülni beszélgetni. Ilyenkor olyan súlytalanak látszódnak a több száz embert elérő netes üzengetések...

0 Tovább
«
12

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés

Hirdetés